Nyári könyvajánló 2017

A nyár első hőségriadós hőhullámának közepén rájöttem, hogy miközben idén nekem csak munkás és kevésbé munkás kánikulai napjaim lesznek, mások lassan felkerekednek nyaralni. Így a nem-nyaralás ellenére is úgy gondoltam, megosztom, milyen könyveket szerettem nagyon az év első felében, hátha más is kedvet kap hozzá. Ismét nagyrészt vaskos köteteket választottam, talán már mondhatom, hogy szokás szerint, mert mikor is lenne az embernek erre ideje, mint nyaraláskor.

Umberto Eco: Mutatványszám

Ahogy Eco utolsó regényét olvastam, úgy éreztem, hogy a szerző baromi dühös lehetett írás közben arra a világra, amiben találta magát. Ráadásul mintha úgy döntött volna, kivételesen úgy ír arról, ami foglalkoztatja, hogy mindenki számára emészthető, olvasható legyen. Az eredmény egy röpke, alig pár óra alatt elolvasható kötet. Egy új lap születésének vagyunk tanúi 1992-ben. Ami akkor és ott történik a soha-meg-nem-jelenésre szánt újság szerkesztőségében, az ma már napi gyakorlat. Eco számára nyilvánvalóan a Berlusconi-birodalom volt a kritika tárgya, ám a módszer, ahogy a hír, a köztéma születik vagy nem kerül nyilvánosságra, lehetne a most oly sokat emlegetett orosz kamuhírgyárak módszere is, ahogy egyébként ugyanez történik ma Magyarországon a sokat emlegetett Fidesz-médiabirodalomban, de a Simicska-sajtóban is. (Mindenkitől elnézést az aktuálpolitikáért, de ha egyszer erről van szó.)

Eco nincs jó véleménnyel az újságírókról, az új lap munkatársai valamennyien lúzerek, olyanok, akik nem tudtak lediplomázni, nem tudtak boldogulni, kvázi másra sem jók, csak arra, hogy újságot írjanak. Ennél nyilván árnyaltabb a helyzet, de mintha ez is része lenne annak az írói stratégiának, hogy egyszerűen mondja, mint a százas szög, hogy mindenki értse. De sajnos korántsem fogja mindenki elolvasni. Remélem, épp azért, mert Eco, legalább értelmiségi barátaim közül sokan elolvassák és elgondolkodnak azon, hogyan is születik a sajtójelenség, legyen az akár egy ellenzéki politikus démonizálása vagy cukivá tétele, akár egy nemlétező jelenség létezővé és állandó médiaszereplővé tétele tudatosan.

A szöveg persze Eco, az ember örömmel lubickol benne, van benne egy csomó remekül idézhető rész, hiába karcsú a könyv. Azt hiszem, így volt ezzel a fordító, Barna Imre is, akit mindenképpen meg kell említeni, hiszen olvasás közben a magyar helyzetre is remekül rímelő áthallásokért az ő nyelvi leleményei is felelősek.

Orhan Pamuk: Furcsaság a fejemben

A könyv, legalábbis fülszövege szerint, szerelmi történet. Nyilvánvalóan az, de a szerelem tárgyai elsősorban nem férfiak és nők, hanem – Pamuktól nem meglepő módon – maga a város, Isztambul. A regény sokkal inkább családtörténet, de abból is az a fajta, amely egy család történetén keresztül a történelemmel, kultúrával, szokásokkal, hagyományokkal ismertet meg. Mevlut, a bozaárus, a történet főszereplője egész életében ezt, a szerintem európaiak által nem nagyon ismert, kölesből készült italt árulja. Bozát pedig gyalogosan szokás árulni, házról házra, lakásról lakásra járva, így aztán van idő és lehetőség arra, hogy Mevlut sétatempóban nézze végig a modern Isztambul és a modern Törökország kialakulását. Eshet az eső, lehet hőség, de akár katonai puccs is, Mevlut rendületlenül járja megszokott útvonalát, ami mégis állandóan változik. Mintegy mellékesen a főhős él is, tanul majd kimarad az iskolából, szerelmes lesz, megnősül, gyermekei születnek és nőnek fel, de mintha ezek mind tényleg mellékesek lennének.

Közben pedig hús-vér szereplők népesítik be a regény lapjait. Apák és anyák, testvérek és unokatestvérek, szellemi és gazdasági hatalommal bíró ’keresztapák’ (jobb szó nem nagyon lévén erre, bár ez meg teljesen helytelen a muszlim közegben), simlis ás becsületes figurák, nyertesek és vesztesek élete keresztezi Mevlutét, néha nyomokat sem hagyva, máskor egészen új irányba lökve életét, mint egy biliárdgolyót.

Pamuk az utóbbi 15 év azon kevés Nobel-díjasai közé tartozik, akinél értem, miért kapták a díjat. Úgy mutatja be szerelmét, Isztambult ebben a regényben is, hogy az ember hallja a hangokat, érzi a szagokat és az ízeket, átéli, ahogyan a történelem belenyúl az emberek életébe. Nekem ezek a regények segítenek, hogy megértsek olyan kultúrákat, amelyek egészen idegenek számomra, a török pedig, be kell vallanom, egy törökországi nyaralás óta egészen idegen. Ha Pamukot olvasok, mindig egy kicsit jobban megértem. Ha nem is válik erősebben sajátabbá, a látogató, a turista számára nem látható megmutatása segít, hogy jobban értsem, mintől idegen.

Marc Elsberg: Blackout

A Blackoutot a kiadó már megérdemelt pihenésére készülő egykori alapító tulajdonosa, Gábor Anikó nyomta a kezembe a tavalyi Könyvhéten, aztán, ahogy az papírkönyvvel a rengeteg utazás miatt oly gyakran előfordul, sokáig várt a sorára. Anikó azt mondta, ezt a könyvet mindenképpen el kell olvasni. És tényleg. Bármennyire is tulajdonképpen egy egyszerű ponyvaregényről van szó, elgondolkodtató, sőt ijesztő történetet olvashatunk. Egyrészt jól megírt, fordulatos és izgalmas sztori, nyomozás és versenyfutás az idővel, amiben a krimik, kalandos történetek és thrillerek kedvelői jó eséllyel nem fognak csalódni.

Mégis a könyv legnagyobb erénye, hogy cseppet sem szájbarágós, ám annál inkább orrbavágós módon ráébreszt bennünket arra, mennyire kevés kell ahhoz, hogy megszokott életünk felboruljon, hogy milyen kevés, egy egyszerű számítógépes vírus elegendő ahhoz, hogy szinte minden szolgáltatás, amit naponta használunk, elérhetetlenné váljon. Arról mindenkinek van valamilyen képe, hogy egy atomerőmű mennyire veszélyes üzem. Tinédzser voltam a csernobili katasztrófa idején, de Fukusimát már tinédzser gyerek szülőjeként aggódhattam végig.  Nyilván mindenkivel, velem is előfordult már, hogy lemerült a laptopom vagy a telefonom, és nem tudtam tölteni, egyszerű, régimódi áramszünetekben pedig sokat volt részem gyerekkoromban. Azt is megtapasztaljuk rendszeresen, hogy egy rövid áramszünet is elég ahhoz, hogy az üzletek se tudjanak kinyitni. Fogalmam sem volt viszont arról, hogy a környezetbarát energia mennyire komplex és informatikafüggő rendszerekre támaszkodva jut el a fogyasztóhoz, arra meg végleg nem gondoltam, hogy manapság már, ha nincs áram a vízműveknél, víz sem jön a csapból.

Az egyébként remekül megírt, fordulatos sztori még inkább valóságszagúvá vált, mivel úgy hozta az élet, hogy magammal vittem Észtországba, ahol aztán hallottam, hogy egy orosz kíbertámadás után közel kerültek, még ha nem is európai, csak országos léptékben, egy hasonló helyzethez néhány évvel ezelőtt. Nem ajánlom a könyvet pánikolásra hajlamos olvasóknak. Én magam nem álltam neki felhalmozni otthon túlélőkészleteket a könyv elolvasása után, de megerősített abban a gyakorlatban, amit a mi generációnk a nagyszülőktől örökölt, nevezetesen, hogy néhány napra való tartalék mindig legyen otthon olyan esetekre, ha véletlenül beesne 20-30 éhes ember.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Féltem, nagyon féltem belevágni ebbe a regénybe. A magyar kiadás megjelenése előtt már vagy két éve szemeztem az angol verzióval. Túl nagy volt körülötte a ’hájp’. Viszont nem annyira a könyv körül, hanem a találgatásokról a szerző személye körül, a leleplezésről, aztán arról, hogy rosszat vagy jót tett a leleplező újságíró. Ez a hírverés azonban korántsem elég egy tetralógia sikeréhez. Az ember még csak-csak megveszi az első kötetet a szerző körüli hírverés miatt, de a továbbiakat már biztosan nem. Ennek ellenére tartottam tőle, aztán kedvenc könyves beszélgetőpartnerem, brüsszeli törzshelyünk olasz portása is ajánlotta. Így hát belevágtam. És egyáltalán nem bántam meg.

A tetralógia egy barátság története, amelynek hátterét egy olyan világ, a nápolyi szegények világa, adja, amelyről szerintem errefelé kevés ismeretünk van. Én pedig nagyon szeretek olyan könyveket olvasni, amiből egy ismeretlen, de igazi világ valóságába képzelhetem magam. Sokat ad történelmi ismereteimhez egy-egy ilyen regény. A Briliáns barátnőm a két lány gyermek és kamaszkorát mutatja be az 1950-es években. Egy olyan kor adja tehát a történet hátterét, amikor hihetetlen változások történtek az európaiak életében, úgy kezdett a nápolyi szegénynegyed lassan modern európai településsé alakulni, ahogy a lányok életében is hatalmas változások zajlanak, a felnőtté válás során teljesen természetes módon.

Ez a természetesség hatja át egyébként az egész regényt. A mostoha körülmények, az elnyomott asszonyok és basáskodó férfiak, a rock’n’roll érkezése… mind egészen magától értetődőek. A kislányok (majd nagylányok) épp csak annyira csodálkoznak rá ezekre, amennyire egy gyerek általában rácsodálkozik élete egyes újdonságaira. A két főszereplő bármikor és bárhol felnőhetett volna, ugyanazok a problémák foglalkoztatnák őket a nővé válás során. Szerelmek, melltartóméret, iskolai nehézségek – semmivel sem kisebb vagy nagyobb problémák, mint a mai gyerekeknek, és messze felülmúlják jelentőségükben például a fasiszta múlttal való elszámolás ügyét. Számomra talán a legszomorúbb, hogy egyetlen eleme van a környezetnek, ami akár mai is lehetne, az iskola.

Már nagyon várom a – kiadó ígérete szerint hamarosan érkező – folytatást. Kár, hogy nem jelent meg a tavaszi könyvünnepek egyikére.

Végül, ahogy szoktam, megmutatom, mit szeretnék a nyáron mindenképpen elolvasni. Remélem, lesz rá időm. Jó lenne elolvasni az új Nádast. Papírkönyvként megijedtem tőle, most már megvan elektronikusan is. A Végítélet kis dobozát a fiam olvassa, néha átjön és röhögve felolvas belőle. Grossman egy lóval megnyerte a Man Booker-díjat, el kellene már olvasni. A Világképre is már készülök egy ideje, most a fiam osztályfőnöke ajánlotta neki (az érettségi banketten mindenkinek ajánlott egy személyre szabottat, ezt egészen biztosan eltalálta), akkor már én is sort kerítek rá. És mindjárt itt az új Harry Hole magyarul is, megvártam.