Rokonlátogatás

Éjféli landolás Tallinnban. A jó ötvenes taxis természetesen tud angolul, de azért örül, hogy én is tudok oroszul egy kicsit. Megkérdezi, honnan jöttem, mondom, Budapestről. Akkor nem tudott elmenni a tüntetésre, ugye? – kérdezi. Sajnos nem, válaszolom. Pedig fontos, hogy megmutassuk, fontos nekünk a szabadság meg a tanulás, mondja az észt taxis. Aztán megkérdezi magyar vagyok-e. Pozitív válaszomra mosoly terül el az arcán, és azt mondja, gyerekkorában a Tenkes kapitánya volt a kedvence, és Buga Jakab rulez. Hozzáteszi, hogy persze szerette a Négy páncélos és a kutyát is, bár az lengyel. Tényleg rokon lehet.

Aztán rájövök, hogy messze estünk a finn-észt fától.

Új magyar nábob

Tegnap megnéztük a Kincsemet. Kicsit félve mentem el, mert agyonhájpolt, nagyonmagyar, mindenidőklegdrágább… ráadásul egyáltalán nem érdekel a lóverseny. De bíztam Herendi Gáborban. És nem csalódtam. Hogy mitől jó a film? Attól, hogy miközben megugorja a Várkonyi Zoltán által a kosztümös filmekre megszabott szintet, amit másnak nem nagyon sikerült az azóta eltelt 50 évben, nem veszi túl komolyan az ’ügyet’, teszi ezt úgy, hogy a mozit nyitott szemmel látó néző jókat nevet bizonyos, a mába kiszólogató poénokon, míg azok, akik nemzeti érzelmüktől táplálva a magyar név nagyságának örülni ülnek be a moziba, sejtésem szerint egyáltalán nem csalódnak. Olyan ez egy kicsit, mint a jó animációs filmek, amik más és más szinten kínálnak szórakozást a gyereknek és a szülőnek. Jó volt látni, hogy bő három hét után is még csaknem megtelik a Corvin Mozi legnagyobb terme, miközben az azért egy kicsit félelmetes volt, hogy az említett poénokat hallhatóan csak nagyon kevés néző vette. Azon gondolkoztam, milyen alkalomból fogják minden évben játszani a tévék. Egy monarchia-kori filmet március 15-én nyilván nem lehetne, bár a koronás címerek idei túltengése az ünnepen jól jelzi, hogy a magyarkodóknak fogalma sincs a történelemről.

Azt hiszem, nem akarom ezt túlragozni. Talán még annyi, hogy egyértelműen Lázár Kati bölcs madámja tetszett a legjobban, bár  a főszereplő, Nagy Ervin is nagyon kellemes meglepetés volt. 

Egyszerűen nézzétek meg.

Határ-eset

Két pasi utazik a vonaton – kezdődne a történet, ha egy elcsépelt vicc lenne. E helyett két pasi utazik a buszon, ami a brüsszeli géptől a reptér épületéhez viszi őket, bennünket LisztFerihegyen. Mindketten magas beosztású EU politikusok, az adófizetők pénzéből a jókora brüsszeli fizetést húznak és a repülőn is jó drága jeggyel utaznak, szintén közpénzből. Az egyikük az Unió ’kormányának’ tagja, a másik a legnagyobb európai párt frakcióvezető-helyettese. Bár lehet, hogy úgy gondolják, egyszerű Orbán-hívő magyar állampolgárként vannak jelen, azzá alakultak talán a magyar légtérbe érve. Erre mutat, hogy a 3 perces buszút alatt párhozamosan sorosoznak és aggódnak, hogy a CEU-ügy túl sok szimpátiát ébresztett. Egyszercsak elhangzik az’európai polgár’ kifejezés is, nagyjából azzal a hangsúllyal, mintha svábbogarat vagy csótányt emlegetnének (erre mondta a nagypapa anno, hogy nem azzal van baj, amit mondasz, édes lányom, hanem azzal, ahogy mondod).

Kukázó

"Aztán szépen kukázzon, ne szórja szét", mondta egy házmester a Damjanich utcában guberáló nőnek pár hete a fülem hallatára.
Kitettem Facebookra, azzal a megjegyzéssel, hogy "Mennyivel emberibb ez, mint elzavarni, vagy mint (amit a mi házmesterünk csinál) hajnali ötkor, 15 perccel a kukásautó érkezése előtt kirángatni a klinkerkockákon a kukákat, és mindenkit felébreszteni hetente háromszor, nehogy valaki kukázhasson"

Jelentem, ma megtaláltam a bűnöst, aki szétszórja. Módszeresen, kukától kukáig halad, egyenként szedi ki a csomagolásokat, kibontja, és megvizsgálja, van-e benne valami tetszetős. Amivel végzett, azt ledobja a kuka mellé. Amerre már járt, egész halom szemét van a szemetesek mellett.

Ő volt az:

A sztereotípiák áradása - újra itt a Nőnap

Már megint itt a Nőnap. És megint tele van a Facebook falam és a virtuális levélszekrényem mindazzal, ami ellen harcolandó létre jött. Viszont alig beszélünk arról, amiről kellene. Nevezetesen, hogy egy nőnek még Európában is sokkal kevesebb lehetősége van elérni, amit szeretne, mint a férfiaknak. Meg arról, hogy milyen nehéz megtalálni az arany középutat, amelyen a nő nő marad, de nem másodrendű állampolgár. És tele van a törpöm a nőkről áradozó, a mai napnak címzett üzenetekkel és a magyar marketingesek hozzáállásával.

Köszönöm, nem kérek több virágot, mint egyéb napokon (vágott virágot meg egyáltalán nem kérek). Ez persze azt is jelenti, a mindig gáláns lovagként viselkedő barátaimtól ma is nagyon jól esik, de ezek nem dömpingben érkeznek a nyilvános Facebook falon vagy körlevélben. Mivel távol áll tőlem a harcos feminizmus, egyáltalán nem zavar, ha valaki kinyitja nekem az ajtót vagy előre enged a sorban. Úgy tapasztalom, a nők nagy része, amikor anyává válik, ösztönösen (és nem külső nyomásra) többet vállal a gyereknevelésből, így járna nekik, nekünk a választás lehetősége, hogy otthon akarunk-e maradni vagy dolgozni akarunk, és ha dolgozunk, mennyit és milyen időbeosztásban.

Ott szakadt el a mára rendelt cérnám, amikor kitakarítottam az e-mailjeimet.

Uscolia – egy hely, ahol úgy tanulnak, hogy senki nem próbál tanítani

Az EPA minden évben két nemzetközi konferenciát rendez, most épp egy kora gyermekkori nevelésről, gondozásról szólóra konferenciára készülünk. Kiindulópontja az a határozott szülői igény, hogy a szülőket kell erre a feladatra felkészíteni, a bölcsi, az ovi legfeljebb kis kiegészítő lehet, ha a szülő úgy dönt, oda akarja járatni a gyereket. Ez ellentétes a mostani európai trenddel, hisz az EU minél több gyereket szeretne minél előbb intézményben tudni és egészen kis kortól bizonyos sztenderdek szerint tanítani. Közben kezembe, pontosabban a Kindle-emre került egy nagyon érdekes könyv, amelynek alaptézise, hogy csak tanulás van, tanítani senkit semmire nem lehet. A műfaj fikciós, klasszikus utópia, a szerző, Gabriel Lanyi egy utazás során idegen földre sodródó utazó szemüvegén át láttatja azt a világot, amelyben a tanulás a szerinte legtökéletesebb módon zajlik. Egy hely, ahol nincs iskola, viszont rengeteg tanulás történik. Lanyi a könyv végén azt is elmondja, ő maga ezeknek az elveknek az alkalmazásával nevelte fel a fiát, aki ma már sikeres zenész.  

A könyvet olvasva csak megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy az első hónapok a legfontosabbak egy ember életében, és hogy a sikeres nevelés, tanulás kulcsa kizárólag az, hogy a szülők fel vannak-e készülve, készítve arra, hogy gyermeküknek a legjobbat adják, természetesen nem anyagi értelemben. Még egy olyan alapelem van ebben az utópisztikus világban, amit a szervezetünk évek óta megpróbál elérni, azt, hogy az iskoláknak teljesen át kellene alakulnia és közösségi tanulóhellyé kellene válnia, ahol az egész közösség tanul és a közösség minden tagjától lehet tanulni 365 napon át, a nap 24 órájában.

Magázzalak vagy tegezhetem?

Egész életemben üldözött a tegezés-magázás és a rangkórság témája. Gyerekként, tanárként és szülőként ehhez még hozzájött a csókolomozás-tetszikezés is. Aztán elkezdtem angolul dolgozni, és kiderült, ez a kérdés bizony itt is keményen felmerül, bár nyilván a keresztnéven szólítás formájában. Alapvetően tegeződős típus vagyok, bár már fiatal koromban is zavart, ha a boltban már első alkalommal hangos sziával köszönnek. Nem viselem el a csendőrpertut, így ha egy gyerek nem hajlandó tegezni, akkor én is magázom. Volt szerencsém olyan iskolában tanítani, ahol általános volt a tegeződés, és soha nem tapasztaltam, hogy csak ettől kevesebb lenne a tisztelet. Aztán dolgoztam minisztériumban, ahol – vagy inkább amikor, mert a mai kor(mány)ban ez már nem így van – a miniszter is tegeződött, természetesen kétoldalúan, mindenkivel. Amióta tudom, hogy az EU-ban nagyjából teljes a tegeződés (keresztnéven szólítás), azt hiszem, ez is jele annak manapság, hogy valaki mennyire elkötelezett a demokrácia iránt.