Egy, kettő…

A számvetések ideje van. A 2016-os év, így visszatekintve, nekem ennek a két számnak a jegyében telt. Azt nem tudom, hogy sikerült-e egyről a kettőre jutni, ahogy azt sem, hogy jön-e idén a népmesei hármas. Majd meglátjuk. Addig viszont nézzük: egy, kettő…

Könyves legek 2016-ból abszolút szubjektíven

Lassan már hagyománynak nevezném, hogy néhány nappal az ünnepek előtt megosztom idei kedvenc olvasmányaimat, részben nyilván azért, hogy kedvet csináljak hozzá másoknak is. Idén is van benne mindenféle, válogassatok kedvetekre. Idén kevesebben olvastam a szokásosnál, talán azért, mert sokat írtam. Sajnos nem blogot, hanem könyvet és egyéb munkához kötődőeket. Így aztán nagyon várom az ünnepeket. Szerencsés vagyok, Nem-Magyarországon tudják, hogy a karácsony december 25-én kezdődik és az ünnep 12 napig tart, így biztosan békén fognak hagyni Vízkeresztig. Így hát az amúgy is hosszú írás végén megint megosztom veletek, mit tervezek olvasni egy – vagy inkább sok – bögre tea mellett a két hét szabadság alatt.

Gyerek, boldog, iskola egy mondatban?

Október végén volt szerencsém Máltán tartani egy tréninget az ország összes iskolaigazgatójának és igazgatóhelyettesének, összesen majdnem 300 embernek több csoportban. A tréning célja a leadership szemlélet fejlesztése és a változások menedzselésének segítése volt. Az ország vezetése és az iskolaigazgatók nagy része is eltökélt abban, hogy az iskolákat a szülők és a diákok részvételével modernizálja, bevonjon minden diákot és szülőt az oktatásirányításba, az iskolák vezetésébe. Az igazgatóhelyettesek már keményebb diónak bizonyultak, tele vannak kifogásokkal, indokokkal arra, hogy miért nem fog a dolog működni.

A tréningprogram mélypontja számomra az a pillanat volt, amikor egy igazgatóhelyettes magához ragadta a szót és a következőt mondta: „Számomra sokkoló és gusztustalan az az ötlet, hogy a gyerekeknek boldognak kellene lennie az iskolában.” Folytatta is a hölgy: „Mi vagyunk a tapasztalt felnőttek, mi tudjuk, hogy nekik mi jó, de lehet, hogy attól nem lesznek boldogok.” Egészen biztos vagyok abban, hogy ezek a mondatok bármikor elhangozhattak volna egy tanár szájából itthon is. Ott elemi felháborodás volt a válasz. Vajon itthon mi lenne?   

Szól a rádió

Coming out következik: otthon, Magyarországon nagyon ritkán hallgatok rádiót. Főzés közben a konyhában néha bekapcsolom a Klubrádiót, a kocsiban viszont a Bartók szól, mert ott kevés a szöveg és jó a zene, még pártállami híreket sem mondanak minden órában. Ez általában igaz, de néha Bősze Ádám műsorvezető bevesz valami gyorsítót, és akkor ’sziporkázik’. A tegnapi produkciót egy napig emésztettem, de a gőz csak most fog kimenni, ha leírom.

Poszt-népszavazásos poszt Brüsszelből

Október 3., landolás Brüsszelben a magyar kvótanépszavazás másnapján. Csakazértis egy színes sállal a nyakamban indultam el, mert Pesten az ősz beköszöntével valahogy mindenki feketébe és szürkébe öltözik. Bezzeg itt csak a hivatalos úton lévő tisztviselők szürkék. Már a reptéri buszon egy csomó színes fejkendő, izgalmas ruhák, sápadt európaiak, arabok, feketék, indiaiak.

A buszra felszáll egy idősebb fekete asszony, izgalmas, színes ruhában, hangosan beszél a telefonján, a jó ég tudja milyen nyelven. Az emberek összesúgnak a háta mögött. Nem azért, mert fekete, nem a furcsa ruhája vagy az idegen nyelve miatt, hanem mert nagyon félre van csúszva a parókája.

Leszálláskor egy apró ember áll mellettem a lámpánál, valószínűleg roma, de lehet, hogy indiai. Hóna alatt egy elképesztően hosszú bagett és egy esernyő fér meg békésen egymás mellett.

A szálloda, ahol ilyenkor megszállok a Brüsszelt nem ismerők által ún. no-go zónának gondolt Schaarbeek negyedben van. Itt 5 emberből 3 barna bőrű, egy fekete, egy fehér. Az emberek mosolyognak egymásra, a buszsofőr köszön minden utasnak és az emberek pedig visszaköszönnek. A buszsofőr amúgy meg is vár, kinyitja az ajtót, ha látja, hogy fel szeretnél szállni, de már kigurult a megállóból. A fiatal nőknek is átadják a ’migráncsok’ a helyet a buszon. Nem vagyok eléggé feminista ahhoz, hogy ez ne essen jól.

A szállodában Tomasoval, a fantasy író olasz portással azt vitatjuk, hol lehet jó kávét inni a szállodán kívül. Ennek a művészetét a belgák nem sajátították még el. Szerencsére élnek itt olaszok, portugálok, törökök, akik tudják, hogy kell a magyar számára is iható méregerős kávét főzni. Ebben is él itt a sokszínűség, kinek a filter, kinek a presszó, nekem speciel egy latte.

Akik ismernek, tudják, hogy nem szeretem Brüsszelt. De nagyon szeretem benne, hogy igazi európai város, ahol élnek emberek Európa minden részéből, sőt más kontinensekről is, együtt, egymás kultúráját legalább valamennyire megismerve. Szeretem, hogy keresztény ünnepeken és nemzeti ünnepen is lehet találni nyitva tartó boltot, éttermet. Szeretem, hogy átélhetünk muszlim vagy afrikai törzsi ünnepeket. Szeretem, hogy egymás mellett van a tipikus belga, a libanoni, az olasz, az indiai vagy a maláj étterem, ahol olyanok főznek, akiknek a nagymama receptjei is olaszok, libanoniak, indiaiak vagy malájok. Mindig meglep, hogy mennyire létezik ma is a virtuális vasfüggöny, annak korábban (tán most is) boldogabbik oldalán évtizedek óta része az életnek a sokszínűség, míg a vasfüggöny mögötti országok unalmasan fehérbőrűek, és gyakran monokulturálisak, ahol a pizzériában sem dolgozik egyetlen olasz sem.

Szerintem semmi okunk félteni Magyarországot a migránsoktól. Amíg Magyarország része a schengeni övezetnek, nincs ember, aki egy menekültet vagy migránst ezen a zónán belül röghöz köthetne. Akkor pedig minden értelmes ember azt a 10-20 országot fogja választani, ahol jól érezheti magát, ahol befogadják, és nem úgy néznek rá, mintha kétfejű, szakállas nő lenne félrecsúszott parókával csak azért, mert sötét a bőre vagy fejkendőt visel. A menekültekkel szembeni gyűlöletet gerjesztő politikai üzeneteket hallva rendszeresen eszembe jut egy volt osztálytársnőm, akit az USÁ-ban, indiai apától született gyerekei miatt Magyarországon rendszeresen értek atrocitások, ma már be se teszi a lábát. Én a politikusok helyében inkább attól félnék, hogy azt a másfél-kétmillió magyart, akik már a sokszínűséget választva elhagyták az országot, követi még ugyanennyi, végképp bezárva a virtuális, esetleg addigra már valós fehér vasfüggöny mögé a maradékot.

Nem úgy, mint a filmekben

Ugye megvan mindenkinek az a jelenet, amikor a tökrészeg, nagydarab pasi elkezd üvöltözni, felver egy egész utcát, tör-zúz-dúl, gyerekek sírnak, a pasi azt üvölti törékeny feleségének/édesanyjának, hogy megöli. És akkor jönnek a zsaruk, megbilincselik, és beviszik a fogdára, legalább kijózanodni.

Tegyük át ezt a jelenetet egy gangos házba, valahol Budapesten. Én azt hittem, ez nálunk is így zajlik. Egészen pár nappal ezelőttig. Azóta tudom, hogy vagy nem ilyen a magyar film, vagy csak akkor más, ha a megfenyegetett, 50 kilós asszony roma.

Volt egyszer egy magyar kvóta

Ez a néhány gondolat már egy ideje erősen kikívánkozik belőlem, de azt gondoltam, megvárom vele az október 23-i kerek évfordulót. Most annyira tele lett a Facebook-falam azzal a hírrel, hogy nem csak a mostani, a korábbi kormánypárt sem támogatja a menekültkvótát, hogy szerintem itt az ideje. A lényeg, volt már egyszer, alig 60 éve menekültkvóta, csak akkor a magyarok a bot másik végén voltak. És akkor sem örült mindenki a kvótának.

Júniusban nagyszabású emberi jogi fórumnak adott otthont Bécs, amit Heinz Fischer, még épp hivatalban lévő államelnök nyitott meg. Talán nem véletlenül, a menekültválság kapcsán eszébe jutott 1956, amikor Ausztria, csakúgy, mint most, befogadta a menekülteket. Akik akkor magyarok voltak. Ezt tudjuk. Amiről kevésbé szólnak  hírek, az két dolog. Egyrészt, hogy az akkori nyugaton a közvélemény egy jelentős része szemében ezek a menekültek mind cigányok, mind fertőző betegségek hordozói és mind kommunista ügynökök voltak. Ismerős? Másrészt, hogy a problémát bizony betelepítési kvótával oldották meg, Anglia, Svédország, Kanada, az USA, stb. megállapodtak, hogy melyik ország mennyit fogad be mégis ebből a nem kívánatos menekültáradatból. Tudta?