Parkolunk vagy építkezünk

Gépek nem dolgoznak
a már kész, aszfaltozásra váró utcán

Ez most egy amolyan fehérklárás bejegyzés lesz. Csatornacsere zajlik a szomszéd utcában. A vállalkozó júliusban vonult fel, a munka elvégzésére november közepéig rendelkezésére áll az idő, a felújítás alatt álló útszakasz hossza nagyjából 450 m. Nézegetem a projektet már hetek óta kutyaséta közben. Néhányan lézengenek csak minden munkanapon a munkaterületen, a munka látszólag majdnem kész van, van még majdnem 3 hónap a hivatalos határidőig. És azon gondolkodom, luxus vagy nemtörődömség van-e az egész mögött leginkább. Olvasva Ceglédi Zoltán fadöntős sztoriját tegnap, tartok tőle, hogy súlyos, kétoldali nemtörődömség a válasz. Hogy miért? Ebben a közel négyhónapos időszakban a vállalkozó hihetetlen értéket tárol ezen az utcaszakaszon, 10-15 vélhetőleg nagyértékű, modern építőgép parkol itt. Nem értek a technológiához, így nem tudhatom, mennyi idő szükséges a munka elvégzéséhez, de van már olyan példa előttem, ami alapján merek becslésekbe bocsátkozni. Tapasztalatokon alapuló szerény számításaim szerint a munka legfeljebb 2-3 hét alatt elvégezhető lenne, és feleslegesen tesz használhatatlanná a sok álldogáló útépítő gép nagyjából 60 parkolóhelyet további 3 hónapig az amúgy is parkolási gondokkal küzdő hétkerben.

Burkinit vennék

Magyarországon a következő jó egy hónapban tombol a gyűlöletkampány.  Minden harmadik óriásplakátról a közelgő népszavazás plakátjai ugarnak az emberre. A kormányközeli média és a rohamosan terjedő szélsőséges kamuoldalak – és felelőtlen megosztóik – mindent megtesznek a gyűlölet felkorbácsolására. Hogy ez kormányoldalról a menekültek vagy az EU elleni gyűlölet, nem feltétlenül világos, de feltételezhetően szándékosan nem válik ketté. De a kormányzat nem marad egyedül, az iszlámellenesség szításában élen jár az ’ellenzék’. Magukat toleránsnak, demokratának tartó emberekről derül ki, hogy tombol bennük az iszlamofóbia. Ezeknek az embereknek egy része – ez egyértelműen kiderül abból, amit írnak - nem tudja, mit is utál. Élnének csak Bécsben, ahol teljesen természetes, hogy az egyik szomszédod szíriai, a másik magyar menekült, ahogy mélyen katolikus osztrák kolléganőmnek, aki (ezért is) az elmúlt másfél évben legalább heti 20-30 órában segíti a frissen érkezőket önkéntesként, ingyenesen.

Tudta?

Van itt ez a helyzet, hogy a szomszédos alpesi legelőre a legjobb rálátás a medencéből esik. Már az első nap sikerült megállapítanunk, hogy ezekből tuti nem lesz Milka csoki, mert nem lilák. A legelő egy pontján sokáig álldogál egy foltos tehén. Amolyan statikus. Amikor odébb megy, a gyerek megállapítja, hogy az illető négylábú immár exstatikus. Aztán visszajön. Akkor ismét statizál. Mi pedig szépen tempózunk tovább, hogy mi viszont ne.

Mindez történik egy nagyjából kétezerötszáz lakosú faluban, Alsó-Ausztriában. Nincs itt semmi extra, nem síterep, nincs műemlék, csak jó levegő. És a sétaút mellett szemetes és kutyagumigyűjtő zacsi adagoló, nem is üresen. Van viszont a faluban óvoda, iskola, orvos, fogorvos, pszichológus, állatorvos, több kisvendéglő, két nyilvános uszoda, virágüzlet, cukrászda, pékség, bankfiók és könyvtár.

Az első emberek, akikkel érkezésünk után összetalálkoztunk, három fejkendős muszlim asszony volt gyerekekkel, akik jó osztrák falusi szokás szerint persze előre köszöntek Grüss Gott-tal a jövevényeknek. Tegnap a kisvendéglőben egy falusi egy négytagú, németül még nemigen beszélő családot (anyuka hasonlóan fejkendős) ismertetett a hagyományos osztrák konyhával. Megmosolyogtató volt lelkes nacionalizmusa, amivel a Wiener Backhendl tipikus osztrák voltáról győzködte a vendégeit, holott az nem más, mint a nagyanyám – nyilván tősgyökeres erdélyi – vasárnapi rántott csirkéje.

A helyiek mérhetetlen elzárkózását mi sem mutatta jobban, mint a helyi kocsma pincérnője, aki hosszú percekig állt a fiam mellett teljesen kétségbe esve, mert nem értette a helyzetet. Olyan embert már látott ugyanis, akinek nem ízlett a Cremeschnitte (ugyanmár, nevezzük nevén, hatalmas francia krémes), de olyat, aki nem tud németül, még soha.

Hát így.

Nyaralásra vaskosat

Az elmúlt években valahogy mindig úgy jött össze, hogy augusztusban tudtunk elmenni nyaralni, általában egy hétre. Nem vagyunk strandolós népek, nagy melegben szívesebben megyünk magas hegyekbe, ahol sokkal hűvösebb van. Ilyenkor pedig van idő arra, hogy azokat a vaskosabb köteteket is végre kézbe vegyük, amik év közben terjedelmükkel elriasztanak. Ebben a könyvajánlóban néhány olyan, nagyobbrészt vaskosabb olvasmányt ajánlok a figyelmetekbe, amelyek jórészt nem sikeredtek igazi bestsellernek, legalábbis itthon, de szerintem érdemes magatokkal vinni a hegyekbe vagy a vízpartra. Szerencsére nagyrészt e-könyvben is hozzáférhetőek, hogy ne terheljék a böröndöt, és a kezed se szakadjon le olvasás közben. Mivel egy pillanatig sem titkolom, hogy engem bizony befolyásol a borító, még e-könyv választásakor is, a cikkben azoknak a kiadásoknak a borítóit látjátok, amelyeket olvastam, nem feltétlenül a magyarét.

Mozi, mozi, mozi

Ha tombol a nyár, kitör a hőség és az ember hátán csorog a víz a számítógép előtt ülve, nincs is jobb, mint beülni egy moziba, ahol a film végére még arra is van esélyed, hogy egy kicsit fázol. A kevéssé melegtűrő női lény tehát örömmel kap a lehetőség után, ha barátnős mozira van lehetőség. Ha meg a gyerekek visznek el, az maga a légkondicionált paradicsom. Az idei nyáron már mindkettőből jutott egy-egy, sőt a terv szerint duplázunk is. Két nagyon különböző moziélményem volt rövid idő alatt, de egy téma összeköti őket, az elfogadás, a nyitottság, ami hiánycikknek tűnik manapság világszerte, de különösen Magyarországon.