Óriások, medvék és katedrálisok - könyvajánló

Erősen küzdöttem a bőség zavarával, még akkor is, ha ez most csak felnőtteknek szóló könyvajánló. A nyár óta eltelt hónapok igen jelentős részét repülőgépeken töltöttem, ahol általában olvasni szoktam, és számos olyan könyv került a kezembe, amiket bátran ajánlok ajándékba vagy csak egyszerűen betárazni a hosszú téli estékre magadnak. Elsősorban azokat az olvasmányaimat válogattam nektek, amik vagy a muszáj elolvasni kategóriába tartoznak, vagy tartottam tőlük, óvatosan kezdtem bele, de aztán nem csalódtam. Az utóbbi érzés főleg abból adódott, hogy kedvelt szerzők sokadik könyvéről van szó, és ilyenkor az ember mindig kicsit óvatos. Így azt gondoltam, én leszek az egyik, aki azt mondja, vágjatok bártan bele ti is.

Gondolatok a büntetésről Drezdában

Egy képzés Drezdába szólított, abba a német városba, amelyiket a szövetséges légierő a második világháború utolsó hónapjaiban szinte a földdel tett egyenlővé. Történészek ma is vitáznak arról, elérte-e ez a büntető támadás a háborús bűn kategóriáját. A támadásnak legalább 150 ezer ember esett áldozatul. A tréning egyik napja után bementünk a nagyjából visszaépített óvárosba, és természetesen beszélgettünk a helyi kollégákkal a bombázásról is. Elgondolkodtató volt.

Még egyszer a szülő és az iskola felelősségéről

Volt egy hatalmas vitám néhány helikopter-szülővel egy Facebook csoportban arról, ki a felelős a gyerekért bizonyos helyzetekben. A vita számomra legszomorúbb információja az volt, hogy egy népszerű nyári tábor a rengeteg helikopter miatt arra kényszerült, egy nyilatkozatot írasson alá a szülőkkel, amelyben tisztázzák a felelősségi viszonyokat. Úgy látszik, ez a téma vissza-visszatér. A meglepő az, hogy mekkora dühvel reagálnak ezek a szülők arra, ha a figyelmüket felhívjuk arra, mi lenne az ő feladatuk, és mi az, amit még akkor sem várhatnának el például az iskolától, ha ott csupa Superman dolgozna.

Milyenek a finn szülők?

Milyenek a finn szülők?- passzolta nekem a labdát néhány napja a Neveljük együtt! főszerkesztője. Kereste a választ arra, hogy milyen szülői hozzáállás, magatartás segíti a finneket abban, hogy a legsikeresebbek egyike legyen oktatási rendszerük. Elolvastam pár blogot és megkérdeztem pár finn kollégát. Remek kiindulópont a híres doboz, amit a kérdés kapcsán megosztott a főszerkesztőnk, ahhoz, hogy szemléltetni tudjam, milyennek látom őket. (A doboz egy egyencsomag, amit minden újszülött megkap Finnországban már vagy 80 éve, a legalapvetőbb ruhákkal és egyéb babafelszerelésekkel, sőt, a babák nagy része egy darabig ebben a dobozban is alszik.)

Vidám nap Brüsszelben

Kevés fárasztóbb program van, mint néhány megbeszélés kedvéért kimenni a hajnali géphez, Brüsszelben lenyomni a napot, aztán az esti géppel éjfélre hazaérni. De néha nagyon vicces tud lenni. A mai az volt jazz zongoristával, kerti törpével.

Nem vicc

Egy angol, egy török és egy magyar sétálnak Bologna utcáin. Akár egy vicc is kezdődhetne így vagy egy Rejtő-regény. De nem az. Inkább egy pillanatkép a mai Európáról, ami nem annyira szívderítő.

Nyári könyvajánló 2017

A nyár első hőségriadós hőhullámának közepén rájöttem, hogy miközben idén nekem csak munkás és kevésbé munkás kánikulai napjaim lesznek, mások lassan felkerekednek nyaralni. Így a nem-nyaralás ellenére is úgy gondoltam, megosztom, milyen könyveket szerettem nagyon az év első felében, hátha más is kedvet kap hozzá. Ismét nagyrészt vaskos köteteket választottam, talán már mondhatom, hogy szokás szerint, mert mikor is lenne az embernek erre ideje, mint nyaraláskor.

Közterület-szétügyelet

Vendégposzt következik, elkövetője a fiam. 

Magyarország, Budapest, Erzsébetváros, bulinegyed – 2017

Van úgy, hogy az ember megünnepli, hogy túl van az érettségin. Van úgy, hogy ezt a barátaival teszi. És van úgy, hogy megjelennek a köz éber felügyelői.

Vasárnap hajnali fél 1. Úgy éreztük egy másik friss érettel, hogy ideje lenne megkeresni a társaság többi részét, mert feltűnően régóta nincsenek a kocsmában, ahol elkezdtük az ünneplést. Lesétáltunk hát a Klauzál téri parkhoz (a parkot éjjelre bezárják – a szerk.), mondván legutóbb is oda mentek, amikor unalmas lett nekik a kocsma. Láttunk is a kerítés mellől a parkban egy tagot a társaságunkból, így hát úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a kapunál, hátha kijönnek előbb-utóbb. Itt kezdődött a magyar jogállamiság iskolapéldája.

Apa autója

Anyuka áll mellettem a piros lámpánál két gyerekkel, egy háromévesforma kisfiúval és egy kicsit idősebb kislánnyal. Szembe velünk beáll egy ezüstszínű Volkswagen, őt is a piros lámpa állította meg. A kisfiú felkiált, amikor meglátja az autót:
- Apa autója.
Mire anyuka:
- Nem, ez nem apa autója, csak hasonlít rá.
- De, apa autója - köti az ebet a karóhoz a kisfiú.
Közben az autónak zöldre vált a lámpa, a kocsi kikanyarodik, a zebrán elmegy előttünk. Anyuka rámutat, és azt mondja:
- Látod, ez nem apa autója. Apát otthon hagytuk a kanapén, ezt az autót pedig egy férfi vezeti.
A kisfiú néz egy darabig, láthatóan gyorsan kattognak a fejében a fogaskerekek, aztán gyorsan rávágja:
- De nem apa.
:-)

Érik, érettség, érettségi

Érettségizik a fiam. Tudom, ezzel abszolút nem vagyok egyedül, pénteken szépen megtelt a Facebook-falam csinosabbnál csinosabb fiatal hölgyekkel és urakkal és büszke szüleikkel. Nyilván azzal sem vagyok egyedül, hogy ebből az alkalomból pontról pontra végiggondolom, mi értelme van ennek az egésznek, és hogy van-e köze az érettséginek az érettséghez. Röviden: semmi. Semmi értelme és semmi köze. De biztosan vízválasztó, hiszen a fiatalok nagy része számára ez az utolsó alkalom, amikor teljesen felesleges tudásról kell számot adniuk az iskolában elfecsérelt sok-sok óra, hét, hónap után. Akár dolgozni fognak az érettségi után, akár továbbtanulnak, legalábbis elvileg, már csak olyan tanulmányokat kell folytatniuk, aminek van gyakorlati haszna vagy élvezeti értéke saját életükben. Haszontalan tananyag ilyen mértékben már biztosan nem lesz. Sokan posztolgatnak olyat, hogy megint eltelt egy nap, amikor nem használtam a Thálesz-tételt, azt már ritkábban látom, hogy ismét eltelt egy újabb évtized, amikor nem használtam irodalmi műelemzési tudásomat. Matematika-angol szakos vagyok eredetileg, könyvmoly. És így is bátran kijelenthetem, sem az egyiket, sem a másikat nem használtam volna az elmúlt 12 évben, ha nem a gyerek iskolai feladataiban kellett volna segítenem. Hogy mi lenne az érettség? Az, hogy egy 18-20 éves fiatal tudja, mi érdekli, mivel szeretne foglalkozni, érti, hogy állampolgárként felelőssége van, ismeri a jogait, a lehetőségeit, tájékozott a világról, véleménye van és azt képviselni is tudja. Idáig azonban kevesen jutnak el egy olyan iskolarendszerben, ahol rengeteg a megkérdőjelezhető értékű ismeretanyag a tantervben, míg például pályaorientáció vagy iskolai demokrácia nincs, heti 50-60 óra iskolához köthető munka mellett pedig nincs idő megtalálnia önmagát a legtöbb diáknak.

Rokonlátogatás

Éjféli landolás Tallinnban. A jó ötvenes taxis természetesen tud angolul, de azért örül, hogy én is tudok oroszul egy kicsit. Megkérdezi, honnan jöttem, mondom, Budapestről. Akkor nem tudott elmenni a tüntetésre, ugye? – kérdezi. Sajnos nem, válaszolom. Pedig fontos, hogy megmutassuk, fontos nekünk a szabadság meg a tanulás, mondja az észt taxis. Aztán megkérdezi magyar vagyok-e. Pozitív válaszomra mosoly terül el az arcán, és azt mondja, gyerekkorában a Tenkes kapitánya volt a kedvence, és Buga Jakab rulez. Hozzáteszi, hogy persze szerette a Négy páncélos és a kutyát is, bár az lengyel. Tényleg rokon lehet.

Aztán rájövök, hogy messze estünk a finn-észt fától.

Új magyar nábob

Tegnap megnéztük a Kincsemet. Kicsit félve mentem el, mert agyonhájpolt, nagyonmagyar, mindenidőklegdrágább… ráadásul egyáltalán nem érdekel a lóverseny. De bíztam Herendi Gáborban. És nem csalódtam. Hogy mitől jó a film? Attól, hogy miközben megugorja a Várkonyi Zoltán által a kosztümös filmekre megszabott szintet, amit másnak nem nagyon sikerült az azóta eltelt 50 évben, nem veszi túl komolyan az ’ügyet’, teszi ezt úgy, hogy a mozit nyitott szemmel látó néző jókat nevet bizonyos, a mába kiszólogató poénokon, míg azok, akik nemzeti érzelmüktől táplálva a magyar név nagyságának örülni ülnek be a moziba, sejtésem szerint egyáltalán nem csalódnak. Olyan ez egy kicsit, mint a jó animációs filmek, amik más és más szinten kínálnak szórakozást a gyereknek és a szülőnek. Jó volt látni, hogy bő három hét után is még csaknem megtelik a Corvin Mozi legnagyobb terme, miközben az azért egy kicsit félelmetes volt, hogy az említett poénokat hallhatóan csak nagyon kevés néző vette. Azon gondolkoztam, milyen alkalomból fogják minden évben játszani a tévék. Egy monarchia-kori filmet március 15-én nyilván nem lehetne, bár a koronás címerek idei túltengése az ünnepen jól jelzi, hogy a magyarkodóknak fogalma sincs a történelemről.

Azt hiszem, nem akarom ezt túlragozni. Talán még annyi, hogy egyértelműen Lázár Kati bölcs madámja tetszett a legjobban, bár  a főszereplő, Nagy Ervin is nagyon kellemes meglepetés volt. 

Egyszerűen nézzétek meg.

Határ-eset

Két pasi utazik a vonaton – kezdődne a történet, ha egy elcsépelt vicc lenne. E helyett két pasi utazik a buszon, ami a brüsszeli géptől a reptér épületéhez viszi őket, bennünket LisztFerihegyen. Mindketten magas beosztású EU politikusok, az adófizetők pénzéből a jókora brüsszeli fizetést húznak és a repülőn is jó drága jeggyel utaznak, szintén közpénzből. Az egyikük az Unió ’kormányának’ tagja, a másik a legnagyobb európai párt frakcióvezető-helyettese. Bár lehet, hogy úgy gondolják, egyszerű Orbán-hívő magyar állampolgárként vannak jelen, azzá alakultak talán a magyar légtérbe érve. Erre mutat, hogy a 3 perces buszút alatt párhozamosan sorosoznak és aggódnak, hogy a CEU-ügy túl sok szimpátiát ébresztett. Egyszercsak elhangzik az’európai polgár’ kifejezés is, nagyjából azzal a hangsúllyal, mintha svábbogarat vagy csótányt emlegetnének (erre mondta a nagypapa anno, hogy nem azzal van baj, amit mondasz, édes lányom, hanem azzal, ahogy mondod).

Kukázó

"Aztán szépen kukázzon, ne szórja szét", mondta egy házmester a Damjanich utcában guberáló nőnek pár hete a fülem hallatára.
Kitettem Facebookra, azzal a megjegyzéssel, hogy "Mennyivel emberibb ez, mint elzavarni, vagy mint (amit a mi házmesterünk csinál) hajnali ötkor, 15 perccel a kukásautó érkezése előtt kirángatni a klinkerkockákon a kukákat, és mindenkit felébreszteni hetente háromszor, nehogy valaki kukázhasson"

Jelentem, ma megtaláltam a bűnöst, aki szétszórja. Módszeresen, kukától kukáig halad, egyenként szedi ki a csomagolásokat, kibontja, és megvizsgálja, van-e benne valami tetszetős. Amivel végzett, azt ledobja a kuka mellé. Amerre már járt, egész halom szemét van a szemetesek mellett.

Ő volt az:

A sztereotípiák áradása - újra itt a Nőnap

Már megint itt a Nőnap. És megint tele van a Facebook falam és a virtuális levélszekrényem mindazzal, ami ellen harcolandó létre jött. Viszont alig beszélünk arról, amiről kellene. Nevezetesen, hogy egy nőnek még Európában is sokkal kevesebb lehetősége van elérni, amit szeretne, mint a férfiaknak. Meg arról, hogy milyen nehéz megtalálni az arany középutat, amelyen a nő nő marad, de nem másodrendű állampolgár. És tele van a törpöm a nőkről áradozó, a mai napnak címzett üzenetekkel és a magyar marketingesek hozzáállásával.

Köszönöm, nem kérek több virágot, mint egyéb napokon (vágott virágot meg egyáltalán nem kérek). Ez persze azt is jelenti, a mindig gáláns lovagként viselkedő barátaimtól ma is nagyon jól esik, de ezek nem dömpingben érkeznek a nyilvános Facebook falon vagy körlevélben. Mivel távol áll tőlem a harcos feminizmus, egyáltalán nem zavar, ha valaki kinyitja nekem az ajtót vagy előre enged a sorban. Úgy tapasztalom, a nők nagy része, amikor anyává válik, ösztönösen (és nem külső nyomásra) többet vállal a gyereknevelésből, így járna nekik, nekünk a választás lehetősége, hogy otthon akarunk-e maradni vagy dolgozni akarunk, és ha dolgozunk, mennyit és milyen időbeosztásban.

Ott szakadt el a mára rendelt cérnám, amikor kitakarítottam az e-mailjeimet.

Uscolia – egy hely, ahol úgy tanulnak, hogy senki nem próbál tanítani

Az EPA minden évben két nemzetközi konferenciát rendez, most épp egy kora gyermekkori nevelésről, gondozásról szólóra konferenciára készülünk. Kiindulópontja az a határozott szülői igény, hogy a szülőket kell erre a feladatra felkészíteni, a bölcsi, az ovi legfeljebb kis kiegészítő lehet, ha a szülő úgy dönt, oda akarja járatni a gyereket. Ez ellentétes a mostani európai trenddel, hisz az EU minél több gyereket szeretne minél előbb intézményben tudni és egészen kis kortól bizonyos sztenderdek szerint tanítani. Közben kezembe, pontosabban a Kindle-emre került egy nagyon érdekes könyv, amelynek alaptézise, hogy csak tanulás van, tanítani senkit semmire nem lehet. A műfaj fikciós, klasszikus utópia, a szerző, Gabriel Lanyi egy utazás során idegen földre sodródó utazó szemüvegén át láttatja azt a világot, amelyben a tanulás a szerinte legtökéletesebb módon zajlik. Egy hely, ahol nincs iskola, viszont rengeteg tanulás történik. Lanyi a könyv végén azt is elmondja, ő maga ezeknek az elveknek az alkalmazásával nevelte fel a fiát, aki ma már sikeres zenész.  

A könyvet olvasva csak megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy az első hónapok a legfontosabbak egy ember életében, és hogy a sikeres nevelés, tanulás kulcsa kizárólag az, hogy a szülők fel vannak-e készülve, készítve arra, hogy gyermeküknek a legjobbat adják, természetesen nem anyagi értelemben. Még egy olyan alapelem van ebben az utópisztikus világban, amit a szervezetünk évek óta megpróbál elérni, azt, hogy az iskoláknak teljesen át kellene alakulnia és közösségi tanulóhellyé kellene válnia, ahol az egész közösség tanul és a közösség minden tagjától lehet tanulni 365 napon át, a nap 24 órájában.

Magázzalak vagy tegezhetem?

Egész életemben üldözött a tegezés-magázás és a rangkórság témája. Gyerekként, tanárként és szülőként ehhez még hozzájött a csókolomozás-tetszikezés is. Aztán elkezdtem angolul dolgozni, és kiderült, ez a kérdés bizony itt is keményen felmerül, bár nyilván a keresztnéven szólítás formájában. Alapvetően tegeződős típus vagyok, bár már fiatal koromban is zavart, ha a boltban már első alkalommal hangos sziával köszönnek. Nem viselem el a csendőrpertut, így ha egy gyerek nem hajlandó tegezni, akkor én is magázom. Volt szerencsém olyan iskolában tanítani, ahol általános volt a tegeződés, és soha nem tapasztaltam, hogy csak ettől kevesebb lenne a tisztelet. Aztán dolgoztam minisztériumban, ahol – vagy inkább amikor, mert a mai kor(mány)ban ez már nem így van – a miniszter is tegeződött, természetesen kétoldalúan, mindenkivel. Amióta tudom, hogy az EU-ban nagyjából teljes a tegeződés (keresztnéven szólítás), azt hiszem, ez is jele annak manapság, hogy valaki mennyire elkötelezett a demokrácia iránt.

Egy tartópillérrel kevesebb is elég lesz Magyarországnak?

Most, hogy a budapestiek bebizonyították, képesek arra, hogy aláírjanak egy olyan kezdeményezést, ami nem csak nekünk, hanem az egész országnak fontos, hadd vessek fel egy másik témát, amiben nem kell népszavazás (az amúgy is rettenetesen drága műfaj), de észnél kell lennünk, ha nem akarjuk, hogy tényleg az utolsó oltsa el a lámpát pár év múlva. Az elmúlt hetekben rengeteget foglalkoztam vele a munkám során, de mintha a magyar sajtó nem figyelt volna fel rá (talán szándékosan), Brüsszelben épp arra készülnek, hogy másodosztályú EU állampolgárt csináljanak belőlünk, és nem azért, mert ők azt szeretnénk, hanem mert a magyar kormány nem akarja, nem kér az első osztályból.

Éjszakai sütemény

Gasztro-poszt következik. Talán van, aki tudja hogy nagyon szeretek főzni. És talán olyan is, aki tudja, nem szeretek fél óránál többet munkával tölteni a konyhában, az persze már nem zavar, ha valami nélkülem megfő/megsül, mint egy jó húsleves, amihez kell 3-6 óra hústól függően. Van ez a kedvenc családi sütink, amit leginkább éjszakai süteménynek szoktam nevezni, ezt pont ilyen. No, nem azért mert éjszaka esszük (amúgy miért is ne?), hanem mert elkészíteni éjszaka javallott annak érdekében, hogy megfelelő állagban legyen fogyasztható. A süti hatalmas előnye, főleg az éjszaka közepén, hogy mintegy 5 percnyi munkával készül el vagy inkább elő, aztán amíg alszol, megcsinálja magát, sütés nélkül. A kulcs ugyanis az, hogy legalább 5-6 órát állnia kell mielőtt nekiesnek a gyerekek, ez alatt az idő alatt pedig gyakorlatilag az alapanyagul szolgáló háztartási kekszből gyakorlatilag piskóta lesz.

Kit érdekel, hogy mire gondolt a költő?

Elolvastam Elena Ferrante: Briliáns barátnőm című könyvét, ami szerencsére ’saját jogon’ is remek olvasmány. Sikerét nagyrészt annak köszönheti, hogy a közönség és persze főleg a média az író személye körüli rejtélyre igyekezett megtalálni a választ, minden valószínűség szerint sikerrel. Egyik legkedvesebb irodalmi beszélgetőpartnerem, brüsszeli törzsszállodám olasz, immáron publikált író portása. Vele beszélgettünk a könyvről, meg persze a szerző körüli médiahajcihőről. Nektek is bevallom, amit neki is elmondtam: nem érdekel a szerző, nem érdekel az életrajza, ahogy nem érdekel az sem, egy irodalmi alkotásról a hivatalos elemzések mit tartanak. Csak az érdekel, nekem mit ad az adott szöveg, akkor, amikor éppen olvasom. Talán ezért is választottam az angol bölcsészdiploma helyett a közgazdaságtant másoddiplomának. Hogy ezt miért éppen most osztom meg veletek? Mert minden jel arra mutatott, hogy másokban is elindított ez a téma gondolatokat, és épp most.

Kellemesen régimódi éjszaka

Tegnap este amolyan régimódi színházi élményben volt részünk. Elmentünk egy előadásra, ahol színészek játszottak, volt szöveg, történet, díszlet, jelmez. Azt kaptam - egyre ritkábban esik meg velem -, amitől anno, több mint 40 éve megszerettem a színházat. És a legjobb az volt, hogy láttam, mellettem a 19 éves már-nem-gyerekek is jobban értékelik, mint a ma oly divatos túljátszós vagy nagyon alter színházi előadásokat. Szóval lehet, hogy sokan porosnak és unalmasnak tartják ma a hagyományos előadásokat (bár sokszor úgy látom, ezt mondani ma inkább trendi, mint őszinte), de ha a rendszeresen színházba járó fiataloknak is bejön, mégsem az.

A Pesti Magyar Színházban láttuk az Utazás az éjszakába (Eugene O'Neill) című előadást, Málnay Levente rendezésében, Vas István fordításában.

Defying gravity

Oké, meggyőztetek, a továbbiakban tiszteletben tartom a combnyaktöréshez való jogot, sőt bizonyos embereket biztosan nem fogok megpróbálni megsérteni azzal sem, hogy felajánlok segítséget. Esetleg azt meg lehetne fontolni, hogy vörös riasztás idején azok, akik azt nem vették figyelembe és ennek következtében megsérülnek, az extrém sportolókhoz hasonlóan viseljék annak anyagi felelősségét is. 

De nem, nem győztetek meg, hogy bárki belehalna vagy örök depresszióba esne, ha egy extrém időjárási helyzetben 2 napig bent maradna a lakásban. Így aztán mindenkit kérek, hogy tartsa tiszteletben azt a jogomat, hogy mérges legyek az emberi hülyeségre. Továbbá előre szólok, én továbbra sem fogok gyerekkel a nyakamban viharban kimenni a Duna-partra tűzijátékot nézni, és minden szerettemet arra fogom bíztatni, hogy vörös riasztás esetén ne menjenek az utcára.

Elképesztő komment-cunamit sikerült kiváltanom tegnap ezzel a Facebook-bejegyzéssel: „Vessetek a mókusok elé, de nem értem, hogy ha a rádió 3 napja arról harsog, hogy minden tiszta jég és csúszik, akkor miért kell nekem ma is a járdán totyogó öregasszonyokat kerülgetni és elkapogatni, aztán hosszan állni a boltban mögöttük sorba, mert ma is csak két zsemlét és 10 dkg párizsit vettek. Tényleg nem lehet csak évente egyszer mindezt 2-3 napra bevásárolni előre, esetleg igénybe venni a felajánlott segítséget, és otthon maradni? Tudtak róla, arról is, hogy holnap 10 fok lesz, azt hallgatom tőlük a sorban.”

Nem mennék vissza iskolásnak

Tegnap és ma állásinterjúkat kellett csinálnom, 10 jelöltet hallgatott meg a négyfős bizottság, tegnap hatot, ma négyet. 45 perc interjúzás, 15 perc szünet, ráadásul a negyedik után volt egy bő egyórás ebédszünetünk is. Nagyon elfáradtunk, főleg a tegnapi menet végére. Aztán elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nagyjából ugyanazt csináljuk, amit a gyerekektől elvárunk: 45 percig koncentrálni valakire, aki beszél, mi is kérdezünk, ő is kérdez, kis pihenés, majd egy egészen másik emberrel jön egészen más, de ugyanabban a szerkezetben újabb 45 percig. Azt hiszem, ilyet érettségi óta nem kellett csinálnom, gimnáziumban voltak hatórás napjaink, ha nem is minden nap.

A különbség így aztán az, hogy nekünk ez a fárasztó menet nem mindennapos. Ráadásul így csak kvázi 6 órám volt 15 perc szünetekkel, persze, utána még dolgoztam másik hét órát, de attól nem fáradtam el olyan nagyon, ahogy nekem sokkal kevésbé fárasztó egy szokásos, 12-14 órás pörgéses munkanap, ha hosszabb-rövidebb feladatok váltják egymást vagy egy-két nagyobb feladatra kell koncentrálni. Egy magyar 14 évesnek szeptembertől júniusig napi hét-nyolc 45 perces órája van, 10-15 perces szünetekkel, nincs egy óra ebédszünet, nincs lyukas óra, mint a tanároknak, és még utána jön a 2-3-4 óra házi feladat, meg a többi, sport, különóra, stb. Mindenkinek érdemes lenne kipróbálnia egy ilyen napot mielőtt elengedi a gyerekét az iskolába, főleg felsőbe vagy középiskolába, mert hamar elfelejtjük, mennyire rémes. És sajnos, ahogy a 10 jelöltből csak egyet fogunk választani, és az ember a jelentkezések alapján előre tudja, melyik kettő-három esélyes, tapasztalataim szerint az iskolában is tíz órából hét-nyolc nyugodtan elmaradhatna.

EGY KIS KIEGÉSZÍTÉS. A Neveljük együtt! oldalon a házigazda feltette a kérdést, mitől fárad el annyira a tanár, hogy az év végére egy olyan bagolyra hasonlít, akin átment az úthenger. És hogy a gyerekek azt kérdezik, azért fáradt-e a tanár, mert rosszak voltak (Talán ismeritek is ezt a képet.)
Én soha nem fáradtam el annyira tanárként (a gyerekek, diákok között feltöltődöm, akkor is, ha van egyszerre 300 diákom, az értekezleteken dolgozatot javítottam, most Facebookozom, délután-este adminisztrálok, amikor pörög az agyam és gyorsan megy), mint azokon a napokon, amikor tök feleslegesen ültem 4-5-6 órát az iskolában és nem lehetett a pad alatt olvasni, illetve tanárként államvizsgákon, ahol látszólag figyelmesen hallgatva kellett néznem, ahogy kollégák próbálják kideríteni, mit nem tud a hallgató. Egyetemen már más volt, a hátsó sorokban nyugodtan lehetett rejtvényt fejteni (akkor még nem volt se számítógép, se okostelefon). A gyerekemen is azt láttam, az a 70-80% a fárasztó az iskolában létből, ami felesleges, most, magántanulóként a nagy részét egyszerűen kihagyja, bár van tanár, akinél ott kell lenni, elő kell adni, hogy érdekli, amit beszél hosszasan és feleslegesen, arra ad jó jegyet. Azt pedig állítom, hogy rossz gyerek gyakorlatilag nem létezik, csak motiválatlan. 1984-ben kezdtem gyerekekkel foglalkozni, egyetlenegy lánnyal találkoztam, aki igazán, velejéig gonosz és aljas volt, nem tudtunk semmit kezdeni vele, pedig próbáltuk

Vicces magyarnak lenni

Általában magyarnak lenni külföldön manapság nem kellemes, akármerre megy az ember, sajnálják, értetlenkednek, hogy is lehet olyan a helyzet otthon, amilyen, lesz-e változás, megáll-e az exodus. De tud vicces lenni néha. Mint például most, amikor a magyarul nem tudók azt hitték, lemaradtak a poénról.

A professzornak csak azt kell tudnia, hol a tanársegéd?

Biztosan ismeritek a régi viccet arról, hogy kinek mit kell tudnia (a diáknak mindent, a professzornak elég annyit, hol a tanársegéd). Ez jutott eszembe amikor a napokban azzal szembesültem, a magyartanárok nem feltétlenül tartják fontosnak nyilvános megnyilvánulásaikban a helyes írás aka helyesírás gyakorlását.

Lehet egy bőrönd európai?

A minapi #péntektizenhárom kalandom folytatásaként hazafelé a bőröndömet sikerült szétszaggatniuk. Így alkalmam nyílt megtapasztalni, hogyan bánik ugyanaz a légitársaság az európai, és hogyan a magyarországi utassal, pontosabban milyen minőséget szolgáltat itt illetve ott. Olyan ez, mint Bécsben vásárolni, nem csak azért, mert ugyanaz a kosárnyi termék ott kevesebbe kerül (pedig Ausztria olcsóbb, miközben a keresetek...), hanem azért is, mert jobban mos a mosópor, jobb ízű ugyanaz a kaja.

Vannak napok, amikor még Svájc sem működik, avagy péntek tizenhárom

Folyton megígérem magamnak, hogy rendesen elkezdem írni a blogot. Vannak utazások, amik megérnek egy mesét, és a tegnapi #péntektizenhárom tuti ilyen volt. Oktatási innovációval foglalkozó szervezet vezetőjeként minden januárban elutazom Cauxba, egy mesebeli kis faluba Svájcban, Montreux fölött, hogy a Learning for Well-Being (Tanulás a Jól-létért) közösség tagjaival leszúrjunk néhány karót a hóba, amik aztán az egész éves munkához adnak bizonyos irányokat. Ez két repülést és két vonatutat jelent, de általában megugorható 6-8 óra alatt. Hát, most bő 12 volt, bizonytalanságokkal és meglepetésekkel. Sose gondoltam volna, hogy Svájc ennyire tud nem működni.

A vörösbegy esete a fekete özveggyel

-       Csepy ma mondott valami madárnevet és kérdezte, hogy ki tudja magyarul. Aztán megmondta, ökörszem. Sose hallottam még ilyen madárról.

- Hú, tényleg, mi is az ökörszem? – tűnődik el az angolszakos anyuka. - A vörösbegyet tudom…

- Vörösbegy, az egy pók, nem?

- Dehogy pók, madár, angolul robin.

Itt jön gugli a barátunk.

- Jé, tényleg madár, de akkor mivel kevertem össze, mi is az a pók? Ja, fekete özvegy, tudtam, hogy valami szín meg valami nőcis dolog.

#beszélgetéseink #minektanultbiológiát

Egy, kettő…

A számvetések ideje van. A 2016-os év, így visszatekintve, nekem ennek a két számnak a jegyében telt. Azt nem tudom, hogy sikerült-e egyről a kettőre jutni, ahogy azt sem, hogy jön-e idén a népmesei hármas. Majd meglátjuk. Addig viszont nézzük: egy, kettő…