Európai vasfüggöny?

Most, hogy Szijártó Péter bejelentette, vasfüggönyt húznak fel a szerb-magyar határon, egy másfél évvel ezelőtti litvániai utazás jutott eszembe. 2013 novemberében Vilniusban volt egy nagy nemzetközi projektünk soron következő találkozója. Az ott töltött három nap igazán emlékezetes maradt. Egy ott dolgozó magyar jóvoltából abban az élményben lehetett részem, hogy a helyi filharmónia zenészei által vezetett taxikkal utazhattam, életem legérdekesebb hanuka-estéjét töltöttem Hagrid társaságában és – ezért épp most jutott eszembe – láthattam, hogyan épít egy volt vasfüggöny mögötti ország maga is vasfüggönyt és milyen büszkék rá.

A litván-fehérorosz határon az elmúlt években vadonatúj dupla kerítést húztak fel, közöttük jó 4-5 méteres homoksávval, ami bármit rejthet a taposóaknától a homokozólapátig. Elnézve a szép szabályosan hullámosra gereblyézett felületet az ember hajlamos az előbbire tippelni.

A helyi szervezők különleges élményt terveztek nekünk, a nálunk is divatos középkori lakoma egy helyi verzióját egy eldugott kastélyban. Azt már a szervezés idején tudtuk, hogy valahová a fehérorosz határ közelébe megyünk. Amikor a busz másodszor tévedt el, már ment is a poénkodás, vajon még az EU-ban vagyunk-e. Aztán hamar rá kellett jönnünk, nehéz lett volna észrevétlenül átmenni a határon.

Mohamed bácsi esete a nemzeti konzultációval

Mohamed bácsi a szomszéd utcában csemegeboltot működtet. Egyike a keveseknek Budapesten. Európában mindenfelé ezeket a minden nap és sokáig nyitva tartó boltokat indiaiak, pakisztániak, marokkóiak, libanoniak üzemeltetik. Nálunk nem, lehet, hogy azért, mert a magyar nem szeret olyannál vásárolni, aki nem látszik magyarnak. Minden nap hajnaltól késő estig a boltban dolgozik, a környéken ő maradt a vasárnapi reménység. A közeli óvodából Mohamed bácsi boltja felé vezet sok gyerek hazaútja, mert ott egy falat nasi is jár. Ingyen, és nem csoki, hanem müzliszelet vagy túró rudi.

Mohamed bácsi odafigyel. A gyerekek egészségére, a kutyákra, a vevőkre és lehetséges vevőkre, de figyeli a híreket is. És nem érti a plakátháborút. Azt kérdezi, milyen munkát nem vehetnek el a bevándorlók? Az ő legtöbb vevőjének már rég nincs munkája, rengetegen el is mentek már közülük külföldre. És aggódik. Nem azért, hogy őt esetleg mostantól nem szeretik a gyerekek. Az egykori vevőiért aggódik. Azokért, akik már rég nincsenek Magyarországon. Azt kérdezi, mihez kezdene az a rengeteg ember, ha Angliában, Németországban vagy Ausztriában is eszébe jutna a kormánynak, hogy nem kérnek a külföldiekből. És aggódik azért is, hogy nem marad vevője, ha mindenki elmegy. És aggódik azért, hogy milyen sok dolga lehet most egy hozzám hasonló civilnek, hogy ellensúlyozza a sok ’marhaságot, ami itt történik’.