Gyerek, boldog, iskola egy mondatban?

Október végén volt szerencsém Máltán tartani egy tréninget az ország összes iskolaigazgatójának és igazgatóhelyettesének, összesen majdnem 300 embernek több csoportban. A tréning célja a leadership szemlélet fejlesztése és a változások menedzselésének segítése volt. Az ország vezetése és az iskolaigazgatók nagy része is eltökélt abban, hogy az iskolákat a szülők és a diákok részvételével modernizálja, bevonjon minden diákot és szülőt az oktatásirányításba, az iskolák vezetésébe. Az igazgatóhelyettesek már keményebb diónak bizonyultak, tele vannak kifogásokkal, indokokkal arra, hogy miért nem fog a dolog működni.

A tréningprogram mélypontja számomra az a pillanat volt, amikor egy igazgatóhelyettes magához ragadta a szót és a következőt mondta: „Számomra sokkoló és gusztustalan az az ötlet, hogy a gyerekeknek boldognak kellene lennie az iskolában.” Folytatta is a hölgy: „Mi vagyunk a tapasztalt felnőttek, mi tudjuk, hogy nekik mi jó, de lehet, hogy attól nem lesznek boldogok.” Egészen biztos vagyok abban, hogy ezek a mondatok bármikor elhangozhattak volna egy tanár szájából itthon is. Ott elemi felháborodás volt a válasz. Vajon itthon mi lenne?   

Miért is fontos szerintem, hogy az iskola örömforrás legyen? Abban nagy egyetértés van a szakemberek között, hogy a mai gyerekeket egy ismeretlen, bizonytalan jövőre próbáljuk felkészíteni manapság. Kutatók egyetértenek abban, hogy a ma ismert állások nagy része nem fog már létezni 30 év múlva, azt viszont nem tudjuk, mik lesznek helyettük. Nem tudjuk, milyen tudás lesz hasznos abból, amit hagyományosan az iskola megpróbál átadni, ráadásul a hatékonyság igen alacsony, a semmihez sem köthető tananyag legalább 80%-át, de inkább sokkal többet elfelejtenek. Mi lehet hát a megoldás? Az, hogy az iskolát olyan fiatalok hagyják el, akik valódi élethosszig tanulók, pontosan tudják majd, hogy mikor és mit kell tanulniuk. Ez pedig biztosan nem fog bekövetkezni, ha a tanulás nem jó élmény, nem örömforrás.

Magyarországon nem dolgoztam nagyszámú tanárral már sok éve, itthon fel sem merül, főleg mostanában, hogy a tanárokat, sőt igazgatókat szülők képezzék. Az a gyanúm, itthon is hasonló problémákkal szembesülnék, már, ha lehetőséget kapnék.

A tréning egy pontján esettanulmányokat kaptak a szülői és gyerekrészvétel témájához kapcsolódóan, például az iskolai étkezésről, tanszerválasztásról, tanulásszervezésről, idegen nyelven beszélő diákok továbbtanulásának segítéséről. Gyakorlott trénerként a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor kiderült, a máltai igazgatóhelyettesek nagy része képtelen olyan esettanulmányt feldolgozni, olyan helyzetre megoldást találni, ami egy az egyben nem történhetne meg a saját iskolájában. Vajon mennyire alkalmasak ezek a vezetők egy váratlan helyzet megoldására, merült fel bennem a kérdés. És persze az is, hogyan teljesítenének hasonló helyzetben magyar kollégáik. 

Málta egyébként abban is hasonlít Magyarországra, hogy Európában itt a legmagasabb az elhízott gyerekek aránya. Az iskolákban nem kapnak a gyerekek ebédet, otthonról hozhatnak (bár a középiskolások is csak 9-től 14.30-ig vannak iskolában, a tanárokkal és igazgatóhelyettesekkel együtt, csak az igazgatók vannak bent többet). Szerintük megoldották az elhízás problémáját, a gyerekek nem vihetnek be az iskola épületébe cukrozott üdítőt és chipset, de senkinek nem jutott eszébe, hogy az egészséges étkezést beépítsék a tananyagba vagy hogy a szülőkkel összefogva megváltoztassák az otthoni étkezési szokásokat is. Ha a helyzet hasonlónak tűnik a magyar menzarendelethez, az nyilván csak a véletlen műve.