Hogyan ne menjünk múzeumba

A dolog úgy kezdődött, hogy a fiam el akart menni a Frida Kahlo kiállításra. És úgy végződött, hogy kiderült, a régi vicc, mely szerint a nők azért parkolnak messze a járdától, mert valaki azt mondta nekik, annyi a 20 centi, nem igaz. Az a pasi viszont, aki az ajtóban állt és kezelte a jegyeket, biztosan hasonló tévképzettel rendelkezik. Én viszont nem láttam a kiállítást.

A 'szokásos' nyári könyvajánló 2018

Az elmúlt fél évben rengeteget utaztam, amikor viszont nem, akkor nem nagyon volt időm olvasni, mert rengeteget dolgoztam. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én arra lettem figyelmes, hogy ha egész nap a billentyűket verem – e-mailek, cikkírás, tananyagkészítés -, este keveset olvasok, inkább rejtvényt fejtek vagy megnézek valamit a tévében. Utazás közben elsősorban vonaton, repülőn olvasok, de akkor sokat. Ha csak tehetem, olyankor nem dolgozom. Na persze előfordul, hogy az utolsó pillanatban, a gépen állítom össze az előadást vagy a tréninget (meg ne mondjátok másnak). De ritkán. Repülőn viszont egyrészt csak e-könyvet olvasok, másrészt utazás közben főként szórakoztató irodalmat olvasnak a legtöbben, ahogy én is. A nyári könyvajánló ezért kissé vegyesre sikerült, olyan is van benne, amiről már olvashattatok a blogon.

Pillanatképek a világ négy sarkából

Medgyes Péterről túlzás nélkül állítható, hogy világhírű angoltanár, aki amellett, hogy tanárok generációit segítette és segíti ma is abban, hogy jobb szakemberré váljanak, egész felnőtt korában utazott: sportolóként, botcsinálta idegenvezetőként, tanárként, tudósként, rektorhelyettesként, helyettes államtitkárként, diplomataként. Világgá mentem című könyvében már a legelején leszögezi, sosem fotózott. Pedig dehogynem. A könyv nem más, mint verbális pillanatképek gyűjteménye Helsinkitől Bora Boráig. És ahogy az a pillanatképekkel lenni szokott, egyik-másik irigylésre méltóan jól sikerül, vannak olyanok, amelyek saját emlékeket ébresztenek fel az nézőben/olvasóban, és vannak olyanok – ezek általában a képek készítőinek kedvencei -, amit valahogy nem sikerül annak befogadnia, aki nem járt ott vagy épp abban a pillanatban nem volt a fotóssal (jelen esetben krónikással).

Hol álljon meg Brüsszel?

A napokban, az osztrák EU elnökség első napjaiban az oktatás és a kultúra kapcsolatát boncolgató uniós konferencián voltam Bécsben, ahol sok szó esett a közös európai értékek védelmének fontosságáról. Aztán felállt egy okos és kedves kolléga, és megkérdezte az értékvédelmet oly fontosnak tartó előadókat, hogy mik is ezek az értékek, biztosak vagyunk-e abban, hogy ugyanazt értjük a kifejezés alatt. A 2017-es Német Könyvdíj nyertese, Robert Menasse: A főváros című regénye éppen erre a kérdésre ad választ olvasmányosan, sok-sok szeretettel, aggodalommal és – szerencsére – nem kevés humorral.

Gondolatok a könyvhéten

Szerintem nem nagyon van olyan magyar könyvmoly, aki ne várná minden évben az Ünnepi Könyvhetet. Oké, kicsit szorongva, mert mindannyian eljutunk előbb-utóbb addig a pontig, amikor épp új könyvespolcra, esetleg nagyobb lakásra gyűjtünk, hogy elférjenek a könyvek. Idén is bementem az első utamba eső könyvesboltba a könyvheti katalógusért, és persze örömmel olvasgattam a kiadói hírleveleket is. A hivatalos katalógusban (300 új könyv, hirdeti a címlap) mindössze két olyan könyvet találtam, amit el szeretnék olvasni (igen kezdhetitek dobálni a köveket), ugyanakkor egész tisztességes listám van azokról, amik könyvhetiek ugyan, de nem ’hivatalosak’, mert nem magyar szerzők művei. És akkor elgondolkodtam, hogy miért is nem része a minőségi műfordítás megünneplése a magyar könyv ünnepének, miért nem lehet műfordítást könyvheti kiadványként regisztrálni. Pedig jó lenne, mert továbbra is vannak briliáns fordítások (miközben egyre több az olyan is, aminek szívesen adnék citrom díjat).

Csillagflottakapitányok, mutánsok, zaklatók és nevelésük

Ki ne venne szívesen a kezébe egy olyan könyvet, aminek a szerzői között van westerosi kóbor lovag, csillagflottakapitány, bűbájtantanár vagy éppen sárkányszelídítő? A Nevelj Jedit! című (a Könyvfesztiválra megjelent) kötetet pedig ilyenek jegyzik, bár a muglik számára látható énjük a pedagógiához, a tanárképzéshez, az egyetemi világhoz kötik őket.

Nagy Ádám szerkesztő-szerző a könyvet az Athenaeum Kiadó két korábbi kötete (A sci-fi politológiája, illetve Fantasztikus világok) nyomán, azokat egyfajta franchise alapnak tekintve állította össze. Arra vállalkozik, hogy jól ismert fantasztikus világok iskoláit, oktatási gyakorlatát használja a mai magyar oktatás problémáinak, modernizációs igényeinek körüljárására. Jól ismert világokat használ fel arra, hogy egy sor fontos témát kellően távoli perspektívából vitasson meg, mégpedig – hasonlóan a korábbi két kötethez – szórakoztató ismeretterjesztő nyelvezettel. Ez a megközelítés talán hozzájárulhat ahhoz, hogy szakemberek és laikusok, tanárok, szülők, diákok, sőt akár oktatásirányítók is valódi párbeszédbe kezdjenek a kötetben felvetett témákról.

Már csak két nap

Már csak szűk két nap van hátra a választásokig. El kell menni, mert tenni kell valamit, hogy ne kelljen elmenni illetve, hogy legyen esély hazajönni. Vannak forgatókönyvek a fejemben, van köztük olyan is, ami szerint, ha hétfőn elutazom külföldre dolgozni, nem fogok tudni hazajönni. De hiszek abban, hogy nem így lesz. Ha optimista vagyok, hiszek abban is, hogy az utcákról és a Facebook falamról is eltűnik a mocsok néhány napon belül. Azt persze tudom, hogy sem a fejekből, sem a közéletből nem fog eltűnni még nagyon hosszú ideig.

Kicsit hasonlóan érzem magam, mint négy évvel ezelőtt. Most is pontosan tudom, hogy kikre nem fogok szavazni. Négy éve még egy kicsit vívódtam, hogy elmenjek-e a lisszaboni magyar nagykövetségig, mert nem volt jelöltem, de norvég kollégám meggyőzött, a fülkében megtalálja az ember a legkevésbé rosszat. Az is egyértelmű, hogy mindaz, amit a kampány során a jelöltek, támogatóik és támadóik össze-vissza fröcsögtek illetve ígérgettek (ebben a gyakorisági sorrendben), semmilyen hatást nem gyakorolt a véleményemre. Hasonló a helyzet azért is, mert miközben pontosan tudom, hogy el fogok menni szavazni, nem döntöttem végleg, hogy kire és melyik listára. És köszönöm, az előző mondatból következően nem kérek senkitől sem jó tanácsokat, ’taktikai szavazási’ linkeket, sem kampánybeszédet. Őrnagy elvtárs ezt valószínűleg eddig is tudta, mert – ellentétben barátaim nagy részével – engem egészen mostanáig egyik jelölt vagy párt sem hívott fel telefonon.