Nyári könyvajánló 2017

A nyár első hőségriadós hőhullámának közepén rájöttem, hogy miközben idén nekem csak munkás és kevésbé munkás kánikulai napjaim lesznek, mások lassan felkerekednek nyaralni. Így a nem-nyaralás ellenére is úgy gondoltam, megosztom, milyen könyveket szerettem nagyon az év első felében, hátha más is kedvet kap hozzá. Ismét nagyrészt vaskos köteteket választottam, talán már mondhatom, hogy szokás szerint, mert mikor is lenne az embernek erre ideje, mint nyaraláskor.

Közterület-szétügyelet

Vendégposzt következik, elkövetője a fiam. 

Magyarország, Budapest, Erzsébetváros, bulinegyed – 2017

Van úgy, hogy az ember megünnepli, hogy túl van az érettségin. Van úgy, hogy ezt a barátaival teszi. És van úgy, hogy megjelennek a köz éber felügyelői.

Vasárnap hajnali fél 1. Úgy éreztük egy másik friss érettel, hogy ideje lenne megkeresni a társaság többi részét, mert feltűnően régóta nincsenek a kocsmában, ahol elkezdtük az ünneplést. Lesétáltunk hát a Klauzál téri parkhoz (a parkot éjjelre bezárják – a szerk.), mondván legutóbb is oda mentek, amikor unalmas lett nekik a kocsma. Láttunk is a kerítés mellől a parkban egy tagot a társaságunkból, így hát úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a kapunál, hátha kijönnek előbb-utóbb. Itt kezdődött a magyar jogállamiság iskolapéldája.

Apa autója

Anyuka áll mellettem a piros lámpánál két gyerekkel, egy háromévesforma kisfiúval és egy kicsit idősebb kislánnyal. Szembe velünk beáll egy ezüstszínű Volkswagen, őt is a piros lámpa állította meg. A kisfiú felkiált, amikor meglátja az autót:
- Apa autója.
Mire anyuka:
- Nem, ez nem apa autója, csak hasonlít rá.
- De, apa autója - köti az ebet a karóhoz a kisfiú.
Közben az autónak zöldre vált a lámpa, a kocsi kikanyarodik, a zebrán elmegy előttünk. Anyuka rámutat, és azt mondja:
- Látod, ez nem apa autója. Apát otthon hagytuk a kanapén, ezt az autót pedig egy férfi vezeti.
A kisfiú néz egy darabig, láthatóan gyorsan kattognak a fejében a fogaskerekek, aztán gyorsan rávágja:
- De nem apa.
:-)

Érik, érettség, érettségi

Érettségizik a fiam. Tudom, ezzel abszolút nem vagyok egyedül, pénteken szépen megtelt a Facebook-falam csinosabbnál csinosabb fiatal hölgyekkel és urakkal és büszke szüleikkel. Nyilván azzal sem vagyok egyedül, hogy ebből az alkalomból pontról pontra végiggondolom, mi értelme van ennek az egésznek, és hogy van-e köze az érettséginek az érettséghez. Röviden: semmi. Semmi értelme és semmi köze. De biztosan vízválasztó, hiszen a fiatalok nagy része számára ez az utolsó alkalom, amikor teljesen felesleges tudásról kell számot adniuk az iskolában elfecsérelt sok-sok óra, hét, hónap után. Akár dolgozni fognak az érettségi után, akár továbbtanulnak, legalábbis elvileg, már csak olyan tanulmányokat kell folytatniuk, aminek van gyakorlati haszna vagy élvezeti értéke saját életükben. Haszontalan tananyag ilyen mértékben már biztosan nem lesz. Sokan posztolgatnak olyat, hogy megint eltelt egy nap, amikor nem használtam a Thálesz-tételt, azt már ritkábban látom, hogy ismét eltelt egy újabb évtized, amikor nem használtam irodalmi műelemzési tudásomat. Matematika-angol szakos vagyok eredetileg, könyvmoly. És így is bátran kijelenthetem, sem az egyiket, sem a másikat nem használtam volna az elmúlt 12 évben, ha nem a gyerek iskolai feladataiban kellett volna segítenem. Hogy mi lenne az érettség? Az, hogy egy 18-20 éves fiatal tudja, mi érdekli, mivel szeretne foglalkozni, érti, hogy állampolgárként felelőssége van, ismeri a jogait, a lehetőségeit, tájékozott a világról, véleménye van és azt képviselni is tudja. Idáig azonban kevesen jutnak el egy olyan iskolarendszerben, ahol rengeteg a megkérdőjelezhető értékű ismeretanyag a tantervben, míg például pályaorientáció vagy iskolai demokrácia nincs, heti 50-60 óra iskolához köthető munka mellett pedig nincs idő megtalálnia önmagát a legtöbb diáknak.

Rokonlátogatás

Éjféli landolás Tallinnban. A jó ötvenes taxis természetesen tud angolul, de azért örül, hogy én is tudok oroszul egy kicsit. Megkérdezi, honnan jöttem, mondom, Budapestről. Akkor nem tudott elmenni a tüntetésre, ugye? – kérdezi. Sajnos nem, válaszolom. Pedig fontos, hogy megmutassuk, fontos nekünk a szabadság meg a tanulás, mondja az észt taxis. Aztán megkérdezi magyar vagyok-e. Pozitív válaszomra mosoly terül el az arcán, és azt mondja, gyerekkorában a Tenkes kapitánya volt a kedvence, és Buga Jakab rulez. Hozzáteszi, hogy persze szerette a Négy páncélos és a kutyát is, bár az lengyel. Tényleg rokon lehet.

Aztán rájövök, hogy messze estünk a finn-észt fától.

Új magyar nábob

Tegnap megnéztük a Kincsemet. Kicsit félve mentem el, mert agyonhájpolt, nagyonmagyar, mindenidőklegdrágább… ráadásul egyáltalán nem érdekel a lóverseny. De bíztam Herendi Gáborban. És nem csalódtam. Hogy mitől jó a film? Attól, hogy miközben megugorja a Várkonyi Zoltán által a kosztümös filmekre megszabott szintet, amit másnak nem nagyon sikerült az azóta eltelt 50 évben, nem veszi túl komolyan az ’ügyet’, teszi ezt úgy, hogy a mozit nyitott szemmel látó néző jókat nevet bizonyos, a mába kiszólogató poénokon, míg azok, akik nemzeti érzelmüktől táplálva a magyar név nagyságának örülni ülnek be a moziba, sejtésem szerint egyáltalán nem csalódnak. Olyan ez egy kicsit, mint a jó animációs filmek, amik más és más szinten kínálnak szórakozást a gyereknek és a szülőnek. Jó volt látni, hogy bő három hét után is még csaknem megtelik a Corvin Mozi legnagyobb terme, miközben az azért egy kicsit félelmetes volt, hogy az említett poénokat hallhatóan csak nagyon kevés néző vette. Azon gondolkoztam, milyen alkalomból fogják minden évben játszani a tévék. Egy monarchia-kori filmet március 15-én nyilván nem lehetne, bár a koronás címerek idei túltengése az ünnepen jól jelzi, hogy a magyarkodóknak fogalma sincs a történelemről.

Azt hiszem, nem akarom ezt túlragozni. Talán még annyi, hogy egyértelműen Lázár Kati bölcs madámja tetszett a legjobban, bár  a főszereplő, Nagy Ervin is nagyon kellemes meglepetés volt. 

Egyszerűen nézzétek meg.

Határ-eset

Két pasi utazik a vonaton – kezdődne a történet, ha egy elcsépelt vicc lenne. E helyett két pasi utazik a buszon, ami a brüsszeli géptől a reptér épületéhez viszi őket, bennünket LisztFerihegyen. Mindketten magas beosztású EU politikusok, az adófizetők pénzéből a jókora brüsszeli fizetést húznak és a repülőn is jó drága jeggyel utaznak, szintén közpénzből. Az egyikük az Unió ’kormányának’ tagja, a másik a legnagyobb európai párt frakcióvezető-helyettese. Bár lehet, hogy úgy gondolják, egyszerű Orbán-hívő magyar állampolgárként vannak jelen, azzá alakultak talán a magyar légtérbe érve. Erre mutat, hogy a 3 perces buszút alatt párhozamosan sorosoznak és aggódnak, hogy a CEU-ügy túl sok szimpátiát ébresztett. Egyszercsak elhangzik az’európai polgár’ kifejezés is, nagyjából azzal a hangsúllyal, mintha svábbogarat vagy csótányt emlegetnének (erre mondta a nagypapa anno, hogy nem azzal van baj, amit mondasz, édes lányom, hanem azzal, ahogy mondod).