Valamikor 2002/2003 telén éppen kilépett a Miniszterelnöki Hivatal kapuján, én pedig épp bemenni készültem egy megbeszélésre. Már nem volt hivatalban lévő köztársasági elnök, de nekem is, ahogy sokaknak, persze az maradt. Életemben akkor találkoztam vele másodszor. A döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam, amikor rám köszönt. Annyira még futotta, hogy visszaköszönjek, de biztos voltam, hogy csak udvarias férfiemberrel volt dolgom. Aztán eszembe jutott, hogy van nekem egy Ügyem, amiben ő biztosan tud segíteni.
Évek óta próbálkoztunk többen is, hogy Janikovszky Éva, nemzedékek egyik legjobban szeretett gyerekkönyv szerzője, végre megkapja a Kossuth-díjat. Neves emberek tucatjai írták alá a felterjesztést, de valamiért Éva néni mindig lemaradt a listáról. A hírek arról szóltak, nem önmaga, hanem a neve miatt. Akkor, 2003 legelején Éva néni már nagyon beteg volt.
Gondoltam egy merészet és megállítottam. A Köztársasági Elnök Úr megszólítást elhárította, azt mondta, ő egyszerűen Árpi bácsi. A "nem hiszem, hogy emlékszik rám" mondatra, azt válaszolta, dehogynem, egy gyerekjogi civil egyeztetésen találkoztunk korábban (egyetlenegyszer). Vérszemet kaptam, belekezdtem a mondókámba. Éva néni nagyon beteg, évek óta nem kapja meg a díjat, ha valakinek, neki nem szabadna Kossuth-díj nélkül meghalnia. Árpi bácsi gyakorlatilag belém fojtotta a szót, sarkon fordult és felment Kiss Elemérhez, aki akkor a Miniszterelnöki Hivatalt vezette. Éva néni pedig, akkor már nagybetegen, március 15-én megkapta a Kossuth-díjat és sajnos valamikor nyáron el is ment.
Ugyanabban az évben augusztus 19-én, az első Örömkoncerten is ott ült a protokoll páholy első sorában. Az én dolgom volt bekísérni őt és a többi fontos vendéget a helyére. Csak annyit mondott, "szerencsére nem késtünk el." Emlékezett rá.
Álljon itt ez a történet mindkettőjük emlékére. Odafenn biztosan találkoznak.
