Mohamed bácsi a szomszéd utcában csemegeboltot működtet.
Egyike a keveseknek Budapesten. Európában mindenfelé ezeket a minden nap és
sokáig nyitva tartó boltokat indiaiak, pakisztániak, marokkóiak, libanoniak
üzemeltetik. Nálunk nem, lehet, hogy azért, mert a magyar nem szeret olyannál
vásárolni, aki nem látszik magyarnak. Minden nap hajnaltól késő estig a boltban
dolgozik, a környéken ő maradt a vasárnapi reménység. A közeli óvodából Mohamed
bácsi boltja felé vezet sok gyerek hazaútja, mert ott egy falat nasi is jár.
Ingyen, és nem csoki, hanem müzliszelet vagy túró rudi.
Mohamed bácsi odafigyel. A gyerekek egészségére, a kutyákra,
a vevőkre és lehetséges vevőkre, de figyeli a híreket is. És nem érti a
plakátháborút. Azt kérdezi, milyen munkát nem vehetnek el a bevándorlók? Az ő
legtöbb vevőjének már rég nincs munkája, rengetegen el is mentek már közülük
külföldre. És aggódik. Nem azért, hogy őt esetleg mostantól nem szeretik a
gyerekek. Az egykori vevőiért aggódik. Azokért, akik már rég nincsenek
Magyarországon. Azt kérdezi, mihez kezdene az a rengeteg ember, ha Angliában,
Németországban vagy Ausztriában is eszébe jutna a kormánynak, hogy nem kérnek a
külföldiekből. És aggódik azért is, hogy nem marad vevője, ha mindenki elmegy.
És aggódik azért, hogy milyen sok dolga lehet most egy hozzám hasonló civilnek,
hogy ellensúlyozza a sok ’marhaságot, ami itt történik’.
