A Deák téri aluljáróban ma néhány másodpercben összesűrűsödött a magyar valóság. A metró bejáratánál jónéhány ember álldogál és próbál érvényesülni. Egy négytagú család, akik azt lesik, mikor néznek félre az ellenőrök, hogy leosonhassanak a mozgólépcsőn. Egy ember, aki Fedél Nélkült árul és egy másik, akik Csillagszállót. Őket a kitóduló utasok nagyívben kerülik el. A kínai árus békésen kínálja a belváros közepén is a sálakat, táskákat és teherautóról leesett csokikat. Egy Greenpeace-aktivista többekkel próbálkozik, de ez nem az a közönség, délután 4-kor senkit nem érdekel a környezetvédelem. Egy hölgy valami csodaszer szórólapját osztogatja. A lépcsőn üldögél az obligát, ereje teljében lévő kéregető. Végül pedig a "pékség" mellett ott álldogálnak vagy inkább dülöngélnek az alkoholisták.
Az aluljáró közepén pedig áll egy pici, vékony, huszonéves lány egy piros udvaribolond-sapkában, pufi dzsekiben (15 fok van) és szorosan öleli a Twilight egy agyonolvasott példányát.
Más, boldogabb városokban a központi metróállomás közönsége általában más. De ez Magyarország. Mi így szeretünk?
