A migrációról, szakértő szemmel

Tegnap elkísérhettem egy kedves kollégát, a SIRIUS, a migránsok oktatásával foglalkozó európai hálózat elnökét, Miquel Angel Essomba barcelonai professzort a fiam iskolájába, ahol a gyerekekkel általánosságban a migrációról beszélgetett Egy csomó olyan kérdés került szóba, amiről keveset vagy egyáltalán nem beszélünk manapság, miközben a hírekben állandóan szerepel a migráns és a migráció kifejezés. Talán nem haszontalan néhány gondolatot megosztani itt is, hátha nálatok is szóba kerül otthon.

Talán nem teljesen egyértelmű már az sem, ki is a migráns. Gyorsan sikerült tisztázni, hogy a migráns nem csak az, aki veszély elől menekül (nem véletlenül van rájuk külön szó, menekült, ők azok, akik most át szeretnének jutni Magyaroszágon), hanem mindenki, aki bármilyen, de leggyakrabban politikai, gazdasági, vallási vagy kulturális okból úgy dönt, elhagyja a szülőhelyét, tehát akár vidékről Budapestre költözik. A migráció évszázadok óta meglévő jelenség, például így jöttek létre a városok. Ugye nem erre gondolunk, amikor a migráció szó előkerül a hírekben?

Játszani, tanulni is engedd

Nagyjából ez a legfontosabb gondolat, amit a mostani helyzethez hozzá tudnék tenni: a migráció nem bűncselekmény civilizált országokban, a menekültek befogadása pedig igazán az emberiesség minimuma, hiszen ők nem csak a finomabb lekváros kenyér kedvéért, hanem saját és gyerekeik élete megmentésére indultak útnak, vállalták a viszontagságokat. Aztán azzal szembesültek, hogy sajnos Európa és a schengeni övezet határa nem azonos, Európa vagy 500 kilométerrel távolabb kezdődik.

Magyarország az Európai Unióban egy elenyésző kisebbséghez tartozik, hiszen alig vannak nálunk bevándorlók. Ez, talán Szlovákia és Lengyelország kivételével, ma már szinte sehol nincs így. Elenyésző számú kínai, vietnami és török nálunk is él, vannak valódi gazdasági migránsok, akik épp itt dolgoznak, de bevándolróink 99%-a határon túli magar, Magyarország egyelőre nagyon messze van attól, hogy multikulturális ország legyen, mint az EU tagállamainak nagy része.

A háromféle tankönyvekrűl

Elindult egy új, tankönyvekkel foglalkozó oldal, a tankonyvek.blog.hu. Megkértek, hogy írjak nekik is, ha van mondanivalóm. Az első írás már néhány napja olvasható:

Az elmúlt 10 évben egyre tudatosabban figyeltem a fiam tankönyveit. Évről évre több darabot kötöttem be a tanév elején és persze egyre többet fizettem is értük. Ebben a hatalmas kupacban (meg persze a többiben is) háromféle könyv van. Vannak olyanok, amelyek a tanév végén igencsak meggyötört állapotban kerülnek be a szekrénybe, bár év közben át is kötöm őket, igencsak használtak kívül és belül egyaránt. Nem firkálásról vagy rongálásról van szó, hanem arról, hogy látszik, a tankönyvet rendszeresen használták. Vannak olyan tankönyvek is, amelyek gyakorlatilag érintetlenül kerülnek az íróasztal fiókjából a tavalyi kupacba, ezek azok, amiket tanév közben egyáltalán nem vagy szinte soha nem kellett elővenni. Ezeket nézve az emberben felmegy a pumpa, hiszen egy rakás pénzért muszáj volt megvenni őket, ami viszont láthatóan felesleges pénzkidobás volt. A harmadik kupac talán a legdühítőbb. Azok a könyvek kerülnek ide, amelyek kívülről meggyötörtek, belülről viszont teljesen érintetlenek. Ezeket nem csak feleslegesen vásároltatták meg velünk, de rendszeresen cipelnie is kell a gyerekeknek őket az iskolába, egyébként a felszerelés hiányában gyűlnek a mínuszok vagy elégtelenek, a tanulói teljesítménytől teljesen függetlenül is simán lehet rontani. Emlékszem, már nekem is voltak olyan tanáraim, akiknek nagyon fontos volt, hogy ott álljon a padon stószban a könyv, a munkafüzet, az atlasz, a füzet, bár nem feltétlenül nyitottuk ki őket. Akkoriban ez nem terhelte annyira a családok pénztárcáját, egy-egy fél erdőt azonban csak kiirtottak az iskolák fölös könyveihez, manapság viszont már anyagi terhet is jelent a sok felesleg.

Európai vasfüggöny?

Most, hogy Szijártó Péter bejelentette, vasfüggönyt húznak fel a szerb-magyar határon, egy másfél évvel ezelőtti litvániai utazás jutott eszembe. 2013 novemberében Vilniusban volt egy nagy nemzetközi projektünk soron következő találkozója. Az ott töltött három nap igazán emlékezetes maradt. Egy ott dolgozó magyar jóvoltából abban az élményben lehetett részem, hogy a helyi filharmónia zenészei által vezetett taxikkal utazhattam, életem legérdekesebb hanuka-estéjét töltöttem Hagrid társaságában és – ezért épp most jutott eszembe – láthattam, hogyan épít egy volt vasfüggöny mögötti ország maga is vasfüggönyt és milyen büszkék rá.

A litván-fehérorosz határon az elmúlt években vadonatúj dupla kerítést húztak fel, közöttük jó 4-5 méteres homoksávval, ami bármit rejthet a taposóaknától a homokozólapátig. Elnézve a szép szabályosan hullámosra gereblyézett felületet az ember hajlamos az előbbire tippelni.

A helyi szervezők különleges élményt terveztek nekünk, a nálunk is divatos középkori lakoma egy helyi verzióját egy eldugott kastélyban. Azt már a szervezés idején tudtuk, hogy valahová a fehérorosz határ közelébe megyünk. Amikor a busz másodszor tévedt el, már ment is a poénkodás, vajon még az EU-ban vagyunk-e. Aztán hamar rá kellett jönnünk, nehéz lett volna észrevétlenül átmenni a határon.

Mohamed bácsi esete a nemzeti konzultációval

Mohamed bácsi a szomszéd utcában csemegeboltot működtet. Egyike a keveseknek Budapesten. Európában mindenfelé ezeket a minden nap és sokáig nyitva tartó boltokat indiaiak, pakisztániak, marokkóiak, libanoniak üzemeltetik. Nálunk nem, lehet, hogy azért, mert a magyar nem szeret olyannál vásárolni, aki nem látszik magyarnak. Minden nap hajnaltól késő estig a boltban dolgozik, a környéken ő maradt a vasárnapi reménység. A közeli óvodából Mohamed bácsi boltja felé vezet sok gyerek hazaútja, mert ott egy falat nasi is jár. Ingyen, és nem csoki, hanem müzliszelet vagy túró rudi.

Mohamed bácsi odafigyel. A gyerekek egészségére, a kutyákra, a vevőkre és lehetséges vevőkre, de figyeli a híreket is. És nem érti a plakátháborút. Azt kérdezi, milyen munkát nem vehetnek el a bevándorlók? Az ő legtöbb vevőjének már rég nincs munkája, rengetegen el is mentek már közülük külföldre. És aggódik. Nem azért, hogy őt esetleg mostantól nem szeretik a gyerekek. Az egykori vevőiért aggódik. Azokért, akik már rég nincsenek Magyarországon. Azt kérdezi, mihez kezdene az a rengeteg ember, ha Angliában, Németországban vagy Ausztriában is eszébe jutna a kormánynak, hogy nem kérnek a külföldiekből. És aggódik azért is, hogy nem marad vevője, ha mindenki elmegy. És aggódik azért, hogy milyen sok dolga lehet most egy hozzám hasonló civilnek, hogy ellensúlyozza a sok ’marhaságot, ami itt történik’.

A görög ellenállás

Imádom a görögöket. Athén repülőtér. Biztonsági ellenőrzés, mint mindenhol. De semmi sincs a szokásos ’az önök kényelme és biztonsága érdekében” szövegből. A hangosbemondó tájékoztat, hogy „az EU biztonsági előírásai miatt korlátozások vannak érvényben a kézipoggyász tartalmára és a folyadékokra vonatkozóan”. És utána elnézést kér a kellemetlenségért. Mert ez az egész biztonsági ellenőrzésnek álcázott vegzálás bizony az, csak és kizárólag kellemetlenség. És ezek a görögök nem szégyellik hangosan el is mondani az utazóknak. Efharisto!

(Ha valaki esetleg nem rutinos repülő: a biztonsági kapunál ki kell venni a táskádból a laptopodat és minden folyadékot. Folyadékot csak max. 1 decis kiszerelésben és összesen max. 1 liter vihetsz át a kapun, így repülnek a szemétbe a méregdrága dezodorok, testápolók, meg az üdítőd is, ha nem figyelsz. A kivétel az anyatej és a tápszer, de abba bele kell innod. És persze a kapun túl négyszeres áron lehet innivalót venni.)

Szeretjük a gyerekeket - Az ír népszavazás margójára

A tegnapi ír népszavazás végül, azt hiszem, rávett arra, amire a barátaim már két éve próbálnak rábeszélni. Hogy írjam meg. 

Úgy hozta az élet, hogy a munkám Európába, egy európai szinten működő civil szervezethez sodort, és ez rengeteg utazással is jár. Az ember jártában-keltében sokat tapasztal. Tanulságosat és mulatságosat egyaránt. Az ír tapasztalat, ami most ismét eszembe jutott, leginkább azt mutatja, mennyire messze van Magyarország Európától.

2013 júniusában egy dublini általános iskolába látogattunk. Az iskola egyházi fenntartású, a katolikusokhoz tartozik. Az iskolában azonnal feltűnt, hogy sehol nincs a falon kereszt, szentkép vagy hasonló. Az igazgató elmondta, a jogszabályok mindenki számára egyformán biztosítják a vallásszabadságot. Ennek része, hogy egyetlen diáknak vagy tanárnak sem tiltják, hogy vallási előírások vagy érzésük szerint fejkendőt, nyakban keresztet vagy bármi hasonlót viseljenek, ám az iskola számára bármiféle hittan és vallásoktatás, vallásos tanok terjesztése, vallási jelképek kihelyezése tilos. Néhány olasz és spanyol kolléga döbbenten ült és hallgatott, majd az egyikük összeszedte minden bátorságát és feltette a kérdést: Akkor mégis mitől katolikus ez az iskola?

Az igazgató nem sokat gondolkodott, annyit mondott: Szeretjük a gyerekeket. Úgy tűnik, ahol még emlékeznek arra, hogy a katolicizmus valaha a szeretetről szólt, ott az ember is fontos lehet.