Európai vasfüggöny?

Most, hogy Szijártó Péter bejelentette, vasfüggönyt húznak fel a szerb-magyar határon, egy másfél évvel ezelőtti litvániai utazás jutott eszembe. 2013 novemberében Vilniusban volt egy nagy nemzetközi projektünk soron következő találkozója. Az ott töltött három nap igazán emlékezetes maradt. Egy ott dolgozó magyar jóvoltából abban az élményben lehetett részem, hogy a helyi filharmónia zenészei által vezetett taxikkal utazhattam, életem legérdekesebb hanuka-estéjét töltöttem Hagrid társaságában és – ezért épp most jutott eszembe – láthattam, hogyan épít egy volt vasfüggöny mögötti ország maga is vasfüggönyt és milyen büszkék rá.

A litván-fehérorosz határon az elmúlt években vadonatúj dupla kerítést húztak fel, közöttük jó 4-5 méteres homoksávval, ami bármit rejthet a taposóaknától a homokozólapátig. Elnézve a szép szabályosan hullámosra gereblyézett felületet az ember hajlamos az előbbire tippelni.

A helyi szervezők különleges élményt terveztek nekünk, a nálunk is divatos középkori lakoma egy helyi verzióját egy eldugott kastélyban. Azt már a szervezés idején tudtuk, hogy valahová a fehérorosz határ közelébe megyünk. Amikor a busz másodszor tévedt el, már ment is a poénkodás, vajon még az EU-ban vagyunk-e. Aztán hamar rá kellett jönnünk, nehéz lett volna észrevétlenül átmenni a határon.

A kastély az ország Sztálin pipája nevet viselő szögletében van. A legenda szerint a második világháborút követő  területi felosztás során, talán még Jaltában, Sztálin a térképre tette a pipáját, épp Litvánia területére. A pipa feje a történet szerint belelógott Belorusziába, körülrajzolták, így lett a Litván határ. A pipa elméletét az is erősíti, hogy valóban esztelenül húzták meg a határt, így épp ezen a területen falvakat, temetőket vágtak ketté. A Norviliskiu kastély egy ilyen helyen fekszik.

Szakadó hóban érkeztünk meg a szép, kis reneszánsz kastélyhoz. Persze városiasan, konferenciához öltözve, körömcipőben és szoknyában. A teljes sötétségben egyetlen fáklyával egy kámzsás ’barát’ fogadott bennünket, aki – legnagyobb meglepetésünkre – nem a kastélyhoz vezetett bennünket, hanem a havas-jeges földúton botladozva egy kivilágított terület felé indultunk. Némi csúszkálás árán és a hanyatt esést megakadályozó gáláns férfiak karjába kapaszkodva egy régi temető mellett találtuk magunkat. Az is kiderült, nem a temető kapott díszkivilágítást, hanem az a bizonyos vasfüggöny, ami ebben az esetben nem csak a két országot választja el egymástól, hanem a falu templomát a templomkertben található temetőtől is. A kis falu lakói természetesen a szovjet időkben még használták a területet temetkezésre, de a balti államok uniós csatlakozása óta a már nem látogathatják meg elhalt szeretteiket útlevél és vízum nélkül.

Az egészben az volt a leginkább anakronisztikus, hogy a középkori öltözékű fiatalember mennyire lelkesedett a ’csodás’ új építmény, a vasfüggöny iránt. Talán nem emlékezett arra, amikor ő volt hasonló kerítés mögé zárva. Vagy csak elfelejtette? 

Az élmény annyira sokkolt, hogy nem sokra emlékszem az állítólag nagyon jó hangulatú vacsorából. Annál jobban már csak az sokkolt, hogy ez nálunk is felmerülhet bárkiben. Most el is ment a kedvem attól, hogy a jiddisül beszélő Hagridról és a zenész-taxisokról írjak. Majd legközelebb.