Nem vicc

Egy angol, egy török és egy magyar sétálnak Bologna utcáin. Akár egy vicc is kezdődhetne így vagy egy Rejtő-regény. De nem az. Inkább egy pillanatkép a mai Európáról, ami nem annyira szívderítő.

A magyar helyzetet vélhetően minden olvasó ismeri, így nem lepődik meg rajta, hogy az angol és a török egyaránt sajnálkozva néz, amikor kiderül, magyar vagyok. Egyikük sem érti, hogyan engedheti, sőt finanszírozhatja az EU mindazt, amit otthon történik. A török srác kérdezősködik, miért akarunk mi, magyarok olyan életet, amilyen most nekik van Törökországban. Aztán annyiban megegyezünk, egyelőre (nem akarok én ötleteket adni), tőlünk legalább elmehet az, akinek nem tetszik, egyelőre nem a politikai foglyok, hanem az emigránsok száma nő napról napra.

Az angol elmeséli, hogy a gazdaság már most romokban hever, pedig még nem is léptek ki az EU-ból. A legnagyobb félelmük mégis az, hogy mi fog történni Észak-Írországban és annak következményeként akár Angliában is. Puskaporos hordónak látják Észak-Írországot, ahol bármikor újra fellángolhatnak az ellentétek az Írországhoz csatlakozást pártoló katolikusok és a Nagy-Britanniában maradni akaró anglikánok között. A londoni IRA merényletek pedig nem voltak túlságosan régen. Ráadásul senki nem tudja elképzelni, mi lesz a kilépés után azokkal a családokkal, akik az elmúlt években úgy rendezkedtek be, hogy a határ átellenes oldalán laknak és dolgoznak, naponta ingáznak.

Elmeséli azt is, három felnőtt gyereke közül egyik sem ment el szavazni, amikor a kilépésről döntöttek, nem érezték annak súlyát. A lánya egy fesztiválról hívta fel a referendum után számon kérve rajta, hogy mit csináltak ők, a szülők generációja velük. Ugyanezek a fiatalok már elmentek a tavaszi parlamenti választáskor voksolni, ennek köszönhetően veszítette el Theresa May miniszterelnök a többséget, ám akkor már késő volt.

A török srác 8 évig az USÁ-ban tanult, PhD- szerzett állami ösztöndíjjal. Még egy másik Törökországból ment el, és vállalta, hogy az ösztöndíjas időszak dupláját fogja állami szolgálatban tölteni, ahogy a felesége is. Most mindketten 16 évre állami rabszolgák. Meg sem fordult a fejükben, hogy nem térnek haza, mert megtapasztalták, mennyire hosszú keze van Erdogan rendszerének. Már majdnem egy éve hazatértek, de nem tudják elintézni, hogy ugyanabba a városba helyezzék őt és a feleségét, így távol élnek egymástól.

Kérdezősködünk tőle az otthoni életről. Elmeséli, hogy például a közösségi média nincs korlátozva, de figyelik a hozzá hasonlók megnyilvánulásait. Oké, de akkor felmerül a kérdés, ha olyasmit tesz ki Twitterre, ami nem tetszik, kirúgják-e, mert akkor érdemes arra játszani. A válasz nem, az történne vele, hogy mostani egyetemi állása helyett falusi tanítóként, rosszabb esetben posztos rendőrként vagy sintérként kellene folytatnia, a 16 évet le kell tölteni.

Mire eddig jutunk, pont elérünk az étterembe a 35 fokos olasz éjszakában. Mit tudunk tenni? Iszunk a jóféle helyi borból, és néhány órára elfelejtjük, honnan jöttünk. Aztán reggel folytatjuk a munkát a konferencián. Hogyan tudnánk segíteni a tanároknak és a szülőknek, hogy olyan gyerekeket neveljenek, olyanok legyenek a jövő fiatal felnőttjei, akik elmennek szavazni, amikor kell, tömegével csakazértis otthon maradnak, és talán visszahozzák azt az Európát, amit szeretnénk?