Könyves legek 2016-ból abszolút szubjektíven

Lassan már hagyománynak nevezném, hogy néhány nappal az ünnepek előtt megosztom idei kedvenc olvasmányaimat, részben nyilván azért, hogy kedvet csináljak hozzá másoknak is. Idén is van benne mindenféle, válogassatok kedvetekre. Idén kevesebben olvastam a szokásosnál, talán azért, mert sokat írtam. Sajnos nem blogot, hanem könyvet és egyéb munkához kötődőeket. Így aztán nagyon várom az ünnepeket. Szerencsés vagyok, Nem-Magyarországon tudják, hogy a karácsony december 25-én kezdődik és az ünnep 12 napig tart, így biztosan békén fognak hagyni Vízkeresztig. Így hát az amúgy is hosszú írás végén megint megosztom veletek, mit tervezek olvasni egy – vagy inkább sok – bögre tea mellett a két hét szabadság alatt.

Gyerek, boldog, iskola egy mondatban?

Október végén volt szerencsém Máltán tartani egy tréninget az ország összes iskolaigazgatójának és igazgatóhelyettesének, összesen majdnem 300 embernek több csoportban. A tréning célja a leadership szemlélet fejlesztése és a változások menedzselésének segítése volt. Az ország vezetése és az iskolaigazgatók nagy része is eltökélt abban, hogy az iskolákat a szülők és a diákok részvételével modernizálja, bevonjon minden diákot és szülőt az oktatásirányításba, az iskolák vezetésébe. Az igazgatóhelyettesek már keményebb diónak bizonyultak, tele vannak kifogásokkal, indokokkal arra, hogy miért nem fog a dolog működni.

A tréningprogram mélypontja számomra az a pillanat volt, amikor egy igazgatóhelyettes magához ragadta a szót és a következőt mondta: „Számomra sokkoló és gusztustalan az az ötlet, hogy a gyerekeknek boldognak kellene lennie az iskolában.” Folytatta is a hölgy: „Mi vagyunk a tapasztalt felnőttek, mi tudjuk, hogy nekik mi jó, de lehet, hogy attól nem lesznek boldogok.” Egészen biztos vagyok abban, hogy ezek a mondatok bármikor elhangozhattak volna egy tanár szájából itthon is. Ott elemi felháborodás volt a válasz. Vajon itthon mi lenne?   

Szól a rádió

Coming out következik: otthon, Magyarországon nagyon ritkán hallgatok rádiót. Főzés közben a konyhában néha bekapcsolom a Klubrádiót, a kocsiban viszont a Bartók szól, mert ott kevés a szöveg és jó a zene, még pártállami híreket sem mondanak minden órában. Ez általában igaz, de néha Bősze Ádám műsorvezető bevesz valami gyorsítót, és akkor ’sziporkázik’. A tegnapi produkciót egy napig emésztettem, de a gőz csak most fog kimenni, ha leírom.

Poszt-népszavazásos poszt Brüsszelből

Október 3., landolás Brüsszelben a magyar kvótanépszavazás másnapján. Csakazértis egy színes sállal a nyakamban indultam el, mert Pesten az ősz beköszöntével valahogy mindenki feketébe és szürkébe öltözik. Bezzeg itt csak a hivatalos úton lévő tisztviselők szürkék. Már a reptéri buszon egy csomó színes fejkendő, izgalmas ruhák, sápadt európaiak, arabok, feketék, indiaiak.

A buszra felszáll egy idősebb fekete asszony, izgalmas, színes ruhában, hangosan beszél a telefonján, a jó ég tudja milyen nyelven. Az emberek összesúgnak a háta mögött. Nem azért, mert fekete, nem a furcsa ruhája vagy az idegen nyelve miatt, hanem mert nagyon félre van csúszva a parókája.

Leszálláskor egy apró ember áll mellettem a lámpánál, valószínűleg roma, de lehet, hogy indiai. Hóna alatt egy elképesztően hosszú bagett és egy esernyő fér meg békésen egymás mellett.

A szálloda, ahol ilyenkor megszállok a Brüsszelt nem ismerők által ún. no-go zónának gondolt Schaarbeek negyedben van. Itt 5 emberből 3 barna bőrű, egy fekete, egy fehér. Az emberek mosolyognak egymásra, a buszsofőr köszön minden utasnak és az emberek pedig visszaköszönnek. A buszsofőr amúgy meg is vár, kinyitja az ajtót, ha látja, hogy fel szeretnél szállni, de már kigurult a megállóból. A fiatal nőknek is átadják a ’migráncsok’ a helyet a buszon. Nem vagyok eléggé feminista ahhoz, hogy ez ne essen jól.

A szállodában Tomasoval, a fantasy író olasz portással azt vitatjuk, hol lehet jó kávét inni a szállodán kívül. Ennek a művészetét a belgák nem sajátították még el. Szerencsére élnek itt olaszok, portugálok, törökök, akik tudják, hogy kell a magyar számára is iható méregerős kávét főzni. Ebben is él itt a sokszínűség, kinek a filter, kinek a presszó, nekem speciel egy latte.

Akik ismernek, tudják, hogy nem szeretem Brüsszelt. De nagyon szeretem benne, hogy igazi európai város, ahol élnek emberek Európa minden részéből, sőt más kontinensekről is, együtt, egymás kultúráját legalább valamennyire megismerve. Szeretem, hogy keresztény ünnepeken és nemzeti ünnepen is lehet találni nyitva tartó boltot, éttermet. Szeretem, hogy átélhetünk muszlim vagy afrikai törzsi ünnepeket. Szeretem, hogy egymás mellett van a tipikus belga, a libanoni, az olasz, az indiai vagy a maláj étterem, ahol olyanok főznek, akiknek a nagymama receptjei is olaszok, libanoniak, indiaiak vagy malájok. Mindig meglep, hogy mennyire létezik ma is a virtuális vasfüggöny, annak korábban (tán most is) boldogabbik oldalán évtizedek óta része az életnek a sokszínűség, míg a vasfüggöny mögötti országok unalmasan fehérbőrűek, és gyakran monokulturálisak, ahol a pizzériában sem dolgozik egyetlen olasz sem.

Szerintem semmi okunk félteni Magyarországot a migránsoktól. Amíg Magyarország része a schengeni övezetnek, nincs ember, aki egy menekültet vagy migránst ezen a zónán belül röghöz köthetne. Akkor pedig minden értelmes ember azt a 10-20 országot fogja választani, ahol jól érezheti magát, ahol befogadják, és nem úgy néznek rá, mintha kétfejű, szakállas nő lenne félrecsúszott parókával csak azért, mert sötét a bőre vagy fejkendőt visel. A menekültekkel szembeni gyűlöletet gerjesztő politikai üzeneteket hallva rendszeresen eszembe jut egy volt osztálytársnőm, akit az USÁ-ban, indiai apától született gyerekei miatt Magyarországon rendszeresen értek atrocitások, ma már be se teszi a lábát. Én a politikusok helyében inkább attól félnék, hogy azt a másfél-kétmillió magyart, akik már a sokszínűséget választva elhagyták az országot, követi még ugyanennyi, végképp bezárva a virtuális, esetleg addigra már valós fehér vasfüggöny mögé a maradékot.

Nem úgy, mint a filmekben

Ugye megvan mindenkinek az a jelenet, amikor a tökrészeg, nagydarab pasi elkezd üvöltözni, felver egy egész utcát, tör-zúz-dúl, gyerekek sírnak, a pasi azt üvölti törékeny feleségének/édesanyjának, hogy megöli. És akkor jönnek a zsaruk, megbilincselik, és beviszik a fogdára, legalább kijózanodni.

Tegyük át ezt a jelenetet egy gangos házba, valahol Budapesten. Én azt hittem, ez nálunk is így zajlik. Egészen pár nappal ezelőttig. Azóta tudom, hogy vagy nem ilyen a magyar film, vagy csak akkor más, ha a megfenyegetett, 50 kilós asszony roma.

Volt egyszer egy magyar kvóta

Ez a néhány gondolat már egy ideje erősen kikívánkozik belőlem, de azt gondoltam, megvárom vele az október 23-i kerek évfordulót. Most annyira tele lett a Facebook-falam azzal a hírrel, hogy nem csak a mostani, a korábbi kormánypárt sem támogatja a menekültkvótát, hogy szerintem itt az ideje. A lényeg, volt már egyszer, alig 60 éve menekültkvóta, csak akkor a magyarok a bot másik végén voltak. És akkor sem örült mindenki a kvótának.

Júniusban nagyszabású emberi jogi fórumnak adott otthont Bécs, amit Heinz Fischer, még épp hivatalban lévő államelnök nyitott meg. Talán nem véletlenül, a menekültválság kapcsán eszébe jutott 1956, amikor Ausztria, csakúgy, mint most, befogadta a menekülteket. Akik akkor magyarok voltak. Ezt tudjuk. Amiről kevésbé szólnak  hírek, az két dolog. Egyrészt, hogy az akkori nyugaton a közvélemény egy jelentős része szemében ezek a menekültek mind cigányok, mind fertőző betegségek hordozói és mind kommunista ügynökök voltak. Ismerős? Másrészt, hogy a problémát bizony betelepítési kvótával oldották meg, Anglia, Svédország, Kanada, az USA, stb. megállapodtak, hogy melyik ország mennyit fogad be mégis ebből a nem kívánatos menekültáradatból. Tudta?

Parkolunk vagy építkezünk

Gépek nem dolgoznak
a már kész, aszfaltozásra váró utcán

Ez most egy amolyan fehérklárás bejegyzés lesz. Csatornacsere zajlik a szomszéd utcában. A vállalkozó júliusban vonult fel, a munka elvégzésére november közepéig rendelkezésére áll az idő, a felújítás alatt álló útszakasz hossza nagyjából 450 m. Nézegetem a projektet már hetek óta kutyaséta közben. Néhányan lézengenek csak minden munkanapon a munkaterületen, a munka látszólag majdnem kész van, van még majdnem 3 hónap a hivatalos határidőig. És azon gondolkodom, luxus vagy nemtörődömség van-e az egész mögött leginkább. Olvasva Ceglédi Zoltán fadöntős sztoriját tegnap, tartok tőle, hogy súlyos, kétoldali nemtörődömség a válasz. Hogy miért? Ebben a közel négyhónapos időszakban a vállalkozó hihetetlen értéket tárol ezen az utcaszakaszon, 10-15 vélhetőleg nagyértékű, modern építőgép parkol itt. Nem értek a technológiához, így nem tudhatom, mennyi idő szükséges a munka elvégzéséhez, de van már olyan példa előttem, ami alapján merek becslésekbe bocsátkozni. Tapasztalatokon alapuló szerény számításaim szerint a munka legfeljebb 2-3 hét alatt elvégezhető lenne, és feleslegesen tesz használhatatlanná a sok álldogáló útépítő gép nagyjából 60 parkolóhelyet további 3 hónapig az amúgy is parkolási gondokkal küzdő hétkerben.

Burkinit vennék

Magyarországon a következő jó egy hónapban tombol a gyűlöletkampány.  Minden harmadik óriásplakátról a közelgő népszavazás plakátjai ugarnak az emberre. A kormányközeli média és a rohamosan terjedő szélsőséges kamuoldalak – és felelőtlen megosztóik – mindent megtesznek a gyűlölet felkorbácsolására. Hogy ez kormányoldalról a menekültek vagy az EU elleni gyűlölet, nem feltétlenül világos, de feltételezhetően szándékosan nem válik ketté. De a kormányzat nem marad egyedül, az iszlámellenesség szításában élen jár az ’ellenzék’. Magukat toleránsnak, demokratának tartó emberekről derül ki, hogy tombol bennük az iszlamofóbia. Ezeknek az embereknek egy része – ez egyértelműen kiderül abból, amit írnak - nem tudja, mit is utál. Élnének csak Bécsben, ahol teljesen természetes, hogy az egyik szomszédod szíriai, a másik magyar menekült, ahogy mélyen katolikus osztrák kolléganőmnek, aki (ezért is) az elmúlt másfél évben legalább heti 20-30 órában segíti a frissen érkezőket önkéntesként, ingyenesen.

Tudta?

Van itt ez a helyzet, hogy a szomszédos alpesi legelőre a legjobb rálátás a medencéből esik. Már az első nap sikerült megállapítanunk, hogy ezekből tuti nem lesz Milka csoki, mert nem lilák. A legelő egy pontján sokáig álldogál egy foltos tehén. Amolyan statikus. Amikor odébb megy, a gyerek megállapítja, hogy az illető négylábú immár exstatikus. Aztán visszajön. Akkor ismét statizál. Mi pedig szépen tempózunk tovább, hogy mi viszont ne.

Mindez történik egy nagyjából kétezerötszáz lakosú faluban, Alsó-Ausztriában. Nincs itt semmi extra, nem síterep, nincs műemlék, csak jó levegő. És a sétaút mellett szemetes és kutyagumigyűjtő zacsi adagoló, nem is üresen. Van viszont a faluban óvoda, iskola, orvos, fogorvos, pszichológus, állatorvos, több kisvendéglő, két nyilvános uszoda, virágüzlet, cukrászda, pékség, bankfiók és könyvtár.

Az első emberek, akikkel érkezésünk után összetalálkoztunk, három fejkendős muszlim asszony volt gyerekekkel, akik jó osztrák falusi szokás szerint persze előre köszöntek Grüss Gott-tal a jövevényeknek. Tegnap a kisvendéglőben egy falusi egy négytagú, németül még nemigen beszélő családot (anyuka hasonlóan fejkendős) ismertetett a hagyományos osztrák konyhával. Megmosolyogtató volt lelkes nacionalizmusa, amivel a Wiener Backhendl tipikus osztrák voltáról győzködte a vendégeit, holott az nem más, mint a nagyanyám – nyilván tősgyökeres erdélyi – vasárnapi rántott csirkéje.

A helyiek mérhetetlen elzárkózását mi sem mutatta jobban, mint a helyi kocsma pincérnője, aki hosszú percekig állt a fiam mellett teljesen kétségbe esve, mert nem értette a helyzetet. Olyan embert már látott ugyanis, akinek nem ízlett a Cremeschnitte (ugyanmár, nevezzük nevén, hatalmas francia krémes), de olyat, aki nem tud németül, még soha.

Hát így.

Nyaralásra vaskosat

Az elmúlt években valahogy mindig úgy jött össze, hogy augusztusban tudtunk elmenni nyaralni, általában egy hétre. Nem vagyunk strandolós népek, nagy melegben szívesebben megyünk magas hegyekbe, ahol sokkal hűvösebb van. Ilyenkor pedig van idő arra, hogy azokat a vaskosabb köteteket is végre kézbe vegyük, amik év közben terjedelmükkel elriasztanak. Ebben a könyvajánlóban néhány olyan, nagyobbrészt vaskosabb olvasmányt ajánlok a figyelmetekbe, amelyek jórészt nem sikeredtek igazi bestsellernek, legalábbis itthon, de szerintem érdemes magatokkal vinni a hegyekbe vagy a vízpartra. Szerencsére nagyrészt e-könyvben is hozzáférhetőek, hogy ne terheljék a böröndöt, és a kezed se szakadjon le olvasás közben. Mivel egy pillanatig sem titkolom, hogy engem bizony befolyásol a borító, még e-könyv választásakor is, a cikkben azoknak a kiadásoknak a borítóit látjátok, amelyeket olvastam, nem feltétlenül a magyarét.

Mozi, mozi, mozi

Ha tombol a nyár, kitör a hőség és az ember hátán csorog a víz a számítógép előtt ülve, nincs is jobb, mint beülni egy moziba, ahol a film végére még arra is van esélyed, hogy egy kicsit fázol. A kevéssé melegtűrő női lény tehát örömmel kap a lehetőség után, ha barátnős mozira van lehetőség. Ha meg a gyerekek visznek el, az maga a légkondicionált paradicsom. Az idei nyáron már mindkettőből jutott egy-egy, sőt a terv szerint duplázunk is. Két nagyon különböző moziélményem volt rövid idő alatt, de egy téma összeköti őket, az elfogadás, a nyitottság, ami hiánycikknek tűnik manapság világszerte, de különösen Magyarországon.

Könyv olvasásra? Ugyanmár!

Vendégposzt következik, elkövetője a fiam. Már akkor nagyon röhögtem rajta, amikor még csak elmesélte. Ugyanakkor elgondolkodtató látlelet egy világról, ahol két egymást követő évben a nyár legkeresettebb könyvét nem olvasásra szánták.

Osztályozás - hogyan, mit, minek

Van egy remek, és már egyáltalán nem kis közösség a Facebookon, amit egy fiatalos, de már nyugdíjas tanárnő, Tőkés Hédi indított útjára, a Neveljünk együtt! Hédi a minap bedobott egy új témát, az osztályozásról, tegnap pedig körkérdés(eke)t intézett szülőkhöz és gyerekekhez. A kérdésekre csak olyan terjedelemben sikeredett válaszolni, ami egy Facebook kommentnél hosszabb. Íme. Talán nem meglepő, ha nem hagyományosak a válaszaim.

Bár nulladik kérdés nem volt, először mégis azt kellene tisztázni, mi végre osztályoznak. Ha ezen múlhat egy gyerek jövője, továbbtanulása vagy a megélhetést jelentő ösztöndíj, én bizony (jöhetnek a kövek), mindenkinek ötöst adnék, természetesen úgy, hogy szülőnek és diáknak elmondom, miért teszem, és bevezetnék mellé egy valódi értékelési rendszert. Ez a meggyőződésem nem új keletű. Soha nem fogom elfelejteni egykori gimnázium osztályfőnököm, egyben matektanárunk egy évig tartó bűntudatát és önmarcangolását, hogy egy orvosira készülő osztálytársunknak matekból négyest adott, és a srác az első évben egyetlen ponttal, azzal a négyessel maradt le a felvételről (szerencsére következő évben felvételi nélkül bekerült, mert alacsonyabb volt a pontszám.)

Tőkés Hédi kérdései és a válaszaim alább:

Magyar anya, ne menj külföldre

Megtelt a Facebook-falam az EU-csúcs híreivel, és persze azzal, hogy Orbán megszavazta a magyar szülők számára hátrányos brit kérést, nevezetesen azt, hogy a Nagy-Britanniába érkező EU-s munkavállalók kevesebb családi pótlékot (child benefit) kapnak majd itthon marad gyerekeik után, mint akik elvitték magukkal a gyerekeket. Az a helyzet, hogy Orbán egyszer már sokkal húsbavágóbb kérdésben is a magyar szülők sérelmére döntött, csak erről nem szóltak a hírek. Ez pedig a Maternity Leave Directive, lényegében az EU-s anyasági támogatás szabályozása volt.

Optimista? Pesszimista?

Azt kérdezi a Facebook, mi jár a fejemben. A tegnapi híreket hallva először a kognitív disszonancia csökkentés elmélete jutott eszembe. Azoktól, akik tegnap elmentek és leültek, nem várhatunk mást, mint hogy most önigazolni fognak. Ők is csak emberek. Ugyanakkor este nagyon optimistán feküdtem le, és ez reggelre sem múlt el. A tegnapi szülői értekezlet illetve iskolai szülői szervezeti ülés tapasztalata, hogy a tanároknál, úgy tűnik, tényleg átszakadt egy gát, és bár tényleg főleg az anyagiak és a munkateher fáj, eltökéltek, hogy a gyerekekért is harcolni fognak, amihez nyíltan kérték a szülők támogatását, szigorúan szakmai érvekkel. Fontos, hogy megmutassuk szombaton, mi is harcolni akarunk a gyerekeinkért, de az is fontos, hogy legyen folytatás, kezdődjön el végre egy bojkottal kombinált bizonytalan idejű sztrájk mindaddig, amíg nem teljesülnek minimális feltételek. Az viszont elengedhetetlen, hogy a szakszervezet és a szakmai, érdekvédelmi szervezetek egyezzenek meg ebben a minimumban, figyelembe véve azt is, amit a diákok már 2014 óta követelnek.

Egy (talán) soha meg nem születő levél

Kedves Szülők!

Amint arról már bizonyára Önök is értesültek, a miskolci Herman Ottó Gimnázium kezdeményezte pedagógustiltakozáshoz több száz iskola csatlakozott. A mi tantestületünk is szavazott és kétharmados támogatással a csatlakozás mellett döntött. Most azért fordulok Önökhöz ezzel a levéllel, hogy támogassák a tiltakozást Önök is.

Hogy elnyerhessük a támogatásukat, őszintének kell lennünk Önökhöz. Hiszen joggal kérdezhetik, miért éppen most? Ahogy azt is, mit ér, hogyan szolgálja saját gyermekük érdekét, ha eljönnek tüntetni, vagy aláírják a tiltakozást?

Család és iskola - kölcsönös tisztelet a finn csoda kulcsa?

Az elmúlt hét végén egy inspiráló helyen jártam (ugye?) , ahol elkezdünk beszélgetni a család és iskola viszonyáról a magyar csőd és a finn csoda összehasonlításában egy finn és egy brit professzorral. Érdekes dologra jutottunk. A finn csoda lényege, hogy miközben a tanárok ma is magas társadalmi státusszal rendelkeznek, a magyar tanároké igen alacsony, de ez nem csak a béreken múlik. A család-iskola viszonya a kölcsönös tiszteleten alapul Finnországban, míg Magyarországon ez gyakran mindék oldalról hiányzik. Talán ez lehet az oka, hogy míg északon partnerség segíti a gyerekeket, nálunk bizalmatlanság bénít és akadályoz a gyerekekért való fellépésben. Mit szóltok hozzá?

Hogy jutottunk erre?

Szülinapi fehérklára

- Tessék mondani, kérdezhetek valamit? - szólal meg mellettem az ötven körüli hölgy, aki már jó egy perce nézi, hogy a kutyám keresi a tökéletes pozíciót. - Nem lehet ezeket a kutyákat megtanítani, hogy a szoba sarkába pisiljenek meg kakiljanak?

- Nem lenne érdemes, nagyon büdös lenne a lakásban - válaszolom, még abban a hitben, hogy a hölgy a taknyos januári esti időben sajnálja őket, vagy akár engem, hogy ki kellett jönnünk a melegből.

Persze, gyanakodhatnék, hiszen késő este a hétkerben, az utcán, aki nem kutyás (vagy nem határozott léptekkel megy haza, láthatóan munkából vagy színházból), az általában kettyós.

- De engem zavar a szag - válaszolja a hölgy, kissé már emeltebb hangon, miközben robosztus termetű, hatkilós kutyám elvégzi kicsike nagydolgát.. Már nejlonban a cucc, mire válaszolni tudok, kicsit meglepődtem.

- Ha zavarja, miért várta meg? - kérdezem. - Egyébként is, látja, felszedtem, már be is van kötve a nejlon, dobom is ki. Nincs szaga.

- Persze, de nyáron meg jönnek majd rá a legyek - érkezik a még eggyel indignálódottabb válasz.

- Azért talán addigra kiürítik ezt a kukát... - kockáztatom meg.

Szemből feltűnik egy daliás angol bulldog, Csoki rohan játszani, így már csak a hátam mögül hallom, hogy a nő ordítani kezd:
- Szarassa a kutyáját a saját telkére.

Utólag kicsit örülök, hogy nem akartam humoros lenni, pedig először azt akartam neki válaszolni, hogy a WC-vel próbálkoztunk, csak nem érte el a lehúzót.

Csoki 9 éves, azaz pont 7 éve költözött be hozzánk.

A személyes szabadság korlátozásának tilalma, avagy miért nem vonható felelősségre a pedagógus, ha Pistike kimegy a nagyszünetben a közértbe és elüti egy autó

Lehet, hogy most igazán el fogom kezdeni írni ezt a blogot? Mindenesetre most megint egy aktualitás, ami talán hozzásegít egy régi legenda felszámolásához és a gyerekeink jogainak érvényesüléséhez. A Facebookon tegnap egy csendes megjegyzésben felhívtam a barátaim figyelmét arra, hogy a négyéves kisfiú megkötözése ugyanazt a jogot sérti, amit az iskola megsért, ha a házirend vagy előírás miatt nem enged ki gyereket az épületből szünetekben, lyukas órán, sőt amit a szülő megsért, ha a gyereknek szobafogságot ad vagy nem engedi el házibulira. Konkrétan személyi szabadságot korlátoz vagy személyi szabadságtól foszt meg. A megjegyzés után elindult a számomra hihetetlenül unalmas lejárt lemez: de akkor majd a pedagógust fogják megbüntetni, ha a gyereknek baja lesz. Most körüljártam a témát. Hátha segít azoknak is, akik az iskolai házirendek vonatkozó jogsértéseit szeretnék felszámolni. A végeredmény: szerintem foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetésnek minősülhet, ha a pedagógus nem hívja fel a szülő figyelmét arra, hogy a szülő dolga megtanítani a gyereket biztonságosan, önállóan közlekedni, és hogy erre egy iskolásnak képesnek kell lennie, viszont nem korlátozhatja a gyerek szabadságát, ki kell engedni őt az iskolából, mert egyébként bűncselekmény, személyi szabadság megmegsértése minősített esetét követi el. Magyarázat részletesen alább. Nyilván most egy csomó más kérdés sokkal aktuálisabb, de ez valahogy mindig előjön, így talán nem haszontalan beszélni róla most sem. És nyilván nem kívánom, hogy a bűnbe eső igazgatókat, tanárokat, portásokat börtönbe zárják, de kívánom, hogy ezek a szabályok kerüljenek ki a házirendekből és a fejekből.

Budapest-Varsó taxi

Az elmúlt hétvégén egy projektünk miatt Varsóban jártunk, ahol aggódó helyi kollégáink minden szabad percben arról kérdezgettek bennünket, mi vár most rájuk saját orbánisztánjukban. Mit mondhattunk nekik: készüljenek fel arra, hogy bármi olyan megtörténhet, ami legvadabb rémálmaikban sem merül fel. Szóval nehéz volt bármi értelmeset mondani, bár az oktatás államosításának már ott is felmerült ötletének törvénnyé válásáról tudtunk nekik konkrétumokat mondani.

A ma reggeli pesti események aztán ráébresztettek arra, milyen hamar elfelejti az ember, milyen volt, amikor még normális volt. Megérkeztünk, és mivel nagyon kellett sietnünk, hogy elérjük a megbeszélés elejét, meg amúgy is hárman voltunk, taxiba ültünk a repülőtéren. Az elsőbe, ami állt a taxidroszton. Az út pontosan annyi ideig tartott, mint Pesten, tehát valószínűleg nagyjából ugyanakkora távolság volt. Az érkezéskor viszont sokk ért bennünket, kevesebb, mint az egynegyedét, a mostanában Pesten szokásos 22-23 Euro helyett pontosan 5 Eurot fizettünk.