Már csak két nap

Már csak szűk két nap van hátra a választásokig. El kell menni, mert tenni kell valamit, hogy ne kelljen elmenni illetve, hogy legyen esély hazajönni. Vannak forgatókönyvek a fejemben, van köztük olyan is, ami szerint, ha hétfőn elutazom külföldre dolgozni, nem fogok tudni hazajönni. De hiszek abban, hogy nem így lesz. Ha optimista vagyok, hiszek abban is, hogy az utcákról és a Facebook falamról is eltűnik a mocsok néhány napon belül. Azt persze tudom, hogy sem a fejekből, sem a közéletből nem fog eltűnni még nagyon hosszú ideig.

Kicsit hasonlóan érzem magam, mint négy évvel ezelőtt. Most is pontosan tudom, hogy kikre nem fogok szavazni. Négy éve még egy kicsit vívódtam, hogy elmenjek-e a lisszaboni magyar nagykövetségig, mert nem volt jelöltem, de norvég kollégám meggyőzött, a fülkében megtalálja az ember a legkevésbé rosszat. Az is egyértelmű, hogy mindaz, amit a kampány során a jelöltek, támogatóik és támadóik össze-vissza fröcsögtek illetve ígérgettek (ebben a gyakorisági sorrendben), semmilyen hatást nem gyakorolt a véleményemre. Hasonló a helyzet azért is, mert miközben pontosan tudom, hogy el fogok menni szavazni, nem döntöttem végleg, hogy kire és melyik listára. És köszönöm, az előző mondatból következően nem kérek senkitől sem jó tanácsokat, ’taktikai szavazási’ linkeket, sem kampánybeszédet. Őrnagy elvtárs ezt valószínűleg eddig is tudta, mert – ellentétben barátaim nagy részével – engem egészen mostanáig egyik jelölt vagy párt sem hívott fel telefonon.

Az elmúlt hónapokban, miközben nagyon igyekeztem, hogy tudjak a nekem fontos dolgokra koncentrálni, így keveset foglalkoztam azzal, ami kis hazánkban zajlott, néha rászántam egy kis időt, és olvasgattam a neten, főleg a Facebook-falamon. De nem osztottam meg a gondolataimat a net népével. Másokkal ellentétben nem törölgettem ismerősöket, mert érdekelt, ki mit gondol és mond, akkor is, ha elképedtem, és egyre gyakrabban. Nem törölgettem ismerősöket, mert emlékezni akarok arra, hogy magukat demokratának valló barátaim, ismerőseim, hogyan érveltek a nácikra való szavazás mellett. Emlékezni akarok azokra, akik a mások jelöltjeit pocskondiázták, meg azokra, akik azokat hülyézték, akik egyik vagy másik pártra/jelöltre szavaznának. Emlékezni akarok azokra a fake news terjesztőkre, akik budapesti foteljükből próbáltak meggyőzni arról, hogy ahol én éppen vagyok és jól érezem magam, egy hatalmas no-go zóna van. Emlékezni akarok azokra, akik bedőltek a két médiabirodalom által terjesztett igék bármelyikének, no meg persze azokra, akik maguk is részesei voltak ezek generálásának.

Közben pedig igyekeztem értelmes képet vágni, sőt akár válaszokat is csiholni, amikor szocialista és néppárti európai képviselők, nem magyar civilek kérdéseket tettek fel, leginkább arról, hogy egy magát progresszívnek gondoló párt miért kampányol a szélsőjobbnak. Igyekeztem megérteni, miért őrjöng a dühtől a sok baloldali nyugdíjas, amikor nem-az-ő-kutyájuk-kölyke jelöltjük végre kijelenti, nem lépne a szélsőséggel koalícióra. Próbáltam megfejteni, hogy a ’nem bontjuk le a kerítést’ kijelentéseket mennyire kell komolyan venni egyik vagy másik jelölttől – és rájöttem, hogy a legtöbbnek elhiszem, sajnos. Hallgattam a sarki szupermarkettől a vidéki háziorvosig mindenkit arról panaszkodni, hogy már rég nincs olyan az országban, aki a helyükre léphetne, mert jönni nem jön senki, viszont aki teheti, megy. Ámuldozva néztem, hogy tudják a statisztikákban makacsul azt állítani, hogy nem ment még el az ország jó egyötöde. Döbbenten nézem azokat a néha tüntizgető tanárokat, akik továbbra is mindent megtesznek, amit elvárnak tőlük az alattvalók nevelése terén, sőt többet is, csak hogy fel tudják venni megemelt fizetésüket a hónap végén. Parancsra teszik. De ez már jó 70 éve sem volt mentség.

Elmegyek szavazni, ahogy boldogan fizetem a vonatjegyet a gyereknek a nagykövetségig és vissza, hogy ő is így tegyen. Még nem tudom, kire fogok, de van három biztos egyéni jelöltem, akikre nem. Szerencsés vagyok, mert ahol lakom, a Jobbikosnak semmi esélye a mandátumra. Ha így lenne, az egyetlen felelős döntés sajnos a Fideszre szavazás lenne, mert míg Orbánnak csak a hatalom és a vagyon, a Jobbiknak zsidó- és cigánymentes ország, az életünk kell. Nem hiszek abban, hogy április 8. után a legcsekélyebb esély lenne arra, hogy a gyerekem még valaha haza akarjon jönni, és én ne akarjak elmenni végleg. De ennél több eszközöm nincs, egy szavazatom van. Ha nem szavazok, mások döntenek helyettem. Aki nem szavaz, maradjon csendben, és szolgálja a következő négy évben azokat, akiket mások választanak neki. Elmegyek, mert meg akarom tartani a jogomat ahhoz, hogy legyenek kritikus gondolataim, sőt el is mondhassam őket. Civilként az a dolgom, hogy akkor is elmondjam, ha azok kerülnek hatalomra, akikre végül szavazni fogok, és persze akkor is, ha nem. Ha viszont az eltévedt magyar demokraták segítségével a még szélsőbb jobb kerül hatalomra, feladom, ez az ország menthetetlen. Aki asszisztál hozzá, megérdemli, hogy kénytelen legyen abban élni, ami mellett kampányolt. Én nem fogok. De vasárnap elmegyek és szavazok, ennyit tehetek, és ennyit meg is kell tennem.