Érik, érettség, érettségi

Érettségizik a fiam. Tudom, ezzel abszolút nem vagyok egyedül, pénteken szépen megtelt a Facebook-falam csinosabbnál csinosabb fiatal hölgyekkel és urakkal és büszke szüleikkel. Nyilván azzal sem vagyok egyedül, hogy ebből az alkalomból pontról pontra végiggondolom, mi értelme van ennek az egésznek, és hogy van-e köze az érettséginek az érettséghez. Röviden: semmi. Semmi értelme és semmi köze. De biztosan vízválasztó, hiszen a fiatalok nagy része számára ez az utolsó alkalom, amikor teljesen felesleges tudásról kell számot adniuk az iskolában elfecsérelt sok-sok óra, hét, hónap után. Akár dolgozni fognak az érettségi után, akár továbbtanulnak, legalábbis elvileg, már csak olyan tanulmányokat kell folytatniuk, aminek van gyakorlati haszna vagy élvezeti értéke saját életükben. Haszontalan tananyag ilyen mértékben már biztosan nem lesz. Sokan posztolgatnak olyat, hogy megint eltelt egy nap, amikor nem használtam a Thálesz-tételt, azt már ritkábban látom, hogy ismét eltelt egy újabb évtized, amikor nem használtam irodalmi műelemzési tudásomat. Matematika-angol szakos vagyok eredetileg, könyvmoly. És így is bátran kijelenthetem, sem az egyiket, sem a másikat nem használtam volna az elmúlt 12 évben, ha nem a gyerek iskolai feladataiban kellett volna segítenem. Hogy mi lenne az érettség? Az, hogy egy 18-20 éves fiatal tudja, mi érdekli, mivel szeretne foglalkozni, érti, hogy állampolgárként felelőssége van, ismeri a jogait, a lehetőségeit, tájékozott a világról, véleménye van és azt képviselni is tudja. Idáig azonban kevesen jutnak el egy olyan iskolarendszerben, ahol rengeteg a megkérdőjelezhető értékű ismeretanyag a tantervben, míg például pályaorientáció vagy iskolai demokrácia nincs, heti 50-60 óra iskolához köthető munka mellett pedig nincs idő megtalálnia önmagát a legtöbb diáknak.

Az érettségire való ’felkészítés’ legkésőbb kilencedikben elkezdődik, de sokszor már korábban. Tévedésben van az, aki azt gondolja, tanítással. Nem tudom, mikor kezdődött ez a ma már általánosnak mondható trend, de a felkészítés riogatást jelent. Saját középiskolás éveimből, amikor még korántsem tartott ott az oktatási infláció, ahol ma, így messze kevesebben érettségiztek, a tanári attitűd az volt, ’neked is sikerülni fog, én meg igyekszem ebben segíteni’.  És úgy segített, hogy egyetlen olyan órára sem emlékszem, amikor deklaráltan érettségire készültünk volna, amikor tételeket kellett volna kidolgozni és visszamondani. Ma más a helyzet. Ahelyett, hogy a szorongó diákokat egy tanár megsétáltatná az iskola folyosóján megmutatni nekik, hogy mennyi embernek sikerült már megugrani ezt az akadályt, vagy arra késztetné, gondolja végig, hány abszolút buta ismerősének sikerült már, paráztatás van. Szóban, tanórán, órán kívül. Senki nem mondja már el a gyerekeknek, hogy az érettségin az iskola is vizsgázik, a kívülről jövő érettségi elnök előtt, valahogy meg kell mutatni, hogy jogosan kaptak a diákok 4-6-8 éven keresztül jó jegyeket. És sajnos ezeket a mondatokat sok gyerek otthon, a szüleitől sem kapja meg, pedig legalább nekünk kármenteni kellene.

 

A paráztatás csúcsra járatása az egyre több iskolában megszervezett ún. kisérettségi. Az alapötlet nem rossz, lehetőséget adhatna azoknak a diákoknak, akik tanórai helyzeten, az elmúlt néhány nap vagy hét tananyagának visszaböfögésén kívül még nem mérték meg magukat, nem kellett számot adniuk komplex vagy hosszabb távon is megmaradó ismeretekről, tudásról. Erre viszont tökéletesen alkalmasak lennének a házi versenyek. A kisérettségi viszont minden, csak nem az érettségi egyfajta modellezése, több okból. Egyrészt nincs előtte még néhány nap vizsgaidőszak sem, a heti 37 óra mellett kellene felkészülni rá (persze orvosi igazolással sokan kreálnak maguknak készülési időszakot). Másrészt miközben minden normális tanár minden eszközzel segít a diákoknak az érettségin, a kisérettségin a szokásosnál sokkal szigorúbbak, a segítő szándék látszólag teljesen hiányzik. Harmadrészt általában háromszoros, négyszeres jegyet jelent, így olyan számonkérés miatt, ami nem is az adott tanév anyagából van (kérdés, jogszerű-e egyáltalán), egész éves kemény munkát és jó eredményt ronthat el. Ad abszurdum egy addig kitűnő diák egy rosszul sikerült magyar kisérettségivel lerontott jegy miatt nem mehet műszaki egyetemre.

Aztán elérkezik maga a ’nagy nap’. Az amúgy is szorongó fiatalok elindulnak öltönyben vagy matrózblúzban, hogy megadják a tiszteletet… a papírlapnak, amit eléjük tesznek. Még az amúgy minden területen nagyon hagyománytisztelő osztrákoknál is az írásbeli vizsgák előtt arra ösztönzik a diákokat, a lehető legkényelmesebb öltözékben érkezzenek, hogy a nadrágszaggató és kényelmetlen székeken legalább ne a kényelmetlen ünneplő miatt feszengjenek, tudjanak a feladatra koncentrálni. Egyetemen sem jutna eszébe senkinek írásbeli vizsgára kiöltözni.

A mieink viszont feszengenek, talpig öltönyben, teszik ezt hajnalban, félálomban, mert az érettségi időpontja sem mozdítható el reggel 8 óráról, amihez – a jó ég tudja minek – fél 8-ra muszáj bent lenni az iskolában. Miért nem lehet olyan időpontban kezdeni az írásbelit, amikor ezek a 18-20 évesek már ébren vannak? Mondjuk 10-kor. Vagy akár megtarthatnának 3 órát az alsóbbéveseknek, hogy tanítási napnak számítson, az írásbeli meg lehetne délben. Hogy várhatunk el tőlük jó teljesítményt félálomban? A magyar még hagyján, mert az első dolgozatot 90 perc után szedik be, addigra talán felébrednek és átnézik beadás előtt, de a matek villámkérdéseit 45 perc alatt, alva írják meg. Talán így könnyebb előhívni a tudatalattiból valamit? 

Olyan kérdéseket már nem is tennék fel, hogy a gyakorlati szövegalkotás, mint az idei motivációslevél-írás, ami mindenki számára hasznos tudás lenne, miért nem volt eddig alap, miért nem ilyenekkel telnek a magyar nyelv órák, ahogy azt sem, ha minden évben belekerül a matek érettségibe gráfokkal foglalkozó feladat, azokkal miért másfél héttel az érettségi előtt egy gyakorló feladatsorban találkozik az ember gyereke gráffal. Olyan messzire nem mennék, hogy minek is kellene tudnia műelemeznie egy leendő mérnöknek vagy bonyolult síkgeometriai feladatot megoldani tudnia egy történésznek.