Az egyszeri műfordító esete a hajvágó szalonnal

Tegnap több olyan dolog is történt, ami elgondolkodtatott, mi teszi a dilettánsokat oly magabiztossá és főleg kapóssá a mai magyar valóságban. Nem vagyok se műfordító, se fodrász, ám mindkét szakember szolgáltatásait gyakran veszem igénybe. És itt a hangsúly a szakember szón van. Ha ugyanis nem hozzáértő a műfordító vagy a fodrász, nekem kihullik a hajam. Igaz, az előbbi esetben pszichésen, az utóbbi esetben a szó szoros értelmében.

Sokat olvasó barátaimmal gyakran beszélgetünk arról, kinek is jó az, hogy a könyveket, filmeket, tévésorozatokat egyre gyakrabban elképesztően gyenge minőségű fordításban juttatják el a közönséghez. Nyilván a könyvkiadóknak és a tévéknek, mert a kedves fogyasztó így is megveszi és elfogyasztja az eltorzított kultúrát. Hogy némely könyveknek, filmeknek ez már nem árt, nem mentesíti a felelősség alól a felelős kiadót.

Hogy jön ide a fodrász? Az is szakma, nem véletlenül vannak aranykoszorús mesterei. Az úgynevezett hajvágó szalonokban hat hét alatt kiképzett dilettánsok dolgoznak, és valóban csak azért számítanak fel pénzt, amit elvégeznek. De ahogy a jó cipész is kitisztítva adja vissza a cipőt, a valódi fodrász is csak tiszta hajat vág le és nem engedi ki az utcára a vendéget vizes hajjal a fagyba. Persze a fodrászok világában is vannak olyan sztárnevek, akik rengeteg pénzért rettenetes munkát végeznek, de nem ez a jellemző. Inkább az, aki azt hirdeti, ma is 2003-as árakon dolgozik, és még így is megesik, a fizetni nem tudó vendég elszelel. A hajvágó szalonoknak hála saját fodrászom is nagy nehézségekkel küzd, pedig olyan szakemberről van szó, aki ’sztárfodrászok’ által tönkretett hajakat bármikor rendbe tudja hozni. A fodrászat mekdonáldszjai által okozott kárt viszont már nem biztos, hogy helyre tudja hozni.

Nincs ez másként a magyar nyelv kerékbetörésének esetében sem. A nagytudású, szintén nagyjából 2003-as árakon dolgozó fordító esetleges félrefordítását egy jó szerkesztő még időben rendbe tudja hozni, azt a kárt viszont, amit nyelvünkben és az emberi agyakban a piacon lévő sok szemét okoz, éppoly nehéz visszacsinálni, mint a kihullott hajat visszanöveszteni.

Az egyik legkiválóbb magyar műfordító, kedves ismerősöm mesélte el tegnap, hogy szerkesztőként dolgozott volna egy kiadónál, ha hagyták volna. Amikor egy olyan mondatot akart kijavítani, amelyben a főhősből valami olyan érzelmeket váltott ki, hogy libahússá változott a karja, rendre lett utasítva, hogy itt igenis a vízi szárnyassá való átlényegülésről van szó, ne legyen arrogáns (!).

Hasonlóan hiányozhatott legalább a minimális korrektúra annál BBC sorozatnál, ahol a felirat készítője szerint a divatban utazó kisasszonyok arról álmodoznak, hogy elutaznak Paree-ba (sic!) a divat fővárosába, elzarándokolnak ott a Chateau Elise-be (walk along Champs Elysées) és meglátogatják a kiváló divattervezőt Bonmarché urat (Le Bon Marché régi divatáruház Párizsban).

Persze vannak szakmák, amihez ma nálunk mindenki ugyanúgy ért, mint a focihoz. Az, aki letett egy középfokú nyelvvizsgát, feljogosítva érzi magát, hogy fordítson, az eredményt látjuk. A digitális fényképezőgép vagy okostelefon birtoklása bizonyos emberekben azt a hitet kelti, hogy ők ettől fotósok lettek. A számítógép használatához alapszinten értő emberek grafikusok helyett készítenek el dolgokat, a kommunikációhoz pedig mindenki ért. Hogy egy rosszul tervezett, helyesírási hibáktól hemzsegő, ráadásul valótlan tartalmú nyomtatvány mekkora kárt okozhat annak, akinek a logóját azon felhasználták, és aki abból él, hogy tanult szakmájának megfelelően jól csinálja azt, amit a dilettáns rosszul, nem mérik fel. Cipész maradjon a kaptafánál, zenész a hangszerénél. Ennek igazsága is csak megerősödött bennem tegnap.

Mivel magam is betűvetésből élek, pontosan tudom, mekkora biztonságérzetet jelent az embernek, ha tudja, hozzáértő szemek minden sorát elolvassák megjelenés előtt. Hogy miért? Szintén tegnap történt: kolléganőmmel egymás írásait mindig elolvassuk szerkesztői, korrektori szemmel, mert hiba mindig marad a szövegben. Bár éjjel fél 1 volt, észrevettem, hogy következetesen két r-rel írja egy szerző nevét, amit eggyel kellene. Hogy hol nem vette egyikünk sem észre? A cikk első bekezdésében, ott, ahol mindenki biztosan elolvassa és ahol három r-rel szerepelt a név. Bennünket ez zavar, a mai Magyarországon láthatóan sokkal sikeresebben boldoguló modern dilettánsokat biztosan nem. Vajon bennünk van a hiba?

A választ évek óta keresem. Mitől van az, hogy hozzáértő, tehetséges, nagytudású emberek nem jutnak munkához és normális, megélhetést níújtó fizetéshez, míg az amatőrök remekül élnek nemtudásukból? Az egynyári sztárok az alatt az egy nyár alatt háznyi pénzt keresnek össze, legjobbjaink nem 2003-as, hanem annál alacsonyabb árakon kénytelenek dolgozni. A buta környezet a megrendelőt, a szolgáltatás igénybevevőjét is butítja? Vagy a megrendelőnek fontosabb a jól irányíthatóság, ami általában a hozzá nem értéssel párosul, mint hogy igazán jót kapjon? A jó szakember ugyanis meg fogja mondani neki, ha rossz az elképzelése. Miért fogadják el ezt a gázszerelőtől és az orvostól, de nem kérik a grafikustól vagy a szerkesztőtől? Lesz még valaha igény a szaktudásra ezeken a területeken? Valaha is nagyobb lesz az értéke annak, aki ért egy szakmához, mint a – jó esetben – jószándékú amatőrnek?

És minek kell történnie, hogy ne kopaszodjak meg? Mert nekem ettől kihullik a hajam!