Hét nap – hét könyv

Ahogy minden évben, idén is elkezdtem írni a téli könyvajánlót. Aztán jött a főszerkesztőm, és meghívott a Facebookon a hét nap – hét könyv játékba. Lesz majd friss ajánló is (bár lehet, hogy csak az ünnepek után), de rájöttem, hogy ezeket a könyveket bármikor örömmel javasolnám karácsonyi ajándéknak. Persze hetvenet is tudtam volna választani, de valamiért itt és most ez a hét lett a befutó. Nagy részük most is kapható, legrosszabb esetben viszont kellemes karácsonyi olvasmánynak ki lehet venni bármelyiküket a könyvtárból is. Lássuk:

Monet, Breugel, Wes Anderson és Helen Levitt - Múzeumi csemegék Bécsben

Breugel medvéi

Az adventi időszakban sokan kerekednek fel, hogy megnézzék a bécsi adventi vásárt. Az elmúlt években akkora lett a tömeg, hogy erről mindenkit csak lebeszélnék, ám idén a forraltboron és sült gesztenyén kívül remek kiállításokkal is várja a látogatókat a Császárváros. A három legfontosabb kiállítóhely közül kettő is „nagy durranással” készült az idei ünnepi szezonra, és mindkét helyen a tortára cseresznyeként egy-egy további kisebb, ám különleges másik tárlat is látható. Az Albertinában a nagyszabású Monet-kiállítást Helen Levitt fantasztikus fotói, a Kunsthistorisches Museumban a Breugel-kiállítást Wes Anderson kamaratárlata koronázzák meg.

Klasszikusok és kortársak – fúziós irodalom

A gasztronómiában nagy divat mostanában a fúziós konyha, ahol klasszikus ételeket gondolnak újra és házasítanak össze új, izgalmas ízeket kínálva az olvasóknak. Valami hasonlóra vállalkozik a Hogarth brit kiadó Shakespeare újra sorozata, amelynek magyarítására a Kossuth Kiadó vállalkozott. A sorozat még 2016-ban indult magyarul, de egészen addig, amíg Jo Nesbo Macbethjét ki nem adták tavasszal, nem vettem észre, holott a brit kezdeményezésről hallottam. A csúnyácska borítók mögött a kortárs irodalom sztárszerzőinek Shakespeare-újragondolásai rejlenek. Ha nem is feltétlenül szerzőik legzseniálisabb írásai, de egytől egyig kiváló olvasmányok. Nekem Atwood Boszorkánymagzata, Jacobson modern Shylockja és Nesbo Macbethje egyaránt kedvenceimmé váltak.

Tabutörési kísérlet - könyv a halálról és az oda vezető életről

Csapkod körülöttem a mennykő: 50 felé az ember körül egyre több a súlyos beteg, egyre több a halottunk is. És valahogy ezt sem tanultuk meg jól kezelni. Nem tudom, mennyire magyar, mennyire európai vagy egyszerűen modern kori ez a jelenség. Egy dolog biztos, itt és most, Magyarországon és 2018-ban olyan témák ezek, amikről nehéz beszélni. Ezért is jó, hogy az Ünnepi Könyvhétre megjelent a Mit mondjak, hogyan mondjam? című kötet. A szerző, Zana Ágnes, szerkesztőtársam a Neveljük együtt! oldalon, így nagyon kíváncsian vártam a megjelenést. És nem csalódtam, sem Ágiban, sem a könyvben.

Hospice, palliatív terápia, tumor, halál – félelmetes szavak. Nem tudunk igazán mit kezdeni velük. Talán ezért is lehet az, hogy miközben influenzajárvány idején számos ismerősöm rendszeresen és látványosan „haldoklik” a közösségi média nyilvánossága előtt, ha viszont valami komolyabb problémával küszködnek, netán gyógyíthatatlan betegséggel, azt kevesen osztják meg ismerőseikkel. Hogy azért, mert tabunak számít, vagy azért, mert attól tartanak, azok az ismerőseik sem tudnak majd jól reagálni, akik tele vannak ötletekkel egy nátha vagy beakadt derék esetén? Ki tudja? Talán mindkettő. Gondoljuk csak meg, micsoda gif-cunamit és üres részvétnyilvánító frázis-folyamot indít el, ha valakinek megjelenik a halálhíre ugyanezeken a fórumokon. Számomra a negatív csúcs ebben a műfajban a „nincsenek szavak” (lásd hallgattál volna, bölcs maradtál volna).

A nagypapa háza

Többedszer járok úgy, hogy értékelést kezdek írni a moly.hu-ra, aztán elkalandozom. Így születik a blogbejegyzés. Dos Santos második túravezetése a XX. század első felébe, Portugáliába, Kínába, Japánba és a Szovjetunióba még az első menetnél is jobb. És sokkal nehezebben megemészthető olvasmány, mert félelmetesen sok olyan eseménnyel, véleménnyel szembesülsz, ami ma pont annyira aktuális, épp annyira kortárs, mint kb. 80 évvel ezelőtt. Tudjuk, hogy akkor mihez vezetett az ultranacionalista eszmék terjedése, az azokat képviselők hatalomra jutása, a demokrácia felszámolása. De a regény 1929 és 34 között játszódik, amikor ezek jó megoldásoknak tűnnek, azonnali segítséget is nyújtanak a világválság utáni káoszban. Reménykedjünk benne, hogy ha felidézzük, mit hoztak alig pár évvel később, nem történhet újra meg. Reménykedjünk benne?

Az elnök írt

Egy vallomással kezdeném: ez volt az első James Patterson könyv, amit olvastam. Tudom, hogy a világ egyik legnagyobb példányszámban eladott szerzője, de eddig valahogy elkerültük egymást. (Pedig a küldetése kifejezetten tetszik. Mindenféle könyvet írni, mert meg van győződve arról, nincs olyan, aki ne szeretne olvasni, csak olyan, aki még nem találta meg AZT a könyvet. Jól hangzik.) Naná, hogy most is Bill Clinton miatt keltette fel a könyv a figyelmemet. És nem voltak komoly elvárásaim. Viszont nagyon kellemesen csalódtam.

Nulla magánélet?

Többszörösen kódolt VPN kapcsolaton keresztül olvasol most bennünket? Szívósan ellenállsz gyerekeid könyörgésének, és nem veszel nekik 16 éves korig okostelefont? Te is csak a vonalast használod? Nincs Facebook profilod, alig levelezel elektronikusan és csak készpénzzel fizetsz? Akkor hogy találtad meg egyáltalán ezt a könyvajánlót? Na, mindegy, mindenesetre ebben az esetben véletlenül se olvasd el Mark Elsberg: Zero című könyvét. Ha már most csak a veszélyt látod az internetben, ez a könyv csak rontani fog a lelkiállapotodon.

Van tizenéves vagy annál idősebb gyereked? Nyomott már az orrod alá okostelefont „Nézd mit találtam a Redditen” felkiáltással? Épp az imént lájkoltad egy kollégád cuki kutyás videóját, kerestél szállást a nyaraláshoz a neten, aztán összeszedted a szabadság idejére tervezett olvasmányaidat egy polcra a Molyon, és hamarosan futni indulsz az Endomondo kíséretében? Ha bármelyik elemben magadra ismertél, érdemes elolvasnod a Zerot, és elgondolkodni mindennapi online gyakorlatodon, és különösen azon, mennyit tudsz a gyerekeid online életéről.

Szinkronúszás, szerencsére szinkron nélkül

Azt hiszem, a héten találkoztam a magyar férfi szinkronúszó válogatottal. A Művész Moziban vártunk a barátnőmmel arra, hogy bemehessünk a Férfiak fecskében vetítésére. Mellettünk szép lassan összegyűlt egy kis csapat középkorú pasas, akiket egy alacsony, ám határozott hölgy sorban utasított arra, hogy a nyolcadik sorba váltsanak jegyet. Kicsit furcsa volt, de a film végére megvilágosodtam: ez csak a magyar csapat lehetett. Reméljük, hamarosan megszorongatják a svédeket.

Hogyan ne menjünk múzeumba

A dolog úgy kezdődött, hogy a fiam el akart menni a Frida Kahlo kiállításra. És úgy végződött, hogy kiderült, a régi vicc, mely szerint a nők azért parkolnak messze a járdától, mert valaki azt mondta nekik, annyi a 20 centi, nem igaz. Az a pasi viszont, aki az ajtóban állt és kezelte a jegyeket, biztosan hasonló tévképzettel rendelkezik. Én viszont nem láttam a kiállítást.

A 'szokásos' nyári könyvajánló 2018

Az elmúlt fél évben rengeteget utaztam, amikor viszont nem, akkor nem nagyon volt időm olvasni, mert rengeteget dolgoztam. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én arra lettem figyelmes, hogy ha egész nap a billentyűket verem – e-mailek, cikkírás, tananyagkészítés -, este keveset olvasok, inkább rejtvényt fejtek vagy megnézek valamit a tévében. Utazás közben elsősorban vonaton, repülőn olvasok, de akkor sokat. Ha csak tehetem, olyankor nem dolgozom. Na persze előfordul, hogy az utolsó pillanatban, a gépen állítom össze az előadást vagy a tréninget (meg ne mondjátok másnak). De ritkán. Repülőn viszont egyrészt csak e-könyvet olvasok, másrészt utazás közben főként szórakoztató irodalmat olvasnak a legtöbben, ahogy én is. A nyári könyvajánló ezért kissé vegyesre sikerült, olyan is van benne, amiről már olvashattatok a blogon.

Pillanatképek a világ négy sarkából

Medgyes Péterről túlzás nélkül állítható, hogy világhírű angoltanár, aki amellett, hogy tanárok generációit segítette és segíti ma is abban, hogy jobb szakemberré váljanak, egész felnőtt korában utazott: sportolóként, botcsinálta idegenvezetőként, tanárként, tudósként, rektorhelyettesként, helyettes államtitkárként, diplomataként. Világgá mentem című könyvében már a legelején leszögezi, sosem fotózott. Pedig dehogynem. A könyv nem más, mint verbális pillanatképek gyűjteménye Helsinkitől Bora Boráig. És ahogy az a pillanatképekkel lenni szokott, egyik-másik irigylésre méltóan jól sikerül, vannak olyanok, amelyek saját emlékeket ébresztenek fel az nézőben/olvasóban, és vannak olyanok – ezek általában a képek készítőinek kedvencei -, amit valahogy nem sikerül annak befogadnia, aki nem járt ott vagy épp abban a pillanatban nem volt a fotóssal (jelen esetben krónikással).

Hol álljon meg Brüsszel?

A napokban, az osztrák EU elnökség első napjaiban az oktatás és a kultúra kapcsolatát boncolgató uniós konferencián voltam Bécsben, ahol sok szó esett a közös európai értékek védelmének fontosságáról. Aztán felállt egy okos és kedves kolléga, és megkérdezte az értékvédelmet oly fontosnak tartó előadókat, hogy mik is ezek az értékek, biztosak vagyunk-e abban, hogy ugyanazt értjük a kifejezés alatt. A 2017-es Német Könyvdíj nyertese, Robert Menasse: A főváros című regénye éppen erre a kérdésre ad választ olvasmányosan, sok-sok szeretettel, aggodalommal és – szerencsére – nem kevés humorral.

Gondolatok a könyvhéten

Szerintem nem nagyon van olyan magyar könyvmoly, aki ne várná minden évben az Ünnepi Könyvhetet. Oké, kicsit szorongva, mert mindannyian eljutunk előbb-utóbb addig a pontig, amikor épp új könyvespolcra, esetleg nagyobb lakásra gyűjtünk, hogy elférjenek a könyvek. Idén is bementem az első utamba eső könyvesboltba a könyvheti katalógusért, és persze örömmel olvasgattam a kiadói hírleveleket is. A hivatalos katalógusban (300 új könyv, hirdeti a címlap) mindössze két olyan könyvet találtam, amit el szeretnék olvasni (igen kezdhetitek dobálni a köveket), ugyanakkor egész tisztességes listám van azokról, amik könyvhetiek ugyan, de nem ’hivatalosak’, mert nem magyar szerzők művei. És akkor elgondolkodtam, hogy miért is nem része a minőségi műfordítás megünneplése a magyar könyv ünnepének, miért nem lehet műfordítást könyvheti kiadványként regisztrálni. Pedig jó lenne, mert továbbra is vannak briliáns fordítások (miközben egyre több az olyan is, aminek szívesen adnék citrom díjat).

Csillagflottakapitányok, mutánsok, zaklatók és nevelésük

Ki ne venne szívesen a kezébe egy olyan könyvet, aminek a szerzői között van westerosi kóbor lovag, csillagflottakapitány, bűbájtantanár vagy éppen sárkányszelídítő? A Nevelj Jedit! című (a Könyvfesztiválra megjelent) kötetet pedig ilyenek jegyzik, bár a muglik számára látható énjük a pedagógiához, a tanárképzéshez, az egyetemi világhoz kötik őket.

Nagy Ádám szerkesztő-szerző a könyvet az Athenaeum Kiadó két korábbi kötete (A sci-fi politológiája, illetve Fantasztikus világok) nyomán, azokat egyfajta franchise alapnak tekintve állította össze. Arra vállalkozik, hogy jól ismert fantasztikus világok iskoláit, oktatási gyakorlatát használja a mai magyar oktatás problémáinak, modernizációs igényeinek körüljárására. Jól ismert világokat használ fel arra, hogy egy sor fontos témát kellően távoli perspektívából vitasson meg, mégpedig – hasonlóan a korábbi két kötethez – szórakoztató ismeretterjesztő nyelvezettel. Ez a megközelítés talán hozzájárulhat ahhoz, hogy szakemberek és laikusok, tanárok, szülők, diákok, sőt akár oktatásirányítók is valódi párbeszédbe kezdjenek a kötetben felvetett témákról.

Már csak két nap

Már csak szűk két nap van hátra a választásokig. El kell menni, mert tenni kell valamit, hogy ne kelljen elmenni illetve, hogy legyen esély hazajönni. Vannak forgatókönyvek a fejemben, van köztük olyan is, ami szerint, ha hétfőn elutazom külföldre dolgozni, nem fogok tudni hazajönni. De hiszek abban, hogy nem így lesz. Ha optimista vagyok, hiszek abban is, hogy az utcákról és a Facebook falamról is eltűnik a mocsok néhány napon belül. Azt persze tudom, hogy sem a fejekből, sem a közéletből nem fog eltűnni még nagyon hosszú ideig.

Kicsit hasonlóan érzem magam, mint négy évvel ezelőtt. Most is pontosan tudom, hogy kikre nem fogok szavazni. Négy éve még egy kicsit vívódtam, hogy elmenjek-e a lisszaboni magyar nagykövetségig, mert nem volt jelöltem, de norvég kollégám meggyőzött, a fülkében megtalálja az ember a legkevésbé rosszat. Az is egyértelmű, hogy mindaz, amit a kampány során a jelöltek, támogatóik és támadóik össze-vissza fröcsögtek illetve ígérgettek (ebben a gyakorisági sorrendben), semmilyen hatást nem gyakorolt a véleményemre. Hasonló a helyzet azért is, mert miközben pontosan tudom, hogy el fogok menni szavazni, nem döntöttem végleg, hogy kire és melyik listára. És köszönöm, az előző mondatból következően nem kérek senkitől sem jó tanácsokat, ’taktikai szavazási’ linkeket, sem kampánybeszédet. Őrnagy elvtárs ezt valószínűleg eddig is tudta, mert – ellentétben barátaim nagy részével – engem egészen mostanáig egyik jelölt vagy párt sem hívott fel telefonon.