Gondolatok a könyvhéten

Szerintem nem nagyon van olyan magyar könyvmoly, aki ne várná minden évben az Ünnepi Könyvhetet. Oké, kicsit szorongva, mert mindannyian eljutunk előbb-utóbb addig a pontig, amikor épp új könyvespolcra, esetleg nagyobb lakásra gyűjtünk, hogy elférjenek a könyvek. Idén is bementem az első utamba eső könyvesboltba a könyvheti katalógusért, és persze örömmel olvasgattam a kiadói hírleveleket is. A hivatalos katalógusban (300 új könyv, hirdeti a címlap) mindössze két olyan könyvet találtam, amit el szeretnék olvasni (igen kezdhetitek dobálni a köveket), ugyanakkor egész tisztességes listám van azokról, amik könyvhetiek ugyan, de nem ’hivatalosak’, mert nem magyar szerzők művei. És akkor elgondolkodtam, hogy miért is nem része a minőségi műfordítás megünneplése a magyar könyv ünnepének, miért nem lehet műfordítást könyvheti kiadványként regisztrálni. Pedig jó lenne, mert továbbra is vannak briliáns fordítások (miközben egyre több az olyan is, aminek szívesen adnék citrom díjat).

Persze, tudom, hogy a külföldi irodalom ünnepe hivatalosan az április végi Könyvfesztivál. Csakhogy egyrészt a kiadók egyre nagyobb számban hoznak ki magyar szerzőktől is könyveket a fesztiválra, mert a magyar szerzőt mégiscsak könnyebb, olcsóbb egy beszélgetésre meghívni a Millenárisra. Másrészt a külföldi szerzők művei esetében is a szerzőt emelik ki és reklámozzák. Harmadrészt a fesztivál sokkal inkább fővárosi esemény, a könyvhét pedig szerencsére továbbra is országos, sok-sok vidéki könyves eseménnyel, dedikálásokkal, könyves programokkal. Ráadásul ilyenkor adják ki a Szép magyar könyv díjakat. Díjaztak idén illusztrátort, tipográfust, könyvtervezőt, műfordítót egyet sem. A könyvhét előtt adtak ki más könyves díjakat is, ilyen az Aranykönyv vagy a Libri irodalmi díj, de ezek sem díjaznak műfordítót.

És ha már itt tartunk, szerkesztőt sem, pedig ez a másik, ami a minőségi magyar könyvnél nagyon gyakran hiányzik. Magyar szerzők könyveit olvasva gyakran van olyan érzésem, hogy az erős tollú, valódi szerkesztő, aki elmondja, hogy itt 50 oldal felesleges, ott meg kellene még 20, aki egy több szerzős könyvnél észreveszi az ismétlődést, és kihúzza, hiánycikk. Tudok olyan könyvről, amit az egyik jónevű kiadó alaposan meg akart volna szerkeszteni, a szerzőnek nem tetszett, elvitte a másik jónevű kiadóhoz, ahol a szerkesztő csak a nevét adta, de nem nyúlt a könyvhöz. Olvastam, kellett volna. De a fordítások szarvashibáit is észre kellene vennie és ki kellene küszöbölnie a szerkesztőnek.

 

Egyre több nyelven jelennek úgy meg fordítások, hogy a fordító neve éppúgy szerepel a címlapon, mint a szerzőé. Érdemes lenne ezt a gyakorlatot is megfontolni. Valószínűleg a legtöbb olvasónak fogalma sincs, ki fordította épp aktuális olvasmányát. Persze, vannak amolyan szóra sem érdemes fordítók, de vannak nevek, akiket épp annyira érdemes lenne ismerni, mint a bestseller szerzőkét. Gálvölgyi Judit, Farkas Veronika, Pék Zoltán… csak három név hirtelen, de folytathatnám még sokáig. Én bizony évek óta megnézem a fordító nevét is, és az alapján döntöm el, hogy egyáltalán nekifutok-e a könyvnek magyarul vagy inkább angolul olvasom el. Úgy is jártam már, hogy neves magyar író, jó műfordító jegyzett egy könyvet, de az első oldaltól kezdve érezni lehetett, hogy utálta. Na, ilyenkor is nagyon kellene egy jó szerkesztő.

A helyzet nem új, már ebben a blogban is írtam róla egyszer, 2010-ben, de a helyzet azóta sem változott, legalábbis nem javult. Egyre többször futok bele rémes fordításokba. És ezért lenne egyre fontosabb, hogy a minőséget elismerje a szakma és a közönség, hogy megismerjék a legjobb fordítók nevét ugyanúgy, ahogy a sztárszerzőkét.

Lassan itt a nyári szünet, a szabadságok ideje. Remélhetőleg mindenkinek kicsit több ideje lesz olvasni. Hamarosan olvashatjátok az immár hagyományosnak tekinthető nyári könyvajánlót. Talán nem meglepő módon főleg fordításokat fogok a figyelmetekbe ajánlani (most is).