A tökfőzelék, avagy hogyan győzzük le gyerekkori traumáinkat alig 47 év alatt

Vasárnap kimentem a piacra, vettem gyalult tököt és egy csokor kaprot, és főzeléket csináltam ma belőle ebédre. Hogy ebben mi a hírérték? Az, hogy 47 éve nem ettem tökfőzeléket, bár valamikor úgy 20 éve főztem néhányszor, csak akkor még nem bírtam megkóstolni. Azóta nem sikerült békét kötnöm ezzel a – most már tudom – igen finom étellel, amióta Julika néni a szó legszorosabb értelmében belém tömte az oviban. Egyszer-kétszer próbálkoztam vele, ám búvárkajának bizonyult. Tudjátok, lemegy, körülnéz, visszajön. Ezek után mai isteni tökfőzelék fasírttal családtörténeti esemény volt. Ugye?

Az úgy volt… kezdeném Janikovszky Éva után szabadon, hogy amikor előzőleg kimentem a piacra, csinos csomagokban mosolygott rám a gyalult tök, a néni pedig kicsit furcsán nézett rám, amikor csak kaprot vásároltam (kellett a fokhagymás-kapros túróhoz), nem kértem tököt. Aztán hazajöttem, bekapcsoltam a számítógépet, és egymás után jöttek szembe barátaim és ismerőseim „isteni nyári tökfőzeléket csináltam” fotói. Valahogy a kettő együtt jelnek tűnt, így aztán eldöntöttem, hogy adok a dolognak egy esélyt. Némi guglizás után azt is megtudtam, hogy a paprikás és paprikátlan tökfőzelék hívei közötti ellentét már-már madáchi, és hogy a hidegen vagy melegen kérdés is rejt néhány aknát. Az enyém kicsit paprikás lett, tejföl helyett görög joghurttal készült, ettünk belőle melegen, de hidegen is kap majd egy esélyt. 

Az úgy volt…, hogy gyerekkoromban nem voltam jóban bizonyos főzelékekkel. Anyai nagyanyám, akinél sokszor ebédeltünk, nagyjából 3 ételt tudott jól készíteni: a sült húst, a töltöttkáposztát és a rizskochot, anyám főzőtudománya a mirelit bélszínroló időnkénti nem szénné égetéséig tartott. Így aztán otthon sose volt főzelék ebédre, bár egyszer a nagyi tett egy próbát a spenóttal, amit elmondásom szerint nagyon szerettem az oviban, de nem járt sikerrel. (Közbevetőleges kérdés: hogy a fenébe lehet elrontani a spenótot, ami bármilyen formában és állagban bármikor jöhet? Neki sikerült.) Gyanakodhattak volna, hogy valami egyéb oka lehet annak, hogy bizonyos főzelékeket, leginkább a tököt és a kelkáposztát, nem vagyok hajlandó megenni, közben pedig az amúgy közellenségnek számító finomfőzeléket, spenótót és paradicsomos káposztát meg imádom, de szerintem sose kérdezték az óvónéniket. Lehet, hogy nem is dicsekedett volna Julika néni a tök és kelkáposzta belém tömésével, az ilyesmi nem volt divat már akkoriban sem. Az is lehet, hogy nem volt téma, hogy mi volt ebédre az oviban, iskolában, már nem emlékszem rá.

Nem azt akarom mondani ezzel a történettel, hogy minden gyereknek komoly traumát okozunk, ha erőltetjük az evést. Viszont Gyarmathy Andreát idézve, tudjuk, hogy saját erőből, azaz, ha volt étel, még egyetlen gyerek se halt éhen, és azt is tudom, tapasztalatból, hogy a válogatós gyereknek is egy idő után „kinő az agya”, és hajlandó lesz sok mindent megkóstolni, megenni, ha előbb nem, akkor nagyobb kamaszként. Az nyilván segít, ha a gyerek látja, hogy körülötte mindenki jóízűen megeszi, amit ő valamiért nem, de az nagy valószínűséggel egyetlen gyerek nyitottságát se növeli, ha beleerőszakoljuk, ami valamiért nem tetszik neki, legyen ez a gyerek 2 vagy 12 éves. És az is fontos, hogy egy ilyen vagy hasonló eset valahogy ki kell derüljön otthon, beszélgetni kell a gyerekkel, mert tudjuk, a Mi volt ma a suliban? kérdésre a válasz minden esetben az, hogy semmi különös.

Egy biztos, még néhány évvel ezelőtt is, amikor megláttam a főzelékfaló árlistáján, hogy tök, felfordult a gyomrom. Az első férjem viszont szerette a tökfőzeléket, így néhányszor főztem ebédre. Általában nem szoktam főzés közben kóstolni, illatról meg érzésre szoktam tudni, hogy elég sós-e vagy fűszeres-e az étel. Na, a tököt még megszagolni se bírtam, befogott orral főztem. Viszont a család összes többi tagjának egybehangzó véleménye szerint nagyon finom volt.

Hogy ez a gyerekkori trauma hatása volt, egészen nyilvánvaló. Nem vagyok válogatós, szinte bármit megeszem. Ráadásul imádom a kapros dolgokat, töltött, rántott tököt mindig szívesen csináltam. A kettő együtt nem ment. És most büszke vagyok magamra, hogy bár 47 év kellett hozzá, legyőztem Julika néni szellemét.