Keretek + bizalom = talpraesettség

Az igazi liberális nevelés bibliai alapú. Vagy legalábbis a ’hochmecolás’ művészetét magas szinten űzők megtalálják a megfelelő bibliai hivatkozásokat ahhoz a hagyományos neveléshez, amit Wendy Mogel zsidó tradícióra épülő nevelésnek nevez és ír le Talpraesettek című könyvében. Ahogy mondtam, a valódi liberális nevelésről beszélünk, ami kölcsönös tiszteleten, közösen megállapított, azután betartott és betartatott szabályokon és felelősségvállaláson alapul. Mogel pszichoterápiás tapasztalataihoz remek keretre talált a zsidó vallási tradíciók mélyebb megismerésével, és ezt a tapasztalatot aktívan használja azóta is.

Magyarországon nem divat, nem szokás szakember segítségét igénybe venni, ha valakinek nehézségei támadnak mondjuk a gyerekneveléssel. Éppen ezért lehetnek hasznosak a Talpraesettekhez hasonló könyvek. Olyan tulajdonképpeni esettanulmányokat olvashatunk, amelyekkel bizonyára sokat tudnak azonosulni, és így talán változtatni is tudnak/fognak. A Talpraesettek nem akarja felvállalni azt a szerintem lehetetlen feladatot, hogy megtanítsa a bizonytalanokat a gyereknevelés művészetére. Viszont számos olyan esetet mutat be és elemez, amikkel szülői csoportokban rendszeresen szoktam találkozni, visszatérő elbizonytalanodások, hibák a fiatalabb szülők egy részénél.

Mindig kicsit félve veszek a kezembe amerikai köteteket a nevelés vagy oktatás témakörében, mert még akár 10-20 évvel ezelőtt is nem csak itthon, hanem általában Európában az amerikaiak problémái, módszerei idegenszerűek és sokszor nevetségesek voltak. Ám valamiért az elmúlt években számos amerikai trend kezdett begyűrűzni Európába, mint az olajár a hetvenes-nyolcvanas években. Így a Talpraesettek és hasonló könyvek hasznosak lehetnek azoknak a szülőknek, akik úgy próbálnak eltávolodni szüleik vagy nagyszüleik nevelési módszereitől, hogy túlóvó vagy túl engedékeny szülőkké válnak.

Egy szülői Facebook csoportban rendszeresen találkozom olyan bejegyzésekkel, amelyekben a szülők hároméveseknek keresnek óvoda utáni foglalkozást, akik délután 4 utánra keresnek megoldást arra, hogy az sulitól pár sarokra lakó gyerekük nem ülhet tovább az iskolában, akik a világ végére is elmennének, mert a gyerek egy játékért hisztizik. Mogel könyvét olvasva talán leginkább ők azok, akik ráeszmélhetnek, hogy érdemes lenne változtatni, és ehhez még ötleteket is kapnak. Ezek közül emelek ki néhányat kedvcsinálónak az olvasáshoz.

Wendy Mogel felhívja a figyelmet annak veszélyeire, hogy egyre kisebb korban várnak komoly teljesítményeket a gyerekektől. Ez egy olyan trend, ami valóban egyre inkább teret nyerni látszik, remélhetőleg átmenetileg. Annak viszont évtizedes tradíciója van, hogy iskolás gyerekeinktől, leginkább kamaszkáinktól azt várjuk el, hogy polihisztorok legyenek, egyformán magas szinten teljesítsenek a legkülönbözőbb tantárgyak magas követelményeinek megfelelve, de énekeljenek, rajzoljanak és sportoljanak is. Már régen nem arról van szó, hogy egy kicsit mindenből megkóstolhassanak azért, hogy rájöjjenek, miben jók. Tegye fel a kezét, aki alaposan végiggondolta, mi az, ami valóban szükséges ebből az őrült hajtásból a gyereke jövője (és nem a bizonyítványa) érdekében.

„Ez az egyetlen időszak az életünkben, amikor azt várják el tőlünk, hogy mindenben jók legyünk. A felnőtteknek egymás felé nincsenek ilyen elvárásaik. Nem kérdezzük meg a gyerekorvostól, hogy tud-e kosarazni, és nem adunk a könyvelőnek biológiatesztet, mielőtt megbíznánk az adóbevallásunk elkészítésével. Általános iskolában és középiskolában a mindentudókat ünnepeljük, de a való életben számukra nincsen hely, leszámítva a tévés kvízműsorokat.” – ez az idézet a könyvben Michael Thompson pszichológustól származik.

A legfontosabb oka a túlféltésnek és túlhajtásnak egyaránt a bizonytalan jövőtől való félelem. A Talpraesettek nem kínál megoldást arra, hogy biztosabbak legyünk a jövőben, hiszen a szerzőnek sincs időgépe. Viszont megpróbál ráébreszteni arra, mennyi kárt okozunk magunknak és a gyerekeinknek is akkor, ha nem engedjük el az állandó aggódást. Mogel azt tanácsolja, figyeljünk oda magunkra. Ha napi 20 percnél többet töltünk a gyerek miatti aggódással, nem lehetünk elég jó szülei a gyerekünknek. (Ez alól a szabály alól nyilván vannak kivételek, de ha a napi aggódás-helyzet ennél átlagban rosszabb, szükség lehet némi változtatásra, és ehhez talán a szakember segítségét igénybe venni sem ördögtől való.)

Amikor volt szerencsém ellátogatni a kínai Anjiba, örömmel láttam, hogy az ottani óvodákban hagyják, hogy a gyerekek maguk szabályozzák a dolgokat, a pedagógusok szinte soha nem avatkoznak be és nem szólnak rá a gyerekekre. Ez része az ottani speciális programnak, sokak számára rémisztő, viszont a tapasztalatok szerint a gyerekek önszabályozása miatt sokkal kevesebb a konfliktus és a sérülés is, pedig az ovikban a szabadon gurítható olajoshordóktól a fáramászási lehetőségig mindenféle ’veszély’ van. És így nem sokban különbözik a mi gyerekkorunktól, amikor már alsóban is csak körülbelül tudták a szülők, hogy mikor jövünk haza, és 14 évesen gyerekek voltak ránk bízva a táborban. Wendy Mogel, a zsidó tradíciókból levezetve, éppen erre próbálja rábeszélni a mai szülőt: bízzon a gyerekekben, hagyja, hogy maguk oldják meg a problémáik nagy részét és tartsa őket kompetensnek – ahogy azt gyerekjogi szakemberként több mint 30 éve próbálunk megértetni laikusokkal és szakemberekkel, miközben a szülők egyre inkább amerikanizálódnak, és egyre jobban korlátozzák a gyerekeket.

Nem akarom a végtelenségig nyújtani ezt a könyvajánlót, bár a szokásosnál sokkal több könyvjelzőt tettem be ebbe a könyvbe, kiemeltem idézeteket, amiket egészen biztosan használni fogok azokban a képzésekben, amit szülőknek és pedagógusoknak tartok. Befejezésként egy visszatérő gondolatot, üzenetet emelnék még ki, ami az elfogadásról szól. A Talpraesettekből azok a szülők is kapnak tanácsokat, akiknek a gyereke nem épp olyan, amilyennek megálmodta. A szerző nem csak azt hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy ne a saját beteljesületlen álmainkat akarjuk görcsös igyekezettel megvalósítani a gyerekeinkben. Tanácsokat kapnak azok a szülők is, akiknek tőlük eltérő fiai/lányai vannak: otthonülő szülőknek menős, sportos szülőknek bekuckózós, ambiciózus szülőknek művészlelkű.

Nem tudom megállni, hogy ne egy olyan bekezdéssel fejezzem be a könyvajánlót, amit Mogel is idézetként, de forrás nélkül szerepeltet: 

„Próbálj úgy tekinteni a gyermekedre, mint egy magra, amely egy címke nélküli zacskóban érkezett hozzád. A te feladatod, hogy megteremtsd számára a megfelelő környezetet, ellásd a szükséges tápanyaggal, és kihúzd mellőle a gazt. Nem te döntöd el, hogy a végén milyen virággá válik, vagy azt, hogy melyik szezonban fog virágba borulni.” 

Hát, így.