Nem mennék vissza iskolásnak

Tegnap és ma állásinterjúkat kellett csinálnom, 10 jelöltet hallgatott meg a négyfős bizottság, tegnap hatot, ma négyet. 45 perc interjúzás, 15 perc szünet, ráadásul a negyedik után volt egy bő egyórás ebédszünetünk is. Nagyon elfáradtunk, főleg a tegnapi menet végére. Aztán elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nagyjából ugyanazt csináljuk, amit a gyerekektől elvárunk: 45 percig koncentrálni valakire, aki beszél, mi is kérdezünk, ő is kérdez, kis pihenés, majd egy egészen másik emberrel jön egészen más, de ugyanabban a szerkezetben újabb 45 percig. Azt hiszem, ilyet érettségi óta nem kellett csinálnom, gimnáziumban voltak hatórás napjaink, ha nem is minden nap.

A különbség így aztán az, hogy nekünk ez a fárasztó menet nem mindennapos. Ráadásul így csak kvázi 6 órám volt 15 perc szünetekkel, persze, utána még dolgoztam másik hét órát, de attól nem fáradtam el olyan nagyon, ahogy nekem sokkal kevésbé fárasztó egy szokásos, 12-14 órás pörgéses munkanap, ha hosszabb-rövidebb feladatok váltják egymást vagy egy-két nagyobb feladatra kell koncentrálni. Egy magyar 14 évesnek szeptembertől júniusig napi hét-nyolc 45 perces órája van, 10-15 perces szünetekkel, nincs egy óra ebédszünet, nincs lyukas óra, mint a tanároknak, és még utána jön a 2-3-4 óra házi feladat, meg a többi, sport, különóra, stb. Mindenkinek érdemes lenne kipróbálnia egy ilyen napot mielőtt elengedi a gyerekét az iskolába, főleg felsőbe vagy középiskolába, mert hamar elfelejtjük, mennyire rémes. És sajnos, ahogy a 10 jelöltből csak egyet fogunk választani, és az ember a jelentkezések alapján előre tudja, melyik kettő-három esélyes, tapasztalataim szerint az iskolában is tíz órából hét-nyolc nyugodtan elmaradhatna.

EGY KIS KIEGÉSZÍTÉS. A Neveljük együtt! oldalon a házigazda feltette a kérdést, mitől fárad el annyira a tanár, hogy az év végére egy olyan bagolyra hasonlít, akin átment az úthenger. És hogy a gyerekek azt kérdezik, azért fáradt-e a tanár, mert rosszak voltak (Talán ismeritek is ezt a képet.)
Én soha nem fáradtam el annyira tanárként (a gyerekek, diákok között feltöltődöm, akkor is, ha van egyszerre 300 diákom, az értekezleteken dolgozatot javítottam, most Facebookozom, délután-este adminisztrálok, amikor pörög az agyam és gyorsan megy), mint azokon a napokon, amikor tök feleslegesen ültem 4-5-6 órát az iskolában és nem lehetett a pad alatt olvasni, illetve tanárként államvizsgákon, ahol látszólag figyelmesen hallgatva kellett néznem, ahogy kollégák próbálják kideríteni, mit nem tud a hallgató. Egyetemen már más volt, a hátsó sorokban nyugodtan lehetett rejtvényt fejteni (akkor még nem volt se számítógép, se okostelefon). A gyerekemen is azt láttam, az a 70-80% a fárasztó az iskolában létből, ami felesleges, most, magántanulóként a nagy részét egyszerűen kihagyja, bár van tanár, akinél ott kell lenni, elő kell adni, hogy érdekli, amit beszél hosszasan és feleslegesen, arra ad jó jegyet. Azt pedig állítom, hogy rossz gyerek gyakorlatilag nem létezik, csak motiválatlan. 1984-ben kezdtem gyerekekkel foglalkozni, egyetlenegy lánnyal találkoztam, aki igazán, velejéig gonosz és aljas volt, nem tudtunk semmit kezdeni vele, pedig próbáltuk

Vicces magyarnak lenni

Általában magyarnak lenni külföldön manapság nem kellemes, akármerre megy az ember, sajnálják, értetlenkednek, hogy is lehet olyan a helyzet otthon, amilyen, lesz-e változás, megáll-e az exodus. De tud vicces lenni néha. Mint például most, amikor a magyarul nem tudók azt hitték, lemaradtak a poénról.

A professzornak csak azt kell tudnia, hol a tanársegéd?

Biztosan ismeritek a régi viccet arról, hogy kinek mit kell tudnia (a diáknak mindent, a professzornak elég annyit, hol a tanársegéd). Ez jutott eszembe amikor a napokban azzal szembesültem, a magyartanárok nem feltétlenül tartják fontosnak nyilvános megnyilvánulásaikban a helyes írás aka helyesírás gyakorlását.

Lehet egy bőrönd európai?

A minapi #péntektizenhárom kalandom folytatásaként hazafelé a bőröndömet sikerült szétszaggatniuk. Így alkalmam nyílt megtapasztalni, hogyan bánik ugyanaz a légitársaság az európai, és hogyan a magyarországi utassal, pontosabban milyen minőséget szolgáltat itt illetve ott. Olyan ez, mint Bécsben vásárolni, nem csak azért, mert ugyanaz a kosárnyi termék ott kevesebbe kerül (pedig Ausztria olcsóbb, miközben a keresetek...), hanem azért is, mert jobban mos a mosópor, jobb ízű ugyanaz a kaja.

Vannak napok, amikor még Svájc sem működik, avagy péntek tizenhárom

Folyton megígérem magamnak, hogy rendesen elkezdem írni a blogot. Vannak utazások, amik megérnek egy mesét, és a tegnapi #péntektizenhárom tuti ilyen volt. Oktatási innovációval foglalkozó szervezet vezetőjeként minden januárban elutazom Cauxba, egy mesebeli kis faluba Svájcban, Montreux fölött, hogy a Learning for Well-Being (Tanulás a Jól-létért) közösség tagjaival leszúrjunk néhány karót a hóba, amik aztán az egész éves munkához adnak bizonyos irányokat. Ez két repülést és két vonatutat jelent, de általában megugorható 6-8 óra alatt. Hát, most bő 12 volt, bizonytalanságokkal és meglepetésekkel. Sose gondoltam volna, hogy Svájc ennyire tud nem működni.

A vörösbegy esete a fekete özveggyel

-       Csepy ma mondott valami madárnevet és kérdezte, hogy ki tudja magyarul. Aztán megmondta, ökörszem. Sose hallottam még ilyen madárról.

- Hú, tényleg, mi is az ökörszem? – tűnődik el az angolszakos anyuka. - A vörösbegyet tudom…

- Vörösbegy, az egy pók, nem?

- Dehogy pók, madár, angolul robin.

Itt jön gugli a barátunk.

- Jé, tényleg madár, de akkor mivel kevertem össze, mi is az a pók? Ja, fekete özvegy, tudtam, hogy valami szín meg valami nőcis dolog.

#beszélgetéseink #minektanultbiológiát

Egy, kettő…

A számvetések ideje van. A 2016-os év, így visszatekintve, nekem ennek a két számnak a jegyében telt. Azt nem tudom, hogy sikerült-e egyről a kettőre jutni, ahogy azt sem, hogy jön-e idén a népmesei hármas. Majd meglátjuk. Addig viszont nézzük: egy, kettő…