Mohamed bácsi a szomszéd utcában csemegeboltot működtet.
Egyike a keveseknek Budapesten. Európában mindenfelé ezeket a minden nap és
sokáig nyitva tartó boltokat indiaiak, pakisztániak, marokkóiak, libanoniak
üzemeltetik. Nálunk nem, lehet, hogy azért, mert a magyar nem szeret olyannál
vásárolni, aki nem látszik magyarnak. Minden nap hajnaltól késő estig a boltban
dolgozik, a környéken ő maradt a vasárnapi reménység. A közeli óvodából Mohamed
bácsi boltja felé vezet sok gyerek hazaútja, mert ott egy falat nasi is jár.
Ingyen, és nem csoki, hanem müzliszelet vagy túró rudi.
Mohamed bácsi odafigyel. A gyerekek egészségére, a kutyákra,
a vevőkre és lehetséges vevőkre, de figyeli a híreket is. És nem érti a
plakátháborút. Azt kérdezi, milyen munkát nem vehetnek el a bevándorlók? Az ő
legtöbb vevőjének már rég nincs munkája, rengetegen el is mentek már közülük
külföldre. És aggódik. Nem azért, hogy őt esetleg mostantól nem szeretik a
gyerekek. Az egykori vevőiért aggódik. Azokért, akik már rég nincsenek
Magyarországon. Azt kérdezi, mihez kezdene az a rengeteg ember, ha Angliában,
Németországban vagy Ausztriában is eszébe jutna a kormánynak, hogy nem kérnek a
külföldiekből. És aggódik azért is, hogy nem marad vevője, ha mindenki elmegy.
És aggódik azért, hogy milyen sok dolga lehet most egy hozzám hasonló civilnek,
hogy ellensúlyozza a sok ’marhaságot, ami itt történik’.
Meg azt is kérdezi, tudunk-e mi, európai civil szervezetek
tenni azért, hogy megváltozzon a helyzet, azért, hogy ne érhesse hátrány a
bevándorlókat és a kivándorlókat. Ugyanezt a kérdést tette fel néhány nappal
ezelőtt az European Civic Forum havi
hírlevelének szerkesztői jegyzete is éppen a magyar helyzetre, az emberi
jogok és európai alapértékek lábbal tiprására, a civilek vegzálására és a
mostani konzultációra hivatkozva. Valamit tennünk kell, az biztos, főleg
nekünk, akik magyarként dolgozunk ezekben a szervezetekben, és főleg nekünk,
akik a gyerekekért, a fiatalokért, a jövőért dolgozunk elsősorban.
Először is pontos képet kellene mutatni a ki- és
bevándorlásról. Arról valószínűleg valós képet mutat a kormányzati statisztika,
hogy hányan érkeztek menedékkérőként hazánkba (alig néhány százan), de
fogalmunk sincs, hányan élnek, dolgoznak Magyarországon Európa más országaiból
és Európán kívülről. A kivándorlók számát illetően számháború dúl. A kormány
350 ezret mond, az ellenzék hihetetlenül bátran már 400 ezret. A számok nem
valósak, ezt biztosan állíthatjuk. A Tárki a 2011-es
népszámlálási adatok alapján akkor több mint 650.000 külföldön dolgozó embert
mutatott ki. Egyben azt is kimutatták, hogy évről évre nő a kiköltözők száma
(2010-ben 50.000, 2011-ben 60.000, 2012-ben 80.000), igaz ebből a magyar
statisztika csak évi kb. 10 ezret vall be. Feltételezve, hogy a kivándorlás
üteme nem gyorsult, jelenleg legalább 1 millió már külföldön élő magyarról
beszélünk. Azt is láttuk, a kormány hívó szavára nem egészen ezer fiatalban
merült fel, hogy hazajönnének.
Két kérdés marad:
1. Mit tehetünk mi, európai civilek, azért, hogy a kint élő
magyarok, de főleg a gyerekeik – ma már szintén több százezren - hozzájussanak
magyar irodalomhoz, zenéhez, tananyaghoz, (akár nyelvi) segítséget kapjanak a
kinti ügyintézésben. Ez a mi dolgunk lesz, hiszen a tagadásban lévő kormány
szerint nem is léteznek, nyilván nem fogja segíteni őket, ugyanakkor az
ellenzék sem velük foglalkozik.
2. Mit tehetünk azért, hogy Mohamed bácsi továbbra is
kinyithasson a hét minden napján a Csikágóban, hogy minél több Mohamed bácsinak
legyen vasárnap és késő este is nyitva tartó boltja, és maradjanak itt
gyerekek, akiknek nasit adhatnak, amikor hazafelé tartanak ovi után?
No comments:
Post a Comment