Könyves legek 2016-ból abszolút szubjektíven

Lassan már hagyománynak nevezném, hogy néhány nappal az ünnepek előtt megosztom idei kedvenc olvasmányaimat, részben nyilván azért, hogy kedvet csináljak hozzá másoknak is. Idén is van benne mindenféle, válogassatok kedvetekre. Idén kevesebben olvastam a szokásosnál, talán azért, mert sokat írtam. Sajnos nem blogot, hanem könyvet és egyéb munkához kötődőeket. Így aztán nagyon várom az ünnepeket. Szerencsés vagyok, Nem-Magyarországon tudják, hogy a karácsony december 25-én kezdődik és az ünnep 12 napig tart, így biztosan békén fognak hagyni Vízkeresztig. Így hát az amúgy is hosszú írás végén megint megosztom veletek, mit tervezek olvasni egy – vagy inkább sok – bögre tea mellett a két hét szabadság alatt.

Andy Weir: A marsi

A könyv a körülötte levő hatalmas hírverés ellenére sem érdekelt egészen addig, ameddig a belőle készült film haza nem vitte a Golden Globe-ot a vígjáték kategóriában. El nem tudtam képzelni, mi lehet vicces egy olyan könyvben, amiről azt írják, tudományosan megalapozott, a kétségbeesett helyzetbe került, magányosan a Marson egyedül maradt ürhajós története. Abból, amit a beharangozók írtak, én bizony rémségeket és rengeteg technikai részletet vártam. Bár szeretem a sci-fit, általában nem a technikai, természettudományos része szokott megfogni, hanem a társadalomtudományi része, a jól kidolgozott társadalmi utópiák, jól kidolgozott mitológiák. Azt viszont tudtam, hogy erre itt nem számíthatok.

Filmsiker ide vagy oda, fel sem merült bennem, hogy ne a könyvet olvassam el, így fogalmam sincs, mennyit tudtak az alkotók átvinni belőle a filmbe. (Az előzetest megnéztem, és biztos vagyok benne, az utolsó poén hiányzik belőle, mert a film főszereplője valahogyan végig frissen borotváltnak, civilizáltan ápoltnak tűnik.) Valóban van benne rengeteg technikai részlet és valóban néhányszor a főhős halálos veszélybe kerül, de ennek a könyvnek a legfőbb értéke számomra a humora volt. Az üzenetet már régóta ismerjük, ám most egy amerikai író marsi kontextusba helyezte: Akinek humora van, mindent tud…

A túlélés záloga a főhős, Mark esetében az, hogy valamikor az iskolában használható természetismereti tudáshoz jutott. Ugyan botanikus és mérnök, ám ha nem emlékezne alapvető kémiai ismeretekre, nem maradna életben. Milyen jó ötlet lenne, ha egy csomó kémiatanár elolvastatná ezt a könyvet középiskolában. Talán a kémia, mint a legjobban utált tantárgy, kicsit javíthatna a pozícióján. (magyar kiadás Fumax, 2014.)

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Régen voltam úgy könyvvel, hogy nagyon kis adagokban olvastam azért, hogy minél tovább tartson. Kicsit mindig gyanakvó vagyok az agyandíjazott, agyondícsért könyvekkel, ráadásul nem vagyok nagy rajongója a II. világháborús regényeknek, de ebben az esetben nagyon kellemesen csalódtam. 

Egészen különleges csemege ez a regény. Rövid villanásokban látunk három párhuzamos szálat, amelyek egyszercsak tökéletes, szoros fonattá állnak össze. Mindvégig tudjuk, hogy a szálak egyszer csak össze fognak érni, de valahogy mégis mindvégig egymás körül keringenek. Röpke villanásokban, 2-3 oldalas fejezetekben látjuk a fülszövegben is említett két főszereplő, a vak francia lány és az árva német fiú életében fontos szerepet játszik egy kincsvadász német tiszt, aki alapvetően befolyásolja mindkét főszereplő végzetét. 

Nehéz lenne ezt a könyvet kategóriába sorolni, hiszen közvetve vagy közvetlenül számos olyan téma felbukkan benne, amelyek a hagyományos értelemben vett háborús regények sajátosságai, ám a történelem, a nélkülözések, bombázások, menekülések, a zsidóüldözés, a keleti front, a francia ellenállás, a hitlerjugend… csak a hátteret adják két fiatal történetéhez. Vagy talán fordítva? A két fiatal élete adja az apropót a történelmi események különleges eszközökkel való kiemeléséhez? Döntse el, aki olvassa. Érdemes. (magyar kiadás Alexandra 2015.)

Sándor Erzsi: Anyavalya

Nos hát, anya csak egy van. Vagy kettő. Vagy egy nagynéni, aki egy kicsit apa is. És vannak családok, ahol az ’anya csak egy van’ után nem hangzik el, hogy ’háli’tennek’, ahogy azt egy barátnőm mindig mondta. És vannak családok, ahogy Sándor Erzsié és az enyém is, ahol a holocaust nem a történelemkönyvekben van, hanem a zsigereinkben. És ezzel együtt kell élni és együtt kell tudni élni anélkül, hogy az ember megkattanna.

Nem fogok sokat írni erről a könyvről, mert a szokottnál is szubjektívabb lennék. Nem csak jól ismerem Erzsit és ismertem a szereplők egy részét, különösen Bizsut, de az anyaregény számos eleme visszaköszön saját családomban és más barátokéban is. A szanaszerte megjelent recenziókból úgy láttam, azoknak is tetszett ez a könyv, akik nem kötődnek hozzá ennyire, így bátran merem ajánlani. Nem tudom, másnak milyen könyv ez, nekem sírva-röhögős volt, amit sikerült Erzsi előző könyvéhez hasonlóan a Budapest-Brüsszel járaton abszolválnom, utastársaim nem kis megdöbbenésére.

Röviden viszont csak annyit: nélkülözés, üldöztetés, nehézségek – ezekkel vannak teli a könyv lapjai, ám mindezt ellensúlyozza a szeretet, a humor, a melegség, így az ember bármikor elcserélné a jakuzziját (ami nekem persze nincs) arra a lavórra. Erzsi pontosan úgy ír, ahogy beszél, szarkazmussal, empátiával, az Anyavalya után pedig, azt hiszem, pontosan értjük azt is, mitől is olyan a hangja, amilyen. (Park 2016.)

Gregory David Robert: Shantaram

Vannak olyan könyvek, amelyeket lassan olvasol, hogy sokáig tartsanak. Ez a könyv nekem még akkor is ilyen volt, ha amúgy sem egy éjszakás kaland a maga közel ezer oldalával. Ráadásul olyan világról szól, Indiáról, ami soha, egyetlen pillanatig sem vonzott. Azt hiszem, soha nem olvastam volna el, ha brüsszeli törzsszállodám egyik portása, Tomaso nem ajánlja ennyire, így viszont rákerült a tavalyi év végi ’mielőbb elolvasnám’ listára. A regényt elolvasva semmivel nem vonz jobban India, de talán jobban értem, hogy másoknak mi ilyen varázslatos benne.

Szokatlan szemszögből, egy elítélt és szökésben lévő bűnöző szemén keresztül látjuk a nyolcvanas évek Bombay-i életét, aki egyrészt teljes természetességgel veti bele magát a helyi alvilágba, másrészt elképesztően érzékeny megfigyelő, érzelmes ember, és személyiségének van egy, szinte a végsőkig szociálisan érzékeny és segítőkész oldala. 

A regény talán leginkább talán klasszikusan értelmezett pikareszk regényként, egyfajta fejlődésregényként definálható, amúgy nehéz lenne kategóriába sorolni. Maffiaregény, háborús regény, szerelmes regény, kalandregény, útirajz… ez mind benne van ebben a közel 950 oldalban.

Egy rejtélyes kategóriába viszont biztosan besorolható, a magyarul szinte visszhang nélkül elsikkadt könyvek közé. 2010-ben jelent meg, de annak ellenére nem hallottam róla, hogy a könyvpiacon elég tájékozottnak tartom magam. Az elmúlt hetekben az említett kiadó, a General Press több könyvét is elolvastam, egy vonzó nyári raktársöprő akció okán. Remek szórakoztató könyvek, valódi világsikerek, kifejezetten (mondhatni sajna szokatlanul) igényes fordítások, szinte sajtóhiba nélküli kötetek, rettenetes borítóval. A Sántárám viszont magyarul is szép, igényes borítóval jelent meg. Mi lehet hát az oka annak, hogy nálunk nem lett könyvsiker? Segítsetek megfejteni. (magyar kiadás General Press 2010.)

Emma Donoghue: A szoba

Régóta pihent a könyv az e-olvasómban, aztán egy hosszabb repülőúton rákattintottam. Nem mertem nekifogni, mertféltem tőle, hogy nyomasztó lesz, és utazás közben az ember nem annyira akar depresszióba esni. De a félelmem nem volt megalapozott, a fülszöveg és a téma ellenére nekem egészen könnyed, bár nagyon is gondolatébresztő olvasmánynak bizonyult.

Az ötéves Jack meséli el mindennapjait, amelyek a könyv első felében egy apró szobában telnek. Az írónő annyira jól találta el a kisfiú hangját, hogy ez az élet teljesen természetesnek tűnik, nincs benne szinte semmi nyomasztó. Inkább úgy tűnik, ez az aprócska világ, amit méreteinél fogva meg lehet ismerni, biztonságot ad, minden millimétere otthonos, és kényelmes is, ha az ember úgy tudja, a világ nem terjed túl a szoba falain.

A könyv legnagyobb erénye a természetes elbeszélői hangon kívül éppen ebben áll. Megmutatja, hogy minden csak viszonyítás kérdése, és felhívja a figyelmünket arra, hogy attól, hogy valami természetes a számunkra, nem biztos, hogy másnak is annyira magától értetődő. Szülőként, de tanárként is segít abban, hogy tudatosabban figyeljünk a gyerekekre, megértsük, hogy igenis élhetnek szörnyek a szekrényben és hogy valami új egészen félelmetes is lehet, bár nekünk teljesen magától értetődő.

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy mennyire könnyen ítél el a közvélemény szülőket egy általuk jónak tartott nevelési megoldásért. A könyvben szereplő anyát is bűnösnek kívánja bélyegezni a közvélemény egy része, ám számomra életük a szobában az anyai találékonyság mintapéldája, szép mementó az Anyának, nagy A-val, aki bármit megtesz, hogy gyereke vidám és boldog legyen bármilyen körülmények között. (magyarul Alexandra 2011. és 2016.)

Michael Dobbs: Kártyavár-trilógia

Mivel a könyv mindig jobb, nekifogtam a trilógia elolvasásának mielőtt a Netflixen megnéztem a sorozatot (ami azóta a Duna TV-n is műsorra került). Nos, ebben az esetben a könyv is, a sorozat is remek, talán azért mert nincs szó megfilmesítésről, a sorozatot inkább inspirálta a regény. A szerző kívül-belül ismeri azt a világot, amiről ír, hiszen sok évet töltött el a politikában. Mivel írni is tud, segít abban, hogy közelebb kerüljünk ennek a ronda világnak a megértéséhez. A mögöttünk álló év eseményei, különösen az amerikai elnökválasztás, különösen aktuálissá teszik ezt az ismerkedést. Ha valaha forgott a kedves olvasó politikai körökben, talán enélkül is tudja, a racionalitás és a realitás ritkábban jelentenek alapot ebben a világban, mint az egyéni ambíciók és az intrika.  

Mindhárom kötetnek adtam egy esélyt magyarul, de hamar feladtam, ezért adtam csak 4,5 csillagot neki a molyon. Azért tartom említésre érdemesnek a botrányosan rossz fordítást, mert a kiadót nem ilyennek ismerjük. A fordítást mindhárom kötet esetén ketten jegyzik, nem tudni, hol esett a két szék között a pad alá a végeredmény, de kár volt érte. (Kossuth 2015.)

Kőrösi Zoltán: Ami a szívedet brummja…

Macikat gyűjtök, így hát erre a karcsú verseskötetre, a medversekre is azonnal lecsaptam. Van benne egy csomó maci, akik a megszólalásig hasonlítanak ránk, a gyermeklelkű felnőttekre meg persze a gyerekekre. És van benne empátia, tolerancia és szeretet. Kár, hogy biztosan nem lesz folytatás.

Végül, ahogy fenyegetőztem, itt a téli álom idejére szánt vágylista. Mivel év közben rengeteget utazom a munkám miatt, általában otthon halmozódnak a hagyományos könyvek, az útra e-könyv illik. Így most ez egy sokkilós lista, aminek nyilván a felére sem lesz idő, mert a következő két hét a feltöltődésé ugyan, de barátokról, főzőcskézésről, játékról és beszélgetésekről szól inkább. Amit biztosan elolvasok az Ludmilla Ulickaja új könyve, a Jákob lajtorjája, Ulickaja régóta a hakapeszi kategóriába tartozik nálam. Egészen más műfaj Neal Stephenson Seveneves című regénye, mert egy jó sci-fi jól megy az ünnepekhez, és Naomi Novik Rengetegje, ha már a sárkányaival évekkel ezelőtt jó barátságba kerültem, mindkettő esélyes volt az idei Hugo-díjra. Aztán vár rám A király elefántja és Eco Mutatványszáma, a Furcsaság a fejemben Pamuktól meg Az eltemetett óriás Kazuo Ishigurotól. Aztán persze lehet, hogy néhány krimi is becsúszik levezetésként.

 

 

(A bevezető képet egy barátnőmtől kaptam pár napja a születésnapomra, bár még nem a hatvanadikra. De a könyv és kávé stimmel. Talán csipketerítő nélkül.)