Uscolia – egy hely, ahol úgy tanulnak, hogy senki nem próbál tanítani

Az EPA minden évben két nemzetközi konferenciát rendez, most épp egy kora gyermekkori nevelésről, gondozásról szólóra konferenciára készülünk. Kiindulópontja az a határozott szülői igény, hogy a szülőket kell erre a feladatra felkészíteni, a bölcsi, az ovi legfeljebb kis kiegészítő lehet, ha a szülő úgy dönt, oda akarja járatni a gyereket. Ez ellentétes a mostani európai trenddel, hisz az EU minél több gyereket szeretne minél előbb intézményben tudni és egészen kis kortól bizonyos sztenderdek szerint tanítani. Közben kezembe, pontosabban a Kindle-emre került egy nagyon érdekes könyv, amelynek alaptézise, hogy csak tanulás van, tanítani senkit semmire nem lehet. A műfaj fikciós, klasszikus utópia, a szerző, Gabriel Lanyi egy utazás során idegen földre sodródó utazó szemüvegén át láttatja azt a világot, amelyben a tanulás a szerinte legtökéletesebb módon zajlik. Egy hely, ahol nincs iskola, viszont rengeteg tanulás történik. Lanyi a könyv végén azt is elmondja, ő maga ezeknek az elveknek az alkalmazásával nevelte fel a fiát, aki ma már sikeres zenész.  

A könyvet olvasva csak megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy az első hónapok a legfontosabbak egy ember életében, és hogy a sikeres nevelés, tanulás kulcsa kizárólag az, hogy a szülők fel vannak-e készülve, készítve arra, hogy gyermeküknek a legjobbat adják, természetesen nem anyagi értelemben. Még egy olyan alapelem van ebben az utópisztikus világban, amit a szervezetünk évek óta megpróbál elérni, azt, hogy az iskoláknak teljesen át kellene alakulnia és közösségi tanulóhellyé kellene válnia, ahol az egész közösség tanul és a közösség minden tagjától lehet tanulni 365 napon át, a nap 24 órájában.

Magázzalak vagy tegezhetem?

Egész életemben üldözött a tegezés-magázás és a rangkórság témája. Gyerekként, tanárként és szülőként ehhez még hozzájött a csókolomozás-tetszikezés is. Aztán elkezdtem angolul dolgozni, és kiderült, ez a kérdés bizony itt is keményen felmerül, bár nyilván a keresztnéven szólítás formájában. Alapvetően tegeződős típus vagyok, bár már fiatal koromban is zavart, ha a boltban már első alkalommal hangos sziával köszönnek. Nem viselem el a csendőrpertut, így ha egy gyerek nem hajlandó tegezni, akkor én is magázom. Volt szerencsém olyan iskolában tanítani, ahol általános volt a tegeződés, és soha nem tapasztaltam, hogy csak ettől kevesebb lenne a tisztelet. Aztán dolgoztam minisztériumban, ahol – vagy inkább amikor, mert a mai kor(mány)ban ez már nem így van – a miniszter is tegeződött, természetesen kétoldalúan, mindenkivel. Amióta tudom, hogy az EU-ban nagyjából teljes a tegeződés (keresztnéven szólítás), azt hiszem, ez is jele annak manapság, hogy valaki mennyire elkötelezett a demokrácia iránt.

Egy tartópillérrel kevesebb is elég lesz Magyarországnak?

Most, hogy a budapestiek bebizonyították, képesek arra, hogy aláírjanak egy olyan kezdeményezést, ami nem csak nekünk, hanem az egész országnak fontos, hadd vessek fel egy másik témát, amiben nem kell népszavazás (az amúgy is rettenetesen drága műfaj), de észnél kell lennünk, ha nem akarjuk, hogy tényleg az utolsó oltsa el a lámpát pár év múlva. Az elmúlt hetekben rengeteget foglalkoztam vele a munkám során, de mintha a magyar sajtó nem figyelt volna fel rá (talán szándékosan), Brüsszelben épp arra készülnek, hogy másodosztályú EU állampolgárt csináljanak belőlünk, és nem azért, mert ők azt szeretnénk, hanem mert a magyar kormány nem akarja, nem kér az első osztályból.

Éjszakai sütemény

Gasztro-poszt következik. Talán van, aki tudja hogy nagyon szeretek főzni. És talán olyan is, aki tudja, nem szeretek fél óránál többet munkával tölteni a konyhában, az persze már nem zavar, ha valami nélkülem megfő/megsül, mint egy jó húsleves, amihez kell 3-6 óra hústól függően. Van ez a kedvenc családi sütink, amit leginkább éjszakai süteménynek szoktam nevezni, ezt pont ilyen. No, nem azért mert éjszaka esszük (amúgy miért is ne?), hanem mert elkészíteni éjszaka javallott annak érdekében, hogy megfelelő állagban legyen fogyasztható. A süti hatalmas előnye, főleg az éjszaka közepén, hogy mintegy 5 percnyi munkával készül el vagy inkább elő, aztán amíg alszol, megcsinálja magát, sütés nélkül. A kulcs ugyanis az, hogy legalább 5-6 órát állnia kell mielőtt nekiesnek a gyerekek, ez alatt az idő alatt pedig gyakorlatilag az alapanyagul szolgáló háztartási kekszből gyakorlatilag piskóta lesz.

Kit érdekel, hogy mire gondolt a költő?

Elolvastam Elena Ferrante: Briliáns barátnőm című könyvét, ami szerencsére ’saját jogon’ is remek olvasmány. Sikerét nagyrészt annak köszönheti, hogy a közönség és persze főleg a média az író személye körüli rejtélyre igyekezett megtalálni a választ, minden valószínűség szerint sikerrel. Egyik legkedvesebb irodalmi beszélgetőpartnerem, brüsszeli törzsszállodám olasz, immáron publikált író portása. Vele beszélgettünk a könyvről, meg persze a szerző körüli médiahajcihőről. Nektek is bevallom, amit neki is elmondtam: nem érdekel a szerző, nem érdekel az életrajza, ahogy nem érdekel az sem, egy irodalmi alkotásról a hivatalos elemzések mit tartanak. Csak az érdekel, nekem mit ad az adott szöveg, akkor, amikor éppen olvasom. Talán ezért is választottam az angol bölcsészdiploma helyett a közgazdaságtant másoddiplomának. Hogy ezt miért éppen most osztom meg veletek? Mert minden jel arra mutatott, hogy másokban is elindított ez a téma gondolatokat, és épp most.

Kellemesen régimódi éjszaka

Tegnap este amolyan régimódi színházi élményben volt részünk. Elmentünk egy előadásra, ahol színészek játszottak, volt szöveg, történet, díszlet, jelmez. Azt kaptam - egyre ritkábban esik meg velem -, amitől anno, több mint 40 éve megszerettem a színházat. És a legjobb az volt, hogy láttam, mellettem a 19 éves már-nem-gyerekek is jobban értékelik, mint a ma oly divatos túljátszós vagy nagyon alter színházi előadásokat. Szóval lehet, hogy sokan porosnak és unalmasnak tartják ma a hagyományos előadásokat (bár sokszor úgy látom, ezt mondani ma inkább trendi, mint őszinte), de ha a rendszeresen színházba járó fiataloknak is bejön, mégsem az.

A Pesti Magyar Színházban láttuk az Utazás az éjszakába (Eugene O'Neill) című előadást, Málnay Levente rendezésében, Vas István fordításában.

Defying gravity

Oké, meggyőztetek, a továbbiakban tiszteletben tartom a combnyaktöréshez való jogot, sőt bizonyos embereket biztosan nem fogok megpróbálni megsérteni azzal sem, hogy felajánlok segítséget. Esetleg azt meg lehetne fontolni, hogy vörös riasztás idején azok, akik azt nem vették figyelembe és ennek következtében megsérülnek, az extrém sportolókhoz hasonlóan viseljék annak anyagi felelősségét is. 

De nem, nem győztetek meg, hogy bárki belehalna vagy örök depresszióba esne, ha egy extrém időjárási helyzetben 2 napig bent maradna a lakásban. Így aztán mindenkit kérek, hogy tartsa tiszteletben azt a jogomat, hogy mérges legyek az emberi hülyeségre. Továbbá előre szólok, én továbbra sem fogok gyerekkel a nyakamban viharban kimenni a Duna-partra tűzijátékot nézni, és minden szerettemet arra fogom bíztatni, hogy vörös riasztás esetén ne menjenek az utcára.

Elképesztő komment-cunamit sikerült kiváltanom tegnap ezzel a Facebook-bejegyzéssel: „Vessetek a mókusok elé, de nem értem, hogy ha a rádió 3 napja arról harsog, hogy minden tiszta jég és csúszik, akkor miért kell nekem ma is a járdán totyogó öregasszonyokat kerülgetni és elkapogatni, aztán hosszan állni a boltban mögöttük sorba, mert ma is csak két zsemlét és 10 dkg párizsit vettek. Tényleg nem lehet csak évente egyszer mindezt 2-3 napra bevásárolni előre, esetleg igénybe venni a felajánlott segítséget, és otthon maradni? Tudtak róla, arról is, hogy holnap 10 fok lesz, azt hallgatom tőlük a sorban.”