Utazzunk könyvekben

Nyakunkon a nyár, az iskolaszünet, a szabadság. Ebben az évben valószínűleg sokan fognak inkább otthon maradni. Van, aki félelemből, van, aki azért mert nem szeretne egy másik országban ragadni. A könyvek viszont most is remek lehetőséget adnak arra, hogy legalább virtuálisan utazzunk. Már szokásosnak mondható, hogy a blogon könyveket ajánlok neked a nyaraláshoz. Így teszek most is. Olvassatok nyaralás közben vagy utazzatok könyvekkel - valós vagy képzeletbeli helyekre.


1. állomás: Moszkva
Amor Towles: Egy úr Moszkvában

Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy mindent megteszek egy könyv befejezésének késleltetéséért. Na, ezzel a regénnyel viszont úgy jártam, hogy minden nagyobb fejezet végén félretettem, miközben szívesen folytattam volna azonnal, és a következő rész előtt kiolvastam egy másik könyvet. Egyrészt nem akartam, hogy elfogyjon, másrészt így valószínűleg sokkal jobban értékeltem azt a nyelvi tűzijátékot, ami a regény legnagyobb erőssége.

Egy ideje a kívánságlistám élén szerepelt a könyv. Felkeltette az érdeklődésemet az a néhány rövid értékelés, amit elolvastam róla. Mégis főleg azért voltam rá kíváncsi, mert úgy szerepelt mindenféle sikerlistákon, hogy nem tartozik egyik hagyományos bestseller kategóriába. Nem krimi, nem thriller, nem sci-fi, nem romantikus regény, nem celeb tényirodalom, hanem egyszerűen regény. Melyik könyvmoly figyelmét nem keltené fel mindez? Az e-könyv még mindig elég drága volt, aztán végre valamelyik repülőtéren szembe jött a könyvesboltban a magamnak szabott 10 eurós árhatár alatt. Arról fogalmam sem volt, hogy megjelent magyarul is. A Könyvmolyképző vagy hírverés nélkül adta ki a kötetet, vagy olyan csatornákon hirdette, amik engem elkerültek. Meglepő módon nem láttam egyetlen könyves oldal vagy blog legjobban várt megjelenési listáján, de az év legjobb könyvet között sem. Így lehet, hogy nem csak az én figyelmemet kerülte el. Talán majd ezután. Mert ennek bizony egy volt szocialista országban sikere kellene legyen.

A regény története egészen egyszerű, szinte banális: Alekszadr Rosztov grófot 1922-ben egy bolsevik törvényszék élethosszig tartó háziőrizetre ítéli. Rosztov, kicsit Királyhegyi Pálhoz hasonlóan, még épp időben ért haza, hogy az új rezsim ítéletet mondjon róla. Azért tért haza, hogy nagynénjét kimenekítse a várható bizonytalan helyzetből, és amikor Nyizsnij Novgorod-i birtokukat elveszik, néhány bútordarab és könyv társaságában a moszkvai Metropol Hotel egyik lakosztályába költözik. Innen, szimbolikus módon, kiváló rálátás nyílik a Kreml, a Bolsoj Teatr és a CUM áruház épületeire. Királyhegyitől eltérően neki nem kell felszállnia a vonatra, ami őt Szibériába és nem Auschwitzba vinné. Ennek oka egy, a dekabrista felkelés idején megjelent vers, amelyet ő jegyez, és az új hatalom számára szimbolikus jelentőségű. A gróf Szovjet-Oroszország majd a későbbi Szovjetúnió első évtizedeit ebben a luxushotelben tölti. Persze a lakosztályból egy padlásszobába kell költöznie, ahová csak néhány darabot vihet magával. Ezek között van egy meglepően nehéz íróasztal is, ami részben lehetővé teszi, hogy évtizedekig bizonyos szinten fenn tudja tartani életmódját, amelynek szerves része a francia gasztronómia és borok élvezete.

1922 és 1954 között a hotelben megjelennek a szovjet-orosz politika, kultúra és valóság tipikus figurái, Rosztov pedig előbb-utóbb mindegyikükkel megtalálja a hangot, legyen szó politikusról, aparátcsikról, íróról, színésznőről, igazi bolsevik káderről, kémről vagy éppen a hotel régi bútordarabjainak számító igazi vendéglátósokról. Rosztov – nem véletlenül jutott eszembe Királyhegyi Pál – derűs távolságtartással és humorral szemléli a körülötte zajló eseményeket, amelyek ugyanakkor meglepően nagy mértékben érintetlenül hagyják a luxusszállodát. A grófból kedvenc vendéglője főpincére lesz, aki szabadnapjain továbbra is vendégként látogat el ide. Megtanul varrni, hiszen a jó megjelenés igen fontos a számára, és gyorsan kialakít egy olyan életmódot, ami megfelel saját nemesi normáinak. A hotel minden zegét-zugát megismerheti egy kislány, Nyina jóvoltából, aki később saját kislányát bízza a grófra, alaposan felforgatva ezzel a jól kidolgozott életrendet.

Nagyjából ennyi a történet, bár néhány csavart nem árulok el, hogy a leendő olvasó számára is tartogasson meglepetést a kötet. Azonban elsősorban nem a történetért érdemes ezt a könyvet kézbe venni, hanem a mesterien elegáns és szellemes szöveg, a szarkasztikus humor miatt. Olvasás közben igazán nem is tudjuk, hogy a szerző vagy a művelt és távolságtartó Rosztov gróf narratíváját olvassuk, a szerző egyes szám harmadik személyben úgy meséli el a történetet, ahogy azt egy művelt, bölcs és visszafogott arisztokrata tenné. Olvasás közben rengeteg szamárfület hajtogattam a könyvbe olyan szövegrészeknél, amelyek különösen megfogtak. Mivel magyarul csak egy rövid beleolvasót láttam, nem próbálom meg reprodukálni ezeket a szövegeket. Nem teszem azért sem, mert mást esetleg más elemek fognak majd meg. De nem állom meg, hogy meg ne említsem, fontos megállapításokat találtam Csehov és Tolsztoj világirodalmi jelentőségéről, arról, hogy a bolsevik „arisztokrácia” hogyan gyakorolta a kognitív disszonancia csökkentés művészetét az államosított kastélyokban és dácsákba, de az vacsoraasztal melletti ültetés művészetének háborúkat megelőző vagy kirobbantó szerepéről is. A beleolvasó nagyon bíztató, csak remélni tudom, hogy Molnár Edit fordítása visszaadja Towles nyelvi virtuozitását. Nyissunk ki egy üveg nemes bort, és vegyük kezünkbe a moszkvai úr kalandjait. Egészségükre!

2. állomás: Makaó
José Rodrigues dos Santos: A kormányzó szeretője

Az idei, sajnos elmaradt Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik, számomra nagyon kedves vendége a portugál sztárszerző, J. R. dos Santos lett volna. Szerencsére az erre az időpontra időzített új regény , A lótusz virágai trilógia negyedik kötete megérkezett. Amikor 2018-ban megjelent a trilógia záró kötete, némi hiányérzettel tettem le a végén. A trilógia párhuzamos életrajzokon keresztül mutatja be a XX. század első felének történetet, ám a világ általunk kevésbé ismert vidékein. A harmadik kötet végére a párhuzamosokról lassan kiderült, hogy nem csak a végtelenben találkoznak, sőt a portugál és a japán szál összetalálkozott. A negyedik kötetben az események a kicsiny portugál gyarmaton, Makaón játszódnak, ahol ismét összetalálkozik ez a két szál, de összeszövődnek a másik két szállal, a kínaival és az orosz-ukránnal is. Dos Santos ezzel a kötettel lezárja a történetet, ám nem tündérmesei, „boldogan-éltek-amíg-meg-nem-haltak módon. Az olvasó mindvégig happy endekre számít, de az élet a második világháború idején senki számára nem volt egyszerű.

A csendes-óceáni hadszíntéren kegyetlen harcok dúltak, amit csak súlyosbított a korábban kezdődött japán-kínai konfliktus. A kétszázezer lakosú, aprócska Makaó sokkal nehezebb helyzetben találta magát, mint az anyaország. A tehetséges és elkötelezett kormányzó borotvaélen táncol, hogy az „ázsiai proletárnépek felszabadítását” zászlójára tűző, és a szövetségesek által túlságosan hamar sarokba szorított japán hadigépezettől, de a bombázókkal megjelenő szövetségesektől is megvédje a rábízott embereket, a kicsiny gyarmat lakosságát. Ráadásul, a portugál politikának megfelelően nem is zárja le a terület határait, befogadja a Hongkongból menekülő európaiakat csakúgy, mint a földönfutóvá váló kínaiakat, így hamarosan egymilló éhes szájat kell betömnie egy olyan, a tömeg egyötödére méretezett területen, ahol nem terem élelmiszer.

A korábban megismert főszereplők közül a két férfiról kiderül, szinte dokumentarista pontossággal ábrázolt szereplők árnyképei ők. Makaó akkori kormányzója és japán konzulja a kötetben szereplő vezetéknevű, ám eltérő keresztnevű emberek voltak. A szerző az utószóban el is mondja, nekik állított emléket a történetek megírásával. Az nem derül ki, mennyire komoly a hasonlóság a két úr fiatal évei és a trilógiában megismert életutak között, de ebben a kötetben a történelmi hitelesség igényével ábrázolta őket dos Santos. A japánoknak a lakosság megmentése érdekében sokszor okos lány módjára bizonyos engedményeket adó kormányzó és a mérsékelt gondolkodású, saját hadserege szélsőségesei ellenében a civilizáltságot támogató japán diplomata valószínűtlen, még a háborút közvetlenül megelőző időszak Berlinjében szövődött barátsága adja a regény történetének gerincét. A körítés pedig Pearl Harbourtól Ivo Jimán keresztül Nagaszakiig a tankönyvekből jól ismert történelem megfűszerezve kínai kalózokkal, az egykori gyarmatbirodalom sokszínű lakosságával, éhínséggel, járványokkal, de szerelemmel is.

J. R. dos Santos íróként sem kívánja megtagadni újságírói múltját, így minden kötetének megírását alapos kutatómunka előzi meg, és tudatosan törekszik tényekre építeni regényeit. Egy portugál kollégám elbeszélése szerint közismert tény, hogy házi kutatója, a felesége biztosítja történetei biztos tényalapját. Nincs ez másként A kormányzó szeretője esetében sem. Bár nagyon kedvelem dos Santos Noronha professzorról szóló történeteit, csak remélni tudom, hogy ebből a típusból többet olvashatunk tőle a következő években. Míg az utolsó Noronha történet kissé erőltetettre sikerült, A kormányzó szeretője remek olvasmány, bátran ajánlom azoknak is, akik csak később fognak nekiállni a trilógiának. Pál Ferenc fordítása remekül megbirkózik nem csak az alapszöveggel, hanem a távol-keleti nevek írásmódjának kényes problémáival is.

3. állomás: Normandia

Michel Houellebecq: Szerotonin

Kedvenc mizantrópom, Michel Houellebecq egy-egy új kötetének megjelenése mindig ünnep számomra. A kortárs francia irodalom fenegyereke, miközben nem tartja sokra honfi- és általában embertársait, nem restell házhoz menni a pofonért. Senki nem vádolhatja azzal, hogy csak azért ír, hogy szeressék. A nemrégiben megjelent Szerotonin című regény – még ha nem is éri el a Behódolás által saját maga számára igencsak magasra tett mércét – ismét olyan könyv, amit imádtam utálni.

A Szerotonin főhőse, Florent-Claude Labrouste depressziós egykori bürokrata, aki utolsó, már régen nem működő kapcsolatából menekülve éget fel maga mögött mindent. Egy antidepresszáns szedése miatt (vagy talán alapállapotként) egykedvűen szemléli a világot, ráadásul a szer mellékhatásaként libidóját is elveszítette. Miközben elegáns lakását feladva hotelbe, majd vidékre költözik, végiglátogatja/gondolja korábbi emberi kapcsolatait (szerelmi, baráti és szakmai kapcsolatokat egyaránt), szkeptikusan bemutatja a jelent, és némi, semmiképpen sem vonzó jövőképet is felvázol. Hogy mi Houellebecq titka, miért várják az olvasók új könyveit, és főleg, hogy miért húz be ez a pesszimista világrajz, miközben az olvasó maga nem nyúl az antidepresszáns után, rejtély. De így van.

Olyan szerzőről van szó, akinek női szereplői sosem igazán vonzóak vagy pozitívak, és ebben a regényben is nagyjából katalógus-elemekként sorolja fel őket. A Szerotonin főszereplője, nem először Houllebecq munkásságában, egy nehezen szerethető férfi, akit ugyanakkor (meg) sajnálni is nehéz, tehát nem nagyon bír olyan tulajdonságokkal, amelyek a női olvasó szemében vonzóvá tenné. Ennek ellenére Houllebecq sosem bizonyult olyan „nagyon férfi” szerzőnek, mint például Esterházy Péter. Neki vannak olyan művei, amiket ismeretségi körömben csak férfiaknak sikerült kiolvasnia.

Houllebecq szívesen provokál. Ebben a regényben is van számos olyan apróbb vagy fontosabb elem, amelynek nyilvánvalóan ez a célja. Egy szociológus kutató szenvtelen szakszerűségével boncolgatja a jelent, és emel ki tényeket. Amikor Franco szerepét méltatja a spanyol turizmus fejlődésében, az olvasó először összevonja a szemöldökét, azután elkezd gondolkodni. Mert Houellebecq célja ez, és semmi más: gondolkodásra késztetni az olvasót, főleg a napi események iránt érdeklődő, homo politicus olvasót az elmúlt időszak eseményeiről, és arról, hogy mindez hová vezethet. A Szerotoninban nem annyira durvák a következtetések, mint a Behódolásban, de a módszer és az eszköztár ugyanaz. Ráadásul a regényben fontos szerepe van egy elégedetlenségi mozgalomnak, amelyről sokan úgy látják, megjósolta vele a komoly zavargásokat okozó sárgamellényes (gilet jaunes) mozgalmat, amelynek patrióta, EU-ellenes elemei valóban megjelennek a Szerotonin lapjain.

A főhős, Labrouste karrierje a francia sajtok népszerűsítésétől a francia agrárminisztérium aránylag magas, az EU tisztviselőivel közvetlenül is kapcsolatban álló pozícióig egy nagyon is francia témát boncolgat, olyat, ami ugyanakkor a magyar olvasó számára sem idegen. A nemzeti gasztronómiai hagyományokra épülő ipar, ami egyfelől szinte művészet, másfelől egyszerű marketingelendő termék, és annak szoros kapcsolódása a nacionalizmushoz ugyanúgy szólhatna a kecskeméti barackpálinkáról, mint a normandiai sajtokról. A különbség leginkább abban áll, ami minden téren különbség a franciák és a magyarok között: a valódi, sőt sokszor túlságosan harcos érdekképviselet jelenléte ott, és (talán szerencsére) hiánya itt.

A fülszöveg azt állítja, ebben a regényben a szerző az EU-t veszi célkeresztbe, nevezetesen azt, hogy annak agrárpolitikája megfojtja a francia mezőgazdaságot. Ezt az olvasás számomra nem igazolta vissza. Inkább azt, amit főleg Franciaországban sokat tartózkodó holland kollégáim mondanak a franciákról. Nem a tejkvóta az igazi baj, hanem az, hogy a nagy francia öntudat és az erős érdekvédelem éppen azt akadályozza, hogy a változó valósághoz kellőképpen alkalmazkodni tudjanak, a hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás nagy léptekkel visz közelebb az éhenhaláshoz. Ha az olvasó ebben bármi olyat vél felfedezni, amin nekünk is el kellene gondolkodnunk, az talán nem véletlen.

Ha egy olyan olvasmányélményre vágyik a kedves olvasó, amivel egy esős péntek este be lehet vackolni a fotelbe egy habos kakaó társaságában, ne ezt a kötetet válassza. Ha azonban nem idegenkedik az utálnivaló főszereplőktől és a közeli jövőt leíró, nagyonis lehetséges disztópiáktól, bátran vágjon bele a Szerotoninba. Ha pedig hozzám hasonlóan Houellebecq-rajongó, várjuk együtt a következő regényt.

4. állomás: Dévábád

S. A. Chakraborty: Rézkirályság

Az amerikai írónő alig múlt 30 éves, amikor megjelent Dévabád trilógiája első kötete, a Bronzváros, és a fiatal írónő egycsapásra világhírű lett. Amit Chakraborty a középkori keleti mitológiához írt szerelmesregény trilógiának titulál, egy tökéletesen kitalált világ, valahol az Ezeregyéjszaka és a Trónok harca sarkán: fordulatos sztori, komplex személyiségek, keleti kultúra és udvari intrikák. Az első kötettel megvártam, amíg meg tudtam vásárolni 2 dollárért angolul az Amazonon, mert attól tartottam, csak a gyönyörű borítóval estem szerelembe, de hamar rájöttem, hogy ez a világ beszippant, tökéletes kikapcsolódás, kimenekülés a fárasztó hétköznapokból. Alig vártam, hogy megjelenjen a folytatás, a Rézkirályság, amit már magyarul olvastam. Míg az első kötet csak bepillantást enged Dévabád komplex világába, a második kötetből – miközben a szerelmi és politikai szálak is tovább bonyolódnak – részletesen is megismerhetjük a város és a környező világ konfliktusait, lakóit, természeti környezetét.

A hihetetlenül olvasmányosan megírt regény, ahogy már említettem, magával ragadott, bár a hivatalosan YA regénynek besorolt történetnek nem én vagyok az elsődleges célcsoportja. Bár sokat és gyorsan olvasok, Böszörményi Gyula Ambrózy-sorozata óta nem fordult elő velem, hogy azon vettem észre magam, hirtelen újabb 100 oldalt olvastam el. Az olvasó kicsit kapkodja a fejét, a regényben jönnek-mennek a dzsinnek, dévek, máridok, gúlok és más varázslények, ráadásul a számos szereplőt sem mindig könnyű követni, de a szerző előzékenyen bemutatja a főbb szereplőket a kötet elején, a végén pedig bemutatja a különböző törzseket is.

Alig várom a harmadik kötetet.

5. állomás: Panem

Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Amikor Suzanne Collins bejelentette Az éhezők viadala trilógia előzménykötetét, a rajongók találgatni kezdték, ki lesz a történet hőse. Kevesen gondolták, hogy Cornelius Snow, Panem zsarnoki elnöke lesz az, akit felnőttkora küszöbén ismerünk majd meg. Ahogy ez lenni szokott ekkora sikert aratott könyvek esetén, az új regényt az igazi rajongók egy része imádja, mások utálják, akik pedig nem olvasták vagy nem szerették a trilógiát, most talán adnak egy esélyt ennek is. Egyelőre pozitívnak tűnik a fogadtatás, és én is csak ajánlani tudom, hogy vágjon bele az olvasó.

Azt hiszem, az Énekesmadarak és kígyók balladája felnőttebb könyv, mint a trilógia. Talán nem véletlenül, hiszen az első kötet megjelenése, 2008 óta az akkori első olvasók érett felnőttek lettek már. Viszont az hiszem, a jelenlegi helyzetben, egy kicsit másképp fogja mindenki olvasni, értelmezni, mint azt a szerző eredetileg gondolta volna az első részletek januári megjelenésekor. Azóta a demokratikus országokban élők nagy része vakon feladta szabadságjogainak nagy részét néhány hónapja, ráadásul az elmúlt napokban az USA elnöke a polgárháború szélére sodorta az országát. Így nagyon más egy disztópikus Amerikáról olvasni. Olvasás közben nem sikerült teljesen kizárnom a külvilág eseményeit, így kicsit tovább is tartott a kötet végére érni. Óhatatlanul felmerült a kérdés, mit tehetünk, hogy ne hasonlíthasson a mai ún. fejlett világ Panemre évtizedek vagy akár évek múlva.

De ez csak egy az elgondolkoztató témák közül. Ennél jelentősebbek a kötet fő témáját adó kérdések: mit tesz vagy nem tesz meg egy becsvágyó ember a hatalomért, és vajon az emberek alapvetően rosszak és csak a „jó” erőszakszervezetek tartanak bennünket vissza az erőszakos káosztól, vagy az erőszakszervezetek teszik az embert rosszá. (Az utóbbi kérdés olvasás közben megintcsak igen aktuálissá vált, mert közben zajlott az iskolákba telepítendő rendőrökről szóló vita is a sajtóban és szűkebb szakmámban, az oktatásban.)

A történet elején a tizedik Éhezők viadala idején járunk. Ebben az évben először, kísérletképpen jelölnek ki minden részvevő mellé egy-egy mentort, de egyelőre az Akadémia végzősei közül. Corneliusra az utolsó, a tizenkettedik körzetből érkezett lány jut, Lucy Grey jut. A lány nem is a körzethez tartozik, a covey nép tagja, akik vándorló életmódjukkal, színes ruháikkal és zenei tehetségükkel igencsak eltérnek a körzetek megszokott világától. Lucy Grey is egészen más, mint a viadal többi résztvevője. Nem ijed és nem dühös, hanem érdekes és eltökélt. Nyerni akar, ahogy Snow is. A viadal még korántsem olyan high tech, mint a trilógia idején zajlók. Azt, hogy fogadásokat kössenek a résztvevőkre és ajándékokat küldhessenek nekik, éppen Snow találja ki. Később a viadalok nézésének kötelezővé tétele is az ő fejéből pattan ki. Aki olvasta a tirlógiát, pontosan tudja, hogyan fejlesztik aztán ezt a borzalmat tovább.

Cornelius Snow a Kapitólium és a lázadók között zajló háború előtt közvetlenül született egy fontos és elismert családba. A háború alatt elárvult, nagyanyja, a Nagymadám neveli, unokatestvérével Tigris-szel együtt. Nagymadám számára hihetetlenül fontos a látszat fenntartása. Bár gyakorlatilag nyomorognak, mindent megtesz azért, hogy a nagyság látszatát fenntartsa. Nem adja fel előkelő lakásukat, és nem enged belátást szerény körülményeikbe senkinek. Az nem derül ki, menyire látja a valóságos körülményeket, bár a történet során van utalás arra, hogy részben biztosan elveszíti a kapcsolatot a valósággal.

Corneliust úgy nevelik, hogy tudja, ő sokra hivatott, és az ő dolga a Snow család hírnevének megőrzése, no meg persze a társadalmi státusz megtartása. „A hó (angolul snow) mindig felül landol.” Ez a családi jelmondat a fiú legfőbb öröksége. Az Akadémia végzőseként, gyakorlatilag érettségi előtt álló diákként, Snow életét, tetteit leginkább az a kettősség befolyásolja, hogy egyrészt úgy véli, neki jár a siker, másrészt szinte bármit képes megtenni, hogy ez be is következzék. A történet során pedig a „szinte” lassan megkérdőjeleződik és eltűnik. Gyerekekkel, kamaszokkal dolgozó szakemberként számomra a legérdekesebb kérdés az, mennyire veleszületett a gátlástalanság és becsvágy, ami Corneliusban munkál, és mennyire a nagymama és az iskolai, társadalmi környezet, a nevelés hatása. Hajlok arra, hogy az utóbbi tényezőket hibáztassam, mivel bő harmincéves pályám alatt igazán gonosz kisgyerekkel csak egyetlen eggyel találkoztam.

Cornelius Snow története vagy visszafejlődésregény, vagy azt mutatja meg az olvasónak, hogy a mélyben munkáló hatalomvágy megállíthatatlanul rombol le minden pozitív tulajdonságot, emberi érzelmet és gátlást. Egyik olvasat sem vidám, de ettől még az Énekesmadarak és kígyók balladáját érdemes elolvasni és továbbgondolni. Főleg most, amikor a világunk éppen valami nagyon furcsa irányt vesz éppen. Aki megteszi, azt is megtudja, milyen szerepet játszanak a történetben a kígyók és az énekesmadarak.

6. állomás: tengerpart

Erin Morgenstrern: Csillagtalan tenger

Erin Morgenstern Csillagtalan Tenger című regényének megjelenését óriási várakozás előzte meg. Az Éjszakai cirkusz rajongóinak csaknem 10 évet kellett várnia arra, hogy az első regényéért sokszorosan díjazott szerző újabb szöveget engedjen ki a kezei közül és bízza annak továbbgondolását az olvasóra. Ha itt véget érne ez a könyvajánló, csak annyit írnék, érdemes volt várni.

A történet most nem (csak) a viktoriánus kor díszletei között játszódik. Főszeplője, Zachary Ezra Rowlins egyszerű amerikai egyetemista napjainkban, akinek szenvedélye az olvasás és a videójátékok. Az utóbbiból viszont nem a lövöldözős vagy a kártyázós fajta, hanem a történettel rendelkező. Ki mással is történhetne hát meg az, hogy átlép a való világ és a fikció határán, természetesen úgy, hogy küldetést kell teljesítenie, aminek a részletei is csak a kalandok során derülnek ki.

A könyv kiadói fülszövege szerint a Csillagtalan Tenger egy könyvrajongókhoz írt szerelmes levél. Én úgy gondolom, hogy sokkal inkább a történetekhez és azok szerelmeseihez íródott. Közöttük sokan vannak olyanok, akik csak a könyvek, esetleg csak a videójátékok, sőt akár csak a filmek világában érzik otthonosan magukat, de nyilván olyanok is, akik szívesen merülnek el a fikció világában bármilyen médiumon keresztül érkezzen is az.

Az előző Morgenstern kötethez hasonlóan a válaszokat most is az olvasónak kell meglelnie, és egészen biztosan mindenki egy kicsit más választ talál majd magának. Annyira lesznek mások ezek a válaszok, amennyire mindenki másként viszonyul a fikcióhoz, sőt akár a valósághoz is. Gyanítom, sokaknak megváltozott a képe ezekben a napokban arról, hogy mit tartunk magától értetődőnek, mindennapinak, akár megváltoztathatatlannak, amikor a Föld lakosságának több mint fele számára felfordult az élet. A Csillagtalan Tenger remek lehetőséget ad arra, hogy ezen elgondolkodjunk úgy, hogy közben magunk mögött hagyjuk a mindennapok problémáit. A vírus terjedése helyet inkább foglalkozzunk azzal bő 500 oldalon keresztül, hogy mi is történik ennek a fura tengernek a partjainál.

A regényben igazán el kell mélyedni ahhoz, hogy a szanaszét tekergő szálakat folyamatosan kézben lehessen tartani. Az író ráadásul számos olyan szimbólumot, képi elemet használ, amelyek egyenként is lehetőséget adnak a továbbgondolásra, az elmélkedésre. A történetek otthona a Csillagtalan Tenger és partja. Itt már elgondolkodik az olvasó arról, hol is íródtak meg a történetek, ha nem a csillagokban, ahogy azt hagyományosan mondani szokás. A jelképrendszerben fontos szerep jut a méheknek és a méznek. Ha a méhek eltűnnek, vajon éppúgy eltűnnek a történetek, ahogy a környezetvédők figyelmeztetése szerint a méhek eltűnése az emberiség végét jelentheti? Vannak-e történetek emberek nélkül? Emberek írják-e a történeteket vagy a történetek alakítják az embert? Folytathatnám sort, gondolatkísérletekkel az ajtókról, kulcsokról, kardokról, koronákról, szívekről, madártollakról, ám helyette azt ajánlom, olvassák el a könyvet, és keressék meg a saját válaszaikat, sőt saját kérdéseiket is.

Végül, ahogy szoktam, itt vannak azok a könyvek, amiknek az olvasását a nyárra tervezem, ha sikerül.