Érik, érettség, érettségi

Érettségizik a fiam. Tudom, ezzel abszolút nem vagyok egyedül, pénteken szépen megtelt a Facebook-falam csinosabbnál csinosabb fiatal hölgyekkel és urakkal és büszke szüleikkel. Nyilván azzal sem vagyok egyedül, hogy ebből az alkalomból pontról pontra végiggondolom, mi értelme van ennek az egésznek, és hogy van-e köze az érettséginek az érettséghez. Röviden: semmi. Semmi értelme és semmi köze. De biztosan vízválasztó, hiszen a fiatalok nagy része számára ez az utolsó alkalom, amikor teljesen felesleges tudásról kell számot adniuk az iskolában elfecsérelt sok-sok óra, hét, hónap után. Akár dolgozni fognak az érettségi után, akár továbbtanulnak, legalábbis elvileg, már csak olyan tanulmányokat kell folytatniuk, aminek van gyakorlati haszna vagy élvezeti értéke saját életükben. Haszontalan tananyag ilyen mértékben már biztosan nem lesz. Sokan posztolgatnak olyat, hogy megint eltelt egy nap, amikor nem használtam a Thálesz-tételt, azt már ritkábban látom, hogy ismét eltelt egy újabb évtized, amikor nem használtam irodalmi műelemzési tudásomat. Matematika-angol szakos vagyok eredetileg, könyvmoly. És így is bátran kijelenthetem, sem az egyiket, sem a másikat nem használtam volna az elmúlt 12 évben, ha nem a gyerek iskolai feladataiban kellett volna segítenem. Hogy mi lenne az érettség? Az, hogy egy 18-20 éves fiatal tudja, mi érdekli, mivel szeretne foglalkozni, érti, hogy állampolgárként felelőssége van, ismeri a jogait, a lehetőségeit, tájékozott a világról, véleménye van és azt képviselni is tudja. Idáig azonban kevesen jutnak el egy olyan iskolarendszerben, ahol rengeteg a megkérdőjelezhető értékű ismeretanyag a tantervben, míg például pályaorientáció vagy iskolai demokrácia nincs, heti 50-60 óra iskolához köthető munka mellett pedig nincs idő megtalálnia önmagát a legtöbb diáknak.

Rokonlátogatás

Éjféli landolás Tallinnban. A jó ötvenes taxis természetesen tud angolul, de azért örül, hogy én is tudok oroszul egy kicsit. Megkérdezi, honnan jöttem, mondom, Budapestről. Akkor nem tudott elmenni a tüntetésre, ugye? – kérdezi. Sajnos nem, válaszolom. Pedig fontos, hogy megmutassuk, fontos nekünk a szabadság meg a tanulás, mondja az észt taxis. Aztán megkérdezi magyar vagyok-e. Pozitív válaszomra mosoly terül el az arcán, és azt mondja, gyerekkorában a Tenkes kapitánya volt a kedvence, és Buga Jakab rulez. Hozzáteszi, hogy persze szerette a Négy páncélos és a kutyát is, bár az lengyel. Tényleg rokon lehet.

Aztán rájövök, hogy messze estünk a finn-észt fától.

Új magyar nábob

Tegnap megnéztük a Kincsemet. Kicsit félve mentem el, mert agyonhájpolt, nagyonmagyar, mindenidőklegdrágább… ráadásul egyáltalán nem érdekel a lóverseny. De bíztam Herendi Gáborban. És nem csalódtam. Hogy mitől jó a film? Attól, hogy miközben megugorja a Várkonyi Zoltán által a kosztümös filmekre megszabott szintet, amit másnak nem nagyon sikerült az azóta eltelt 50 évben, nem veszi túl komolyan az ’ügyet’, teszi ezt úgy, hogy a mozit nyitott szemmel látó néző jókat nevet bizonyos, a mába kiszólogató poénokon, míg azok, akik nemzeti érzelmüktől táplálva a magyar név nagyságának örülni ülnek be a moziba, sejtésem szerint egyáltalán nem csalódnak. Olyan ez egy kicsit, mint a jó animációs filmek, amik más és más szinten kínálnak szórakozást a gyereknek és a szülőnek. Jó volt látni, hogy bő három hét után is még csaknem megtelik a Corvin Mozi legnagyobb terme, miközben az azért egy kicsit félelmetes volt, hogy az említett poénokat hallhatóan csak nagyon kevés néző vette. Azon gondolkoztam, milyen alkalomból fogják minden évben játszani a tévék. Egy monarchia-kori filmet március 15-én nyilván nem lehetne, bár a koronás címerek idei túltengése az ünnepen jól jelzi, hogy a magyarkodóknak fogalma sincs a történelemről.

Azt hiszem, nem akarom ezt túlragozni. Talán még annyi, hogy egyértelműen Lázár Kati bölcs madámja tetszett a legjobban, bár  a főszereplő, Nagy Ervin is nagyon kellemes meglepetés volt. 

Egyszerűen nézzétek meg.

Határ-eset

Két pasi utazik a vonaton – kezdődne a történet, ha egy elcsépelt vicc lenne. E helyett két pasi utazik a buszon, ami a brüsszeli géptől a reptér épületéhez viszi őket, bennünket LisztFerihegyen. Mindketten magas beosztású EU politikusok, az adófizetők pénzéből a jókora brüsszeli fizetést húznak és a repülőn is jó drága jeggyel utaznak, szintén közpénzből. Az egyikük az Unió ’kormányának’ tagja, a másik a legnagyobb európai párt frakcióvezető-helyettese. Bár lehet, hogy úgy gondolják, egyszerű Orbán-hívő magyar állampolgárként vannak jelen, azzá alakultak talán a magyar légtérbe érve. Erre mutat, hogy a 3 perces buszút alatt párhozamosan sorosoznak és aggódnak, hogy a CEU-ügy túl sok szimpátiát ébresztett. Egyszercsak elhangzik az’európai polgár’ kifejezés is, nagyjából azzal a hangsúllyal, mintha svábbogarat vagy csótányt emlegetnének (erre mondta a nagypapa anno, hogy nem azzal van baj, amit mondasz, édes lányom, hanem azzal, ahogy mondod).

Kukázó

"Aztán szépen kukázzon, ne szórja szét", mondta egy házmester a Damjanich utcában guberáló nőnek pár hete a fülem hallatára.
Kitettem Facebookra, azzal a megjegyzéssel, hogy "Mennyivel emberibb ez, mint elzavarni, vagy mint (amit a mi házmesterünk csinál) hajnali ötkor, 15 perccel a kukásautó érkezése előtt kirángatni a klinkerkockákon a kukákat, és mindenkit felébreszteni hetente háromszor, nehogy valaki kukázhasson"

Jelentem, ma megtaláltam a bűnöst, aki szétszórja. Módszeresen, kukától kukáig halad, egyenként szedi ki a csomagolásokat, kibontja, és megvizsgálja, van-e benne valami tetszetős. Amivel végzett, azt ledobja a kuka mellé. Amerre már járt, egész halom szemét van a szemetesek mellett.

Ő volt az:

A sztereotípiák áradása - újra itt a Nőnap

Már megint itt a Nőnap. És megint tele van a Facebook falam és a virtuális levélszekrényem mindazzal, ami ellen harcolandó létre jött. Viszont alig beszélünk arról, amiről kellene. Nevezetesen, hogy egy nőnek még Európában is sokkal kevesebb lehetősége van elérni, amit szeretne, mint a férfiaknak. Meg arról, hogy milyen nehéz megtalálni az arany középutat, amelyen a nő nő marad, de nem másodrendű állampolgár. És tele van a törpöm a nőkről áradozó, a mai napnak címzett üzenetekkel és a magyar marketingesek hozzáállásával.

Köszönöm, nem kérek több virágot, mint egyéb napokon (vágott virágot meg egyáltalán nem kérek). Ez persze azt is jelenti, a mindig gáláns lovagként viselkedő barátaimtól ma is nagyon jól esik, de ezek nem dömpingben érkeznek a nyilvános Facebook falon vagy körlevélben. Mivel távol áll tőlem a harcos feminizmus, egyáltalán nem zavar, ha valaki kinyitja nekem az ajtót vagy előre enged a sorban. Úgy tapasztalom, a nők nagy része, amikor anyává válik, ösztönösen (és nem külső nyomásra) többet vállal a gyereknevelésből, így járna nekik, nekünk a választás lehetősége, hogy otthon akarunk-e maradni vagy dolgozni akarunk, és ha dolgozunk, mennyit és milyen időbeosztásban.

Ott szakadt el a mára rendelt cérnám, amikor kitakarítottam az e-mailjeimet.

Uscolia – egy hely, ahol úgy tanulnak, hogy senki nem próbál tanítani

Az EPA minden évben két nemzetközi konferenciát rendez, most épp egy kora gyermekkori nevelésről, gondozásról szólóra konferenciára készülünk. Kiindulópontja az a határozott szülői igény, hogy a szülőket kell erre a feladatra felkészíteni, a bölcsi, az ovi legfeljebb kis kiegészítő lehet, ha a szülő úgy dönt, oda akarja járatni a gyereket. Ez ellentétes a mostani európai trenddel, hisz az EU minél több gyereket szeretne minél előbb intézményben tudni és egészen kis kortól bizonyos sztenderdek szerint tanítani. Közben kezembe, pontosabban a Kindle-emre került egy nagyon érdekes könyv, amelynek alaptézise, hogy csak tanulás van, tanítani senkit semmire nem lehet. A műfaj fikciós, klasszikus utópia, a szerző, Gabriel Lanyi egy utazás során idegen földre sodródó utazó szemüvegén át láttatja azt a világot, amelyben a tanulás a szerinte legtökéletesebb módon zajlik. Egy hely, ahol nincs iskola, viszont rengeteg tanulás történik. Lanyi a könyv végén azt is elmondja, ő maga ezeknek az elveknek az alkalmazásával nevelte fel a fiát, aki ma már sikeres zenész.  

A könyvet olvasva csak megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy az első hónapok a legfontosabbak egy ember életében, és hogy a sikeres nevelés, tanulás kulcsa kizárólag az, hogy a szülők fel vannak-e készülve, készítve arra, hogy gyermeküknek a legjobbat adják, természetesen nem anyagi értelemben. Még egy olyan alapelem van ebben az utópisztikus világban, amit a szervezetünk évek óta megpróbál elérni, azt, hogy az iskoláknak teljesen át kellene alakulnia és közösségi tanulóhellyé kellene válnia, ahol az egész közösség tanul és a közösség minden tagjától lehet tanulni 365 napon át, a nap 24 órájában.