Normális nyár!?

Március közepén, amikor már látszott, hogy Magyarország az értelmetlen korlátozások felé mozdul és egyben bevezeti a katonai diktatúra egyelőre light verzióját, gyors döntést kellett hozni. Fel sem merült, hogy a fiam hazamenjen a teljesen normálisan működő Hollandiából, így én is a normalitást választottam, és holland kollégáim segítségével 2 nap alatt sikerült egy szuper lakást találni Amszterdamban. Most, a nyári napforduló idején úgy látszik, egy rövid időre talán haza lehet majd merészkedni úgy, hogy ne ragadjunk sem a lakásunkban, sem az országban. Lassan talán elképzelhető egy majdnem normális hazai nyár? Elképzeltem, milyet szeretnék.

Olyan nyarat szeretnék, amelyikben az utcán az emberek egymásra mosolyognak, sőt akár köszönnek is teljesen ismeretlenül, ahogy ezt itt tapasztalom lépten, nyomon. Olyat, amelyikben egy kolléga elmeséli, hogy a négyéves lánya annyira összebarátkozott a szomszédokkal, hogy amikor egyedül rollerezik, bekopog mindenhová (mindezt egy főváros közepén). Olyat, amelyikben a belváros egy hatalmas aszfaltrajzverseny, és a 7-8 éves nagyok vigyáznak rajzolás közben a kicsikre, miközben a szülők dolgoznak vagy kávéznak (amilyen az én gyerekkoromban, a 70-es években ez Pesten is normális volt). Olyat, amelyikben minden iskola és óvoda sport- és játszóudvara 24/7-ben nyitva áll a helyi közösség, felnőttek és gyerekek előtt, amikor épp nincs tanítási óra. Olyat, amelyikben a villamosvezető látva, hogy pont pirosat kaptam, és nem tudtam átmenni a járdaszigetre felszállni, megvár, és még ki is nyitja a fülkéje ajtaját, hogy szóljon, ne rohanjak. Olyat, amelyikben nem kell a kutyafuttatók állapotáról értekezni, mert nincs kutyafuttató, a kutyák pedig nincsenek sehonnan kitiltva, beleértve ebbe a játszótereket is (és amelyikben az a gazdi, akinek a kutyája nem tudja, hogy a homokozó nem kutyavécé, pórázt köt a kutyára, ami egyébként egyetlen parkban sem kötelező). Olyat, amelyikben a biciklisták ismerik a KRESZ-t, átengednek a zebrán és ha véletlenül járdára tévednek, olyan lassan tekernek, hogy ne üssék el se a kisgyereket, se a nénit, se a kutyát. Olyat, amelyikben gyakorlatilag nem kell körülnézni a zebránál, mert nem létezik, hogy az autó vagy akár a villamos nem álljon meg. Olyat, amelyikben a másik autós nem dudálja le a hajamat és nem jön veszélyesen közel, ha lassan megyek, mert el akarok engedni egy gyalogost vagy keresek valamit. Olyat, amelyikben, ha külföldi vagy, mindenki tud válaszolni angolul, és azt mondja, nem baj, hogy nem beszéled a nyelvet. Maradjak Hollandiában?

Ha hazamegyünk, bárkivel bármikor szívesen elmegyek inni egy kávét, egyetlen feltételem van: viselkedjünk normálisan. Ha találkozunk, ugyanúgy adjunk egymásnak két puszit, ahogy máskor, és ahogy most is tesszük a holland barátokkal, kollégákkal (na, jó, velük hármat). Rettegő barátaim, ismerőseim egy részével biztosan semmilyen módon nem fogom keresni a kapcsolatot, konkrétan azokkal, akinek kevés, hogy a saját életüket pokollá tették az elmúlt hónapokban, az enyémet is azzá akarják, mert ők akarják megmondani, mitől rettegjek. Akik nem tudnak visszatérni a normalitásba, de engem békén hagynak, azokkal örömmel beszélek telefonon vagy videó chat-en, de senkivel nem vagyok hajlandó úgy leülni, hogy másfél-két méterre vagyunk egymástól. És, ahogy ez itt Hollandiában mindvégig normális volt, nem veszek fel maszkot.

Joao Costa, portugál oktatási államtitkár azt mondta néhány hete, amikor nyilvánosan beszélgettünk, hogy ha az, amit most ránk akarnak kényszeríteni, az „új normális”, élete végéig abnormális fog maradni. Én is pontosan így vagyok vele. Nekem a normális az, ami tavaly nyáron is normális volt.