A fővárosban háború dúl évek óta. Háború a gyalogosok, a kerékpárosok és az autósok között. A gyalogosokról nem ír senki, a biciklisták remek érdekérvényesítő képességgel és sajtóval rendelkeznek, az autósokban pedig csak gyűlik a feszültség. Lássunk néhány életképet a városból.
Vasárnap késő este. Kihalt utca, díszburkolatos járdával, amin bizony igencsak rázós kerékpározni. Az ember lány kutyát sétáltat. Nem bernáthegyit, tacskót, aki fiú és szaglászik. Felháborodott biciklista száguld a járdán, csenget, mint a megveszekedett. Mit keres a járdán? Főként amikor üres az utca? Senki nem tudja. Egy biztos, az ember a kutyáját, gyerekét félti tőle. Így inkább elugrik és átengedi neki a járdát.
Néhány hónappal ezelőtt, szintén vasárnap. A Margit-híd egyik sávja lezárva a kerékpárosoknak. A dugó az Oktogonig ér, így még vasárnap sem lehet a körúton sétálni. Irány a Sziget. A biciklisták sávjában senki. A járdán eszelősen csöngető kerékpárosok szlalomoznak a gyalogosok között. Mit tehet az ember. Szidja annak az anyját, aki kitalálta, hogyan lehet dugót okozni a körúton vasárnap és átengedi a járdát a biciklistáknak. Rendőr persze sehol. De ha lenne, sem tehetne semmit, mert úgyis gyorsabbak nála a szabálytalankodók.
Autós halad az utcán, előtte pirosra vált a lámpa. Fékez, de így is majdnem elüti azt a biciklistát, aki bevág elé, hogy átmenjen a piroson. Rá ugyanis, szerinte, nem vonatkoznak ilyen szabályok. Arra még van ideje, hogy hangosan és érthetően célzást tegyen az amúgy szabályosan közlekedő autós édesanyjának foglalkozására. Az autós megtesz mindent, hogy elkerülje a balesetet, mert nem akar balesetet okozni, még akkor sem, ha nem ő a hibás.
Tegnap este. Békésen megyek haza a kutyával. Megvárom, amíg zöldre vált a gyalogoslámpa és csak utána indulok el. Szerencsére időben vissza tudom rántani a kutyát, így nem esik át a lassítás nélkül a tiloson áthajtó kerékpáros a pórázon. Nem a kerékpárost sajnálnám. Már régen nem. Csak félek, hogy a kutyának, aki nem egy német juhász termet, baja esik.
A válasz: Szintén néhány hónappal ezelőtt a biciklista, jelen esetben egy barátom, szabályosan közlekedik, a forgalom irányának megfelelően, a járdához húzódva. Furgon érkezik és szabályosan kerüli a biciklistát. Olyan nagy távolságot hagy, hogy tükrével tarkón vágja a biciklistát. Szerencsére nem halálos a baleset, de csak azért, mert a biciklista járdához közelebbi lába van elől, így nem esik be a furgon alá.
Ő szerencsés, de a háborúnak, mint az ebben a műfajban szokásos, egyre több áldozata van. Többségük nem halálos. Van köztük gyalogos, kerékpáros és autós is, aki bármennyire is óvatos, elüt egy szabálytalankodó kerékpárost és ezért meghurcolják. Autósként rettegek a biciklistáktól. Gyalogosként is. Amúgy már egyedül közlekedő gyerekem is régen tudja, sokkal veszélyesebbek a biciklisták, mint az autók – legalábbis Budapesten.
A világ számos nagyvárosában jártam már több földrészen. Köztük olyanokban is, ahol egyáltalán nincs kerékpárút. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a nagyhangú biciklis szervezetek azzal indokolják a lehetetlen helyzetet, hogy Budapesten kevés a kerékpárút. Sehol nem tapasztaltam hasonlót sem ahhoz, ami a magyar fővárosban zajlik. A kulcsszó minden bizonnyal a szabálykövetés. Máshol sincs rendszám a biciklistán, mégsem gondolja azt, hogy elkaphatatlansága miatt rá nem vonatkozik a KRESZ. Az a KRESZ, amit nem csak a közlekedők idegesítésére találtak ki, hanem azért, mert láthatólag nálunk nem működik a dolog a józan ész szabályai szerint, mint mondjuk az arab világban. A józan ész azt mondja (vagy mégsem), hogy az együttélés érdekében legalább minimális szinten törekedjünk a szabályok betartására. De úgy tűnik egyelőre ebben a háborúban ez lehetetlen. Így egyelőre marad az a vágyálmom, amit már évek óta szeretnék látni megvalósulni: egy rendőr megbüntet egy szabálytalanul közlekedőt. Nem autós vagy gyalogost, olyat már láttam. Biciklistát.
Mi a megoldás? Én egyelőre nem látom. Csak az elégedett biciklistákat, akik a Critical Mass-szal rendszeresen megbénítják a várost.
No comments:
Post a Comment