Egy kis kínai kaland

A munka szele most elég messzire sodort, a Sanghajtól 250 kilométerre fekvő Anjiba. Az utazás szakmailag is nagyon érdekes volt (arról majd szépen megírom angolul a beszámolómat), de ha már olyan helyre megy az ember, ahol előtte nem sok fehér ember járt - ahogy fekete sem -, néhány mókás dolog azért történik vele. Bemelegítésnek a repülőn elolvastam Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva kínai útinaplóját, A panda ölelését. Jókat szórakoztam rajta, aztán jókat bólogattam, amikor hasonló dolgokat éltem át.

Amerikai történetek szülőkről, tanulásról, életpályákról

Számos országban az eladási listák élén áll már hónapok óta két memoár. Ami közös bennük, hogy mindkettő olyan ’lányokról’ szól, akik ma egészen máshol tartanak az életükben, mint amire gyerekkorukban akár egy pillanatig is gondolni mertek volna. Mindkét történetben jelentős szerepe van a családi háttérnek, a tanulni, fejlődni akarásnak, ahogy nyilvánvalóan a szerencsének is. Michelle Obama: Így lettem (Becoming) című visszaemlékezését és Tara Westover: A tanult lány (Educated) című kötetét egymás után olvastam, és úgy gondoltam, érdemes együtt értékelni őket. Van ugyanis még egy közös vonása a két írásnak: legalább annyira olvastatják magukat, mint a legjobb bestseller krimik vagy romantikus regények. És mindkettőt ajánlom a szülőség témája iránt érdeklődő olvasóknak.

Hét nap – hét könyv

Ahogy minden évben, idén is elkezdtem írni a téli könyvajánlót. Aztán jött a főszerkesztőm, és meghívott a Facebookon a hét nap – hét könyv játékba. Lesz majd friss ajánló is (bár lehet, hogy csak az ünnepek után), de rájöttem, hogy ezeket a könyveket bármikor örömmel javasolnám karácsonyi ajándéknak. Persze hetvenet is tudtam volna választani, de valamiért itt és most ez a hét lett a befutó. Nagy részük most is kapható, legrosszabb esetben viszont kellemes karácsonyi olvasmánynak ki lehet venni bármelyiküket a könyvtárból is. Lássuk:

Monet, Breugel, Wes Anderson és Helen Levitt - Múzeumi csemegék Bécsben

Breugel medvéi

Az adventi időszakban sokan kerekednek fel, hogy megnézzék a bécsi adventi vásárt. Az elmúlt években akkora lett a tömeg, hogy erről mindenkit csak lebeszélnék, ám idén a forraltboron és sült gesztenyén kívül remek kiállításokkal is várja a látogatókat a Császárváros. A három legfontosabb kiállítóhely közül kettő is „nagy durranással” készült az idei ünnepi szezonra, és mindkét helyen a tortára cseresznyeként egy-egy további kisebb, ám különleges másik tárlat is látható. Az Albertinában a nagyszabású Monet-kiállítást Helen Levitt fantasztikus fotói, a Kunsthistorisches Museumban a Breugel-kiállítást Wes Anderson kamaratárlata koronázzák meg.

Klasszikusok és kortársak – fúziós irodalom

A gasztronómiában nagy divat mostanában a fúziós konyha, ahol klasszikus ételeket gondolnak újra és házasítanak össze új, izgalmas ízeket kínálva az olvasóknak. Valami hasonlóra vállalkozik a Hogarth brit kiadó Shakespeare újra sorozata, amelynek magyarítására a Kossuth Kiadó vállalkozott. A sorozat még 2016-ban indult magyarul, de egészen addig, amíg Jo Nesbo Macbethjét ki nem adták tavasszal, nem vettem észre, holott a brit kezdeményezésről hallottam. A csúnyácska borítók mögött a kortárs irodalom sztárszerzőinek Shakespeare-újragondolásai rejlenek. Ha nem is feltétlenül szerzőik legzseniálisabb írásai, de egytől egyig kiváló olvasmányok. Nekem Atwood Boszorkánymagzata, Jacobson modern Shylockja és Nesbo Macbethje egyaránt kedvenceimmé váltak.

Tabutörési kísérlet - könyv a halálról és az oda vezető életről

Csapkod körülöttem a mennykő: 50 felé az ember körül egyre több a súlyos beteg, egyre több a halottunk is. És valahogy ezt sem tanultuk meg jól kezelni. Nem tudom, mennyire magyar, mennyire európai vagy egyszerűen modern kori ez a jelenség. Egy dolog biztos, itt és most, Magyarországon és 2018-ban olyan témák ezek, amikről nehéz beszélni. Ezért is jó, hogy az Ünnepi Könyvhétre megjelent a Mit mondjak, hogyan mondjam? című kötet. A szerző, Zana Ágnes, szerkesztőtársam a Neveljük együtt! oldalon, így nagyon kíváncsian vártam a megjelenést. És nem csalódtam, sem Ágiban, sem a könyvben.

Hospice, palliatív terápia, tumor, halál – félelmetes szavak. Nem tudunk igazán mit kezdeni velük. Talán ezért is lehet az, hogy miközben influenzajárvány idején számos ismerősöm rendszeresen és látványosan „haldoklik” a közösségi média nyilvánossága előtt, ha viszont valami komolyabb problémával küszködnek, netán gyógyíthatatlan betegséggel, azt kevesen osztják meg ismerőseikkel. Hogy azért, mert tabunak számít, vagy azért, mert attól tartanak, azok az ismerőseik sem tudnak majd jól reagálni, akik tele vannak ötletekkel egy nátha vagy beakadt derék esetén? Ki tudja? Talán mindkettő. Gondoljuk csak meg, micsoda gif-cunamit és üres részvétnyilvánító frázis-folyamot indít el, ha valakinek megjelenik a halálhíre ugyanezeken a fórumokon. Számomra a negatív csúcs ebben a műfajban a „nincsenek szavak” (lásd hallgattál volna, bölcs maradtál volna).

A nagypapa háza

Többedszer járok úgy, hogy értékelést kezdek írni a moly.hu-ra, aztán elkalandozom. Így születik a blogbejegyzés. Dos Santos második túravezetése a XX. század első felébe, Portugáliába, Kínába, Japánba és a Szovjetunióba még az első menetnél is jobb. És sokkal nehezebben megemészthető olvasmány, mert félelmetesen sok olyan eseménnyel, véleménnyel szembesülsz, ami ma pont annyira aktuális, épp annyira kortárs, mint kb. 80 évvel ezelőtt. Tudjuk, hogy akkor mihez vezetett az ultranacionalista eszmék terjedése, az azokat képviselők hatalomra jutása, a demokrácia felszámolása. De a regény 1929 és 34 között játszódik, amikor ezek jó megoldásoknak tűnnek, azonnali segítséget is nyújtanak a világválság utáni káoszban. Reménykedjünk benne, hogy ha felidézzük, mit hoztak alig pár évvel később, nem történhet újra meg. Reménykedjünk benne?