A háromféle tankönyvekrűl

Elindult egy új, tankönyvekkel foglalkozó oldal, a tankonyvek.blog.hu. Megkértek, hogy írjak nekik is, ha van mondanivalóm. Az első írás már néhány napja olvasható:

Az elmúlt 10 évben egyre tudatosabban figyeltem a fiam tankönyveit. Évről évre több darabot kötöttem be a tanév elején és persze egyre többet fizettem is értük. Ebben a hatalmas kupacban (meg persze a többiben is) háromféle könyv van. Vannak olyanok, amelyek a tanév végén igencsak meggyötört állapotban kerülnek be a szekrénybe, bár év közben át is kötöm őket, igencsak használtak kívül és belül egyaránt. Nem firkálásról vagy rongálásról van szó, hanem arról, hogy látszik, a tankönyvet rendszeresen használták. Vannak olyan tankönyvek is, amelyek gyakorlatilag érintetlenül kerülnek az íróasztal fiókjából a tavalyi kupacba, ezek azok, amiket tanév közben egyáltalán nem vagy szinte soha nem kellett elővenni. Ezeket nézve az emberben felmegy a pumpa, hiszen egy rakás pénzért muszáj volt megvenni őket, ami viszont láthatóan felesleges pénzkidobás volt. A harmadik kupac talán a legdühítőbb. Azok a könyvek kerülnek ide, amelyek kívülről meggyötörtek, belülről viszont teljesen érintetlenek. Ezeket nem csak feleslegesen vásároltatták meg velünk, de rendszeresen cipelnie is kell a gyerekeknek őket az iskolába, egyébként a felszerelés hiányában gyűlnek a mínuszok vagy elégtelenek, a tanulói teljesítménytől teljesen függetlenül is simán lehet rontani. Emlékszem, már nekem is voltak olyan tanáraim, akiknek nagyon fontos volt, hogy ott álljon a padon stószban a könyv, a munkafüzet, az atlasz, a füzet, bár nem feltétlenül nyitottuk ki őket. Akkoriban ez nem terhelte annyira a családok pénztárcáját, egy-egy fél erdőt azonban csak kiirtottak az iskolák fölös könyveihez, manapság viszont már anyagi terhet is jelent a sok felesleg.

Európai vasfüggöny?

Most, hogy Szijártó Péter bejelentette, vasfüggönyt húznak fel a szerb-magyar határon, egy másfél évvel ezelőtti litvániai utazás jutott eszembe. 2013 novemberében Vilniusban volt egy nagy nemzetközi projektünk soron következő találkozója. Az ott töltött három nap igazán emlékezetes maradt. Egy ott dolgozó magyar jóvoltából abban az élményben lehetett részem, hogy a helyi filharmónia zenészei által vezetett taxikkal utazhattam, életem legérdekesebb hanuka-estéjét töltöttem Hagrid társaságában és – ezért épp most jutott eszembe – láthattam, hogyan épít egy volt vasfüggöny mögötti ország maga is vasfüggönyt és milyen büszkék rá.

A litván-fehérorosz határon az elmúlt években vadonatúj dupla kerítést húztak fel, közöttük jó 4-5 méteres homoksávval, ami bármit rejthet a taposóaknától a homokozólapátig. Elnézve a szép szabályosan hullámosra gereblyézett felületet az ember hajlamos az előbbire tippelni.

A helyi szervezők különleges élményt terveztek nekünk, a nálunk is divatos középkori lakoma egy helyi verzióját egy eldugott kastélyban. Azt már a szervezés idején tudtuk, hogy valahová a fehérorosz határ közelébe megyünk. Amikor a busz másodszor tévedt el, már ment is a poénkodás, vajon még az EU-ban vagyunk-e. Aztán hamar rá kellett jönnünk, nehéz lett volna észrevétlenül átmenni a határon.

Mohamed bácsi esete a nemzeti konzultációval

Mohamed bácsi a szomszéd utcában csemegeboltot működtet. Egyike a keveseknek Budapesten. Európában mindenfelé ezeket a minden nap és sokáig nyitva tartó boltokat indiaiak, pakisztániak, marokkóiak, libanoniak üzemeltetik. Nálunk nem, lehet, hogy azért, mert a magyar nem szeret olyannál vásárolni, aki nem látszik magyarnak. Minden nap hajnaltól késő estig a boltban dolgozik, a környéken ő maradt a vasárnapi reménység. A közeli óvodából Mohamed bácsi boltja felé vezet sok gyerek hazaútja, mert ott egy falat nasi is jár. Ingyen, és nem csoki, hanem müzliszelet vagy túró rudi.

Mohamed bácsi odafigyel. A gyerekek egészségére, a kutyákra, a vevőkre és lehetséges vevőkre, de figyeli a híreket is. És nem érti a plakátháborút. Azt kérdezi, milyen munkát nem vehetnek el a bevándorlók? Az ő legtöbb vevőjének már rég nincs munkája, rengetegen el is mentek már közülük külföldre. És aggódik. Nem azért, hogy őt esetleg mostantól nem szeretik a gyerekek. Az egykori vevőiért aggódik. Azokért, akik már rég nincsenek Magyarországon. Azt kérdezi, mihez kezdene az a rengeteg ember, ha Angliában, Németországban vagy Ausztriában is eszébe jutna a kormánynak, hogy nem kérnek a külföldiekből. És aggódik azért is, hogy nem marad vevője, ha mindenki elmegy. És aggódik azért, hogy milyen sok dolga lehet most egy hozzám hasonló civilnek, hogy ellensúlyozza a sok ’marhaságot, ami itt történik’.

A görög ellenállás

Imádom a görögöket. Athén repülőtér. Biztonsági ellenőrzés, mint mindenhol. De semmi sincs a szokásos ’az önök kényelme és biztonsága érdekében” szövegből. A hangosbemondó tájékoztat, hogy „az EU biztonsági előírásai miatt korlátozások vannak érvényben a kézipoggyász tartalmára és a folyadékokra vonatkozóan”. És utána elnézést kér a kellemetlenségért. Mert ez az egész biztonsági ellenőrzésnek álcázott vegzálás bizony az, csak és kizárólag kellemetlenség. És ezek a görögök nem szégyellik hangosan el is mondani az utazóknak. Efharisto!

(Ha valaki esetleg nem rutinos repülő: a biztonsági kapunál ki kell venni a táskádból a laptopodat és minden folyadékot. Folyadékot csak max. 1 decis kiszerelésben és összesen max. 1 liter vihetsz át a kapun, így repülnek a szemétbe a méregdrága dezodorok, testápolók, meg az üdítőd is, ha nem figyelsz. A kivétel az anyatej és a tápszer, de abba bele kell innod. És persze a kapun túl négyszeres áron lehet innivalót venni.)

Szeretjük a gyerekeket - Az ír népszavazás margójára

A tegnapi ír népszavazás végül, azt hiszem, rávett arra, amire a barátaim már két éve próbálnak rábeszélni. Hogy írjam meg. 

Úgy hozta az élet, hogy a munkám Európába, egy európai szinten működő civil szervezethez sodort, és ez rengeteg utazással is jár. Az ember jártában-keltében sokat tapasztal. Tanulságosat és mulatságosat egyaránt. Az ír tapasztalat, ami most ismét eszembe jutott, leginkább azt mutatja, mennyire messze van Magyarország Európától.

2013 júniusában egy dublini általános iskolába látogattunk. Az iskola egyházi fenntartású, a katolikusokhoz tartozik. Az iskolában azonnal feltűnt, hogy sehol nincs a falon kereszt, szentkép vagy hasonló. Az igazgató elmondta, a jogszabályok mindenki számára egyformán biztosítják a vallásszabadságot. Ennek része, hogy egyetlen diáknak vagy tanárnak sem tiltják, hogy vallási előírások vagy érzésük szerint fejkendőt, nyakban keresztet vagy bármi hasonlót viseljenek, ám az iskola számára bármiféle hittan és vallásoktatás, vallásos tanok terjesztése, vallási jelképek kihelyezése tilos. Néhány olasz és spanyol kolléga döbbenten ült és hallgatott, majd az egyikük összeszedte minden bátorságát és feltette a kérdést: Akkor mégis mitől katolikus ez az iskola?

Az igazgató nem sokat gondolkodott, annyit mondott: Szeretjük a gyerekeket. Úgy tűnik, ahol még emlékeznek arra, hogy a katolicizmus valaha a szeretetről szólt, ott az ember is fontos lehet.

Sokcsillagos olvasmányok 2014-ből

Az egyik legnehezebb feladat kiválasztani egy adott év könyvterméséből a legeket. 2014-ben minden héten ajánlottam olvasnivalót a Rádió Q-ban, a pénteki Menzában, de azon kívül is sok könyvet olvastam – a sok utazás járulékos haszna. Az alábbi listán azok a könyvek szerepelnek, amelyek a 2014-ben olvasottak közül a legemlékezetesebbek, a legkedvesebbek voltak. A sorrend pedig egyszerűen olvasási sorrend, nincs sem érem, sem helyezés, csak 10+1 kedves könyv tavalyról. 2015-ben folytatjuk a rádióban, köztük egy csomó, még lemaradt 2014-ben megjelent könyvvel, amelyek így erről a listáról (még) hiányoznak.

Kétharmadnyi megvilágosodás

Megvilágosodtam, immár néhány héten belül másodszor. Rájöttem, honnan van az a bizonyos egyharmad, ami kétharmadot okoz. Mert fogalmam sem volt, ha a legelhivatottabb támogatók is elégedetlenek, vajon kik ikszelhettek oda.

A trolin egy szakadt, ápolatlan idősebb pasi nevelte a mellette jobbra ülő fiatalembert. Elmondta, hogy azért kell elmenni október 12-én és 'ezekre' szavazni, mert amikor 'azok' voltak, volt egy kisebbség, akik sokkal jobban éltek másoknál. Igaz, hogy most mindenkinek sokkal rosszabb, de 'ezek' csinálják jól, mert ők azon dolgoznak, hogy senki ne élhessen jobban másoknál. Tehát: arra kell szavazni, akinek sikerülni fog elérnie, hogy dögöljön meg a másik tehene is.

Az első megvilágosodás néhány hetes. Egy társasházi közösség szembesül azzal, hogy csúnyán meglopta őket a közös képviselő, aki most, a felszámolás és a büntetőfeljelentések elől egy másik cég létrehozásába menekült. A kisnyugdíjas, iskolázatlan tulajdonosok bólogatva vették tudomásul, hogy a régi cég tartozásait esze ágában sincs kifizetni. Ráadásul a ház is rohad már egy pár éve. Majd rábízzák az új cégre a házat. Lopott? Tönkretette a házat? Tisztességtelen? De már annyira megszoktuk! Hadd maradjon szegény, úgyis olyan nehéz neki a sok eljárás miatt.

Aztán most megnéztem a videót, amiben az a bizonyos hölgy meggyőződéssel tagadja meg édesgyermekét, a működésképtelen magyar iskolát. És már nem lepődtem meg.

Inkább fogok egy jó könyvet és elvitorlázom egy, a magyar valóságnál valósabbnak tűnő világba. Mondjuk Narniába, ahol már véget ért a tél.