Rokonlátogatás

Éjféli landolás Tallinnban. A jó ötvenes taxis természetesen tud angolul, de azért örül, hogy én is tudok oroszul egy kicsit. Megkérdezi, honnan jöttem, mondom, Budapestről. Akkor nem tudott elmenni a tüntetésre, ugye? – kérdezi. Sajnos nem, válaszolom. Pedig fontos, hogy megmutassuk, fontos nekünk a szabadság meg a tanulás, mondja az észt taxis. Aztán megkérdezi magyar vagyok-e. Pozitív válaszomra mosoly terül el az arcán, és azt mondja, gyerekkorában a Tenkes kapitánya volt a kedvence, és Buga Jakab rulez. Hozzáteszi, hogy persze szerette a Négy páncélos és a kutyát is, bár az lengyel. Tényleg rokon lehet.

Aztán rájövök, hogy messze estünk a finn-észt fától.

Új magyar nábob

Tegnap megnéztük a Kincsemet. Kicsit félve mentem el, mert agyonhájpolt, nagyonmagyar, mindenidőklegdrágább… ráadásul egyáltalán nem érdekel a lóverseny. De bíztam Herendi Gáborban. És nem csalódtam. Hogy mitől jó a film? Attól, hogy miközben megugorja a Várkonyi Zoltán által a kosztümös filmekre megszabott szintet, amit másnak nem nagyon sikerült az azóta eltelt 50 évben, nem veszi túl komolyan az ’ügyet’, teszi ezt úgy, hogy a mozit nyitott szemmel látó néző jókat nevet bizonyos, a mába kiszólogató poénokon, míg azok, akik nemzeti érzelmüktől táplálva a magyar név nagyságának örülni ülnek be a moziba, sejtésem szerint egyáltalán nem csalódnak. Olyan ez egy kicsit, mint a jó animációs filmek, amik más és más szinten kínálnak szórakozást a gyereknek és a szülőnek. Jó volt látni, hogy bő három hét után is még csaknem megtelik a Corvin Mozi legnagyobb terme, miközben az azért egy kicsit félelmetes volt, hogy az említett poénokat hallhatóan csak nagyon kevés néző vette. Azon gondolkoztam, milyen alkalomból fogják minden évben játszani a tévék. Egy monarchia-kori filmet március 15-én nyilván nem lehetne, bár a koronás címerek idei túltengése az ünnepen jól jelzi, hogy a magyarkodóknak fogalma sincs a történelemről.

Azt hiszem, nem akarom ezt túlragozni. Talán még annyi, hogy egyértelműen Lázár Kati bölcs madámja tetszett a legjobban, bár  a főszereplő, Nagy Ervin is nagyon kellemes meglepetés volt. 

Egyszerűen nézzétek meg.

Határ-eset

Két pasi utazik a vonaton – kezdődne a történet, ha egy elcsépelt vicc lenne. E helyett két pasi utazik a buszon, ami a brüsszeli géptől a reptér épületéhez viszi őket, bennünket LisztFerihegyen. Mindketten magas beosztású EU politikusok, az adófizetők pénzéből a jókora brüsszeli fizetést húznak és a repülőn is jó drága jeggyel utaznak, szintén közpénzből. Az egyikük az Unió ’kormányának’ tagja, a másik a legnagyobb európai párt frakcióvezető-helyettese. Bár lehet, hogy úgy gondolják, egyszerű Orbán-hívő magyar állampolgárként vannak jelen, azzá alakultak talán a magyar légtérbe érve. Erre mutat, hogy a 3 perces buszút alatt párhozamosan sorosoznak és aggódnak, hogy a CEU-ügy túl sok szimpátiát ébresztett. Egyszercsak elhangzik az’európai polgár’ kifejezés is, nagyjából azzal a hangsúllyal, mintha svábbogarat vagy csótányt emlegetnének (erre mondta a nagypapa anno, hogy nem azzal van baj, amit mondasz, édes lányom, hanem azzal, ahogy mondod).