Érettségizik a fiam. Tudom, ezzel abszolút nem vagyok
egyedül, pénteken szépen megtelt a Facebook-falam csinosabbnál csinosabb fiatal
hölgyekkel és urakkal és büszke szüleikkel. Nyilván azzal sem vagyok egyedül,
hogy ebből az alkalomból pontról pontra végiggondolom, mi értelme van ennek az
egésznek, és hogy van-e köze az érettséginek az érettséghez. Röviden: semmi.
Semmi értelme és semmi köze. De biztosan vízválasztó, hiszen a fiatalok nagy
része számára ez az utolsó alkalom, amikor teljesen felesleges tudásról kell
számot adniuk az iskolában elfecsérelt sok-sok óra, hét, hónap után. Akár
dolgozni fognak az érettségi után, akár továbbtanulnak, legalábbis elvileg, már
csak olyan tanulmányokat kell folytatniuk, aminek van gyakorlati haszna vagy
élvezeti értéke saját életükben. Haszontalan tananyag ilyen mértékben már
biztosan nem lesz. Sokan posztolgatnak olyat, hogy megint eltelt egy nap,
amikor nem használtam a Thálesz-tételt, azt már ritkábban látom, hogy ismét eltelt
egy újabb évtized, amikor nem használtam irodalmi műelemzési tudásomat. Matematika-angol
szakos vagyok eredetileg, könyvmoly. És így is bátran kijelenthetem, sem az
egyiket, sem a másikat nem használtam volna az elmúlt 12 évben, ha nem a gyerek
iskolai feladataiban kellett volna segítenem. Hogy mi lenne az érettség? Az,
hogy egy 18-20 éves fiatal tudja, mi érdekli, mivel szeretne foglalkozni, érti,
hogy állampolgárként felelőssége van, ismeri a jogait, a lehetőségeit, tájékozott
a világról, véleménye van és azt képviselni is tudja. Idáig azonban kevesen
jutnak el egy olyan iskolarendszerben, ahol rengeteg a megkérdőjelezhető értékű
ismeretanyag a tantervben, míg például pályaorientáció vagy iskolai demokrácia
nincs, heti 50-60 óra iskolához köthető munka mellett pedig nincs idő
megtalálnia önmagát a legtöbb diáknak.
