Erősen küzdöttem a bőség zavarával, még akkor is, ha ez most csak felnőtteknek szóló könyvajánló. A nyár óta eltelt
hónapok igen jelentős részét repülőgépeken töltöttem, ahol általában olvasni
szoktam, és számos olyan könyv került a kezembe, amiket bátran ajánlok
ajándékba vagy csak egyszerűen betárazni a hosszú téli estékre magadnak. Elsősorban
azokat az olvasmányaimat válogattam nektek, amik vagy a muszáj elolvasni
kategóriába tartoznak, vagy tartottam tőlük, óvatosan kezdtem bele, de aztán
nem csalódtam. Az utóbbi érzés főleg abból adódott, hogy kedvelt szerzők
sokadik könyvéről van szó, és ilyenkor az ember mindig kicsit óvatos. Így azt
gondoltam, én leszek az egyik, aki azt mondja, vágjatok bártan bele ti is.
Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás
Elég sokáig vártunk egymásra, ez a könyv és én. Aztán a
nyáron végre sort kerítettem rá, leküzdöttem a keménykötésű könyvek iránti
viszolygásomat, és belemerültem a mesevilágba. Ishiguro szinte minden könyvét
nagyon szerettem, nem volt ez másként ezzel sem. Azok közé az írók közé
tartozik, akik nem nagyjából ugyanazt turbózzák egyre magasabb és magasabb
szintre, hanem mindig meglepik az olvasót. Nálam ez a regény ugyanolyan kedvenc
lett, mint A napok romjai és A főkomornyik szabadsága. Azért is ajánlom, mert
az irodalmi Nobel-díjat idén éppen ő nyerte el. Hogy méltán, azt a könyvet
olvasva nem vitatja majd, remélem, senki.
Látom, hogy molyon a könyv olvasói próbálják megtalálni azt
a dobozt, amibe beleillik ez a regény. Besorolják fanatasynak, mágikus
realistának, pikareszk regénynek. Egy kicsit mindegyik igaz, de igazából
mégsem. Engem beszippantott és nem eresztett el, az a fajta könyv volt, amit
akkor sem tudsz letenni, ha borzasztó fáradtan feküdtél le olvasni. Tette ezt
úgy, hogy a történet a két főszereplő öreg sebességével halad előre, de ettől
mégsem vánszorog. Nem tudom megfejteni, mi varázsolt el. A háttér miatt a
szereplők szükségszerűen nem különösebben kidolgozottak (nem spoilerezem el,
miért), a múltjuk és így motivációik nagy része is a homályban marad, mégis
visz, sodor, olvastatja magát. A történet fő kérdése számomra pedig az, a ma
nagyon is aktuális felvetés volt: lehetetlenné teszi-e a békés életet az, ha
emlékszünk a múltra.
Nádas Péter: Világló részletek
Megvettem, feltettem a polcra – Nádas mégiscsak meg kell
legyen hagyományos könyvben itthon –, de nem kezdtem el olvasni addig, amíg nem
volt elektronikus példányom belőle. Azt hiszem, már sosem fogok ekkora könyvet
keménykötésben elolvasni. Ha puha kötésben is meglenne, talán. (Mellékszál, de
hogy a fenébe tudják a sokkal kisebb nyelveken, mondjuk szlovákul, az összes
könyvet kemény- és puhakötésben is kiadni?)
Fogalmam sincs, mennyire szól ez a könyv azoknak, akik nem a
Pozsonyi út környékét, és részben az Erzsébetvárost tekintik otthonuknak.
Fogalmam sincs, mennyire szól azokhoz, akiknek az egyszerű családból származó
zsidó nagymamája nem várta el kényszeresen, a háború (vagy ahogy Nádas mondja,
az ostrom) után haláláig vasárnap (a fene tudja, miért nem szombaton) 12
órakor, hogy húsleves legyen az asztalon. A Világló részletek lapjain számomra
leginkább az a valóság elevenedett meg, amit a szüleimtől megismertem, és
egyre-másra azon vettem észre magam, hogy nagyokat bólogatok az ismerős
mondatok, helyezetek láttán, nagy töménységben kaptam a megerősítést egy olyan
történelmi értelmezésről, amiben felnőttem, és ami ma nem feltétlenül trendi.
Abban biztos vagyok, hogy a gyerekemnek ugyanakkora élmény lesz elolvasnia,
hiszen épp annyira ismerősek neki apukám történetei. Szóval ez a regény nagyon
az enyém volt. De mivel mindannyian a regény szereplőinek vagy az ő
leszármazottaiknak a környezetében nőttünk fel, legalábbis Budapesten, talán
nem vagyok ezzel egyedül.
Ken Follett: Tűzoszlop
Ken Follett trilógiává bővítette azt, amit közel 30 évvel ezelőtt
A katedrális című regénnyel elkezdett. Follett már az első regénnyel is
igencsak magasra tette a lécet, aztán jött a második kötet a sorban, Az idők
végezetéig. Közben persze megjelent az Évszázad-trilógia is. Megvolt hát az oka
annak, hogy nagyon vártam a könyv megjelenését. Ezt végül nem kellett kivárnom,
mert annak a 300 szerencsésnek az egyike voltam, akik lehetőséget kaptak a
kiadótól arra, hogy korábban olvassák, olvassuk el a regényt. Néhány héttel a
megjelenés előtt részletekben kaptuk meg az olvasnivalót, kétnaponta érkezett
az újabb rész. Amikor az utolsó részek érkeztek, néztem meg, hány oldalas is a
Tűzoszlop, ismét közel ezer. Arra pedig, hogy mennyire olvastatja magát, akkor
jöttem rá, amikor az utolsó rész meglepően olyan volt, mintha a regény végére
értem volna, holott meg voltam győződve arról, nem olvastam 400 oldalnál többet.
Pedig igen.
Ken Follett az angolszász (lektűr-ponyva kategóriába sorolt)
történelmi regény legjobb hagyományait folytatja ebben a kötetben is. Azt,
amiből egy-egy adott történelmi korról sokkal többet tanul meg az átlagolvasó,
mint 8 év történelemoktatásából. Kicsit tartottam tőle, mert az utóbbi években
kicsit talán túl sokat olvastam a Tudor-korban játszódó történeteket, és
kezdett már egy kicsit sok lenni. Aztán gyorsan kiderült, hogy távolról sem
maradunk Anglia és Skócia határai között. Számomra az ilyen történetek
leginkább azért érdekesek, mert nem elszigetelten tárgyalják a történelem
egy-egy kis szeletét, hanem belehelyezik az adott kor kontextusába. Hiszen
tanulunk valami keveset I. Erzsébet angol királynőről éppúgy, mint a Szent
Bertalan éjről, de úgy már valószínűleg kevesen, hogy tudják, ezek egybe estek.
Olvasni szerető és a történelem iránt érdeklődő nagyobbacska gyerekeknek éppúgy
ajánlom, ahogy felnőtteknek. Rengeteget lehet tanulni arról, hogyan zajlott és
milyen következményekkel járt a keresztény Európában a reformáció. Az oldalszámtól
pedig csak akkor kell megijedni, ha nem elég erős a táskánk füle, amiben visszük.
Számomra az már csak hab volt a tortán, hogy az olvasás
befejezése után nem sokkal eljuthattam Európa egyik legrégibb, már a Tűzoszlop
idején is működő nyomdájában, ami ma teljesen helyreállított múzeum
Antwerpenben. (Ahonnan minden valószínűség szerint a kevés nyomtatott Corvina
nagy része is származhat, a múzeumban pedig a ’megrendelő’, Mátyás király
portréjára leltünk, amit a nyomdász barátja, Rubens festett).
Jo Nesbo: Szomjúság
Sokan vártuk vissza Harry Hole-t. A várakozás a magyar
kiadásra pedig valahogy hosszabbnak tűnt a szokásosnál. Nem teljesen világos,
hogy mire vártunk ennyire sokáig, miért volt bizonytalan a megjelenés ideje,
mert a szokottnál bizony több hibát tartalmaz a fordítás. Ez persze nyilván nem
a kiváló fordító hibája, a korábbi kötetek talán inkább a korábbi kiadó gondos szerkesztőjének/korrektúrájának
köszönhették, hogy tökéletesebbek lettek. Ez a magyarázata annak, hogy nem
kapott a könyv öt csillagot tőlem.
Sokan vártuk vissza Harry Hole-t, de nyilván sokan
tartottunk is attól, sikerül-e újra Nesbo-nek, amit ebben a sorozatban oly mesterien
művelt a korábbi 10 részen keresztül. Tartottunk tőle már csak azért is, mert a
közben megjelent nem-Harry-Hole kötetek bizony nem feltétlenül voltak
zseniálisak. De nem volt mitől tartani, Nesbo megcsinálta. Már csak azt kellene
tisztázni, hogy mit is. Mindezt spoilermentesen. Megpróbálom. Ehhez azonban
érdemes tisztázni, mit is vártam tőle, miért olvasom a könyveit. Töredelmesen
bevallom, nem a gyilkosság és annak kinyomozása miatt. Nesbo számomra abban
mesteri, hogy a krimi, mint sokakat érdeklő ponyvaműfaj okán társadalmi és
emberi kérdésekről beszél. Aki olvassa a Hole-sorozatot, rengeteget megtudhat a
kirakatüveg mögötti vagy inkább hó alatti norvég társadalomról, az elmúlt
évtizedek gyors változásaiból adódó konfliktusokról, a szokásokról, a ’néplélekről’.
Naná, hogy érdekel, ki volt a gyilkos, de azokban, a krimikben, amik igazán megfognak,
általában nem ez a szál vonz, ahogy Nesboben sem. (Épp ezért nem készülök
egyelőre megnézni a Hóemberből készült filmet, de hátha valamelyik barátom
meggyőz, hogy tegyem meg.)
És kötetről kötetre egyre többet tudunk meg magáról
Harryról, akinek, lássuk be, kevés szerethető tulajdonsága van. Inkább
elfogadjuk, hogy a zseni már csak ilyen, és érdeklődve olvassunk egy olyan
zseniről, akit a saját életünktől biztosan távol szeretnénk tartani. Ebben a
kötetben viszont végre találtam valamit, amivel tökéletesen azonosulni tudok,
és aminek a megosztása talán nem számít spoilernek, mert a történet szempontjából
semmi jelentősége nincs. Harry is imádja Murakami Harukit, de nem érti, mi a fene
vonzza őt vagy bárki mást a futásban.
Azokat, akik már otthonosan mozognak Harry Hole világában, csak
bíztatni és megnyugtatni tudom, vágjanak bele ennek a kötetnek az olvasásába.
Viszont azoknak, akik még nem ismerkedtek meg antiszociális alkoholista
hősünkkel, biztosan nem ezzel a kötettel kell kezdenie az ismerkedést, túl sok
a visszautalás, ahogy a legutóbbi kötet az elvarratlan szálát sem árt ismerni
olvasás előtt.
Frederik Backman: Mi vagyunk a medvék
Backman épp az ellenkezőjét csinálta, szerencsére, mint Jo
Nesbo. Nem azt hozta, amit vártam tőle. Első regénye, amivel berobbant a
köztudatba Az ember, akit Ovenak hívnak óriási kedvenc lett, és szerettem a
másodikat is (Nagymamám azt üzeni, bocs). A harmadiknál kezdett hiányérzetem
lenni, az Itt járt Britt-Marie ugyanazt a témát, a morgós öreg álarca mögé bújt
aranyszívet írta meg újra.
Aztán jött a medvés könyv, aminek mindenképpen adni
akartam egy esélyt. Nem is tehettem mást macigyűjtőként. Kicsit visszatartott,
hogy a könyv a hokiról szól, amihez nem sok közöm van, nem csak keveset tudok
róla, de nem is éreztem, hogy épp erről kellene tanulnom. Azért belevágtam, és
nem bántam meg. Backman ugyanis átugrotta a saját árnyékát, és valami egészen újjal
lepett meg bennünket.
Egy kisvárosba visz el bennünket a szerző, ahol a hoki körül
forog éppen a világ. Ám a hoki mégis inkább mellékszál, helyette vagy mellette
megismerkedhetünk egy kis közösség tipikus vagy éppen fura tagjaival, sokféle
hátterű és képességű gyerekkel, ahogy az őket kerülvevő felnőttekkel is, akik
lakhatnának bárhol, ha épp nem Björnstadtba (Medvevárosba) sodorta volna az
élet őket. Iskolával foglalkozó emberként főleg az fogott meg, mennyire jól
ismeri a gyerekközösségeket Backman. A junior és serdülő csapat tagjait, sőt a
körülöttük repkedő lányokat is alaposan megismerhetjük, ahogy ez az egyáltalán
nem vidám történet kibontakozik, és rácsodálkozhatunk néhány nagyon is tipikus
gyereksorsra. Mindenki tudja, mennyire nehéz az alacsony sorból jött
fiataloknak érvényesülnie, de vajon tisztában vagyunk-e például azzal, mennyire
végtelenül magányosak tudnak lenni azok a gyerekek, akiknél a szülők a szeretetet
és a velük töltött időt pénzzel próbálják helyettesíteni. A gyerekek mellett ugyanennyire
sokféle szülőket is bemutat nekünk Backman, ahogy sok, a hoki és a csapat szűkebb
és tágabb környezetében lévő más, különféle hátterű és motivációjú felnőtt is
felbukkan és befolyást gyakorol a történetre.
Egyszóval igazi Backmant kapunk, ami mégis egészen más.
Remélem, nem csak nekem, hanem a szerző többi korábbi olvasójának is örömet fog
majd szerezni. Backmant elkezdeni ezzel a könyvvel is bátran lehet, szerintem
bármelyik másikat ez után olvasva legalább annyira meglepő lesz a hatás.
Elan Mastai: Felbolydult napjaink
És most valami egészen más. Fura időutazós történet ez, a
mában játszódik, ám a főszereplő számára a mi világunk nem a helyes változata a
jelennek. Egy olyan valóságból érkezett egy időutazós baleset következtében,
amiben megvalósult sokminden, amit 50-100 évvel ezelőtt a sci-fi szerzők
elképzeltek, 2000 környékére megvalósulni gondoltak. A szerző pedig azt a
kérdést járja körül, valóban jobb világban élnénk-e, ha ez megtörtént volna. A
leghagyományosabb kérdéseket feszegeti: kinek az érdeke az előrébbvaló, a családé
vagy társadalomé; boldogabbá tesz-e bennünket a technikai fejlődés; tudnál-e
választani az otthoni boldogság és a karrier között, ha választhatnál? A
történet főhőse az önsajnálat világbajnoka is lehetne, a könyv kissé nehézkesen
is indul, hozzá kell szoknunk ehhez. Biztosan ismeritek azt az emberfajtát, aki
bármiben megtalálja azt, amiért sajnáltatni tudja magát, bármilyen szerencsés
is.
A főhős ugyanakkor meglehetősen tipikus figura, a nagyember
apuka/anyuka árnyékában felnövő gyerek, aki úgy gondolja, érzi, tőle még többet
várnak el. Ám nem mindegyik ilyen gyerek kap valódi lehetőséget, időutazósat
meg végképp nem. Olvasás közben végig párhuzamokon gondolkodtam. Mennyire
természetesnek vesszük, hogy belépünk a lakásba, felkapcsoljuk a villanyt és
megengedjük a vízcsapot. Nekünk ez éppoly természetes, mint Picard kapitánynak
a transzporter és az étel-szintetizáló, ugyanakkor egy, a világtól elszigetelten
élő pápua számára érthetetlen, hogy mitől lesz világos és honnan jön a víz.
Ugyanígy elgondolkodtató a nagyember gyereke helyzetből adódó párhuzam is.
Számos példát látunk arra, hogy a sikeres szülő pályája mellett lendületet
venni próbáló gyerekek sokszor nemtudnak kiszakadni a gravitációs mezőből,
egész életükben a nap körül keringő bolygóhoz vagy egy holdhoz hasonlítanak. Ha
viszont elszakadnak, más pályán, saját jogon eljuthatnak a csillagokig is. A
Felbolydult napjainkat olvashatjuk egyszerű sci-fiként, akkor valószínűleg
mérsékelten szórakoztató olvasmány, bár érdekesek benne az utalások, az össze-
és visszakacsintások. Ha viszont merünk gondolkodni a szerző által felvetett
kérdéseken, már sokkal összetettebb élményt kapunk.
Végül, ahogy szoktam, megmutatom nektek, mit szeretnék elolvasni, ha lesz egy kis időm az ünnepek alatt, hátha most kivételesen sikerül.
No comments:
Post a Comment