A nagypapa háza

Többedszer járok úgy, hogy értékelést kezdek írni a moly.hu-ra, aztán elkalandozom. Így születik a blogbejegyzés. Dos Santos második túravezetése a XX. század első felébe, Portugáliába, Kínába, Japánba és a Szovjetunióba még az első menetnél is jobb. És sokkal nehezebben megemészthető olvasmány, mert félelmetesen sok olyan eseménnyel, véleménnyel szembesülsz, ami ma pont annyira aktuális, épp annyira kortárs, mint kb. 80 évvel ezelőtt. Tudjuk, hogy akkor mihez vezetett az ultranacionalista eszmék terjedése, az azokat képviselők hatalomra jutása, a demokrácia felszámolása. De a regény 1929 és 34 között játszódik, amikor ezek jó megoldásoknak tűnnek, azonnali segítséget is nyújtanak a világválság utáni káoszban. Reménykedjünk benne, hogy ha felidézzük, mit hoztak alig pár évvel később, nem történhet újra meg. Reménykedjünk benne?

Nem csak a harmincas évek politikai mozgalmai vagy az átlagember azokkal kapcsolatos véleménye gondolkoztattak el, ahogy fogytak az oldalak (mert nem lenne dos Santos regény, ha nem olvastatná magát). A XXI. század elejének köztudottan globalizált világában talán már senki nem vélné úgy, hogy egy amerikai tőzsdekrach semmilyen hatással nem lesz saját életükre a világ másik végén, ahogy ez sok helyen történt 1929-30-ban. Mégis, mintha nem figyelnénk eléggé arra, hogy mi történik a nagyvilágban. Nem új jelenség, legalább 20 éve figyelem, hogy mennyire provinciális a magyarok érdeklődése, illetve mennyire ebbe az irányba terel bennünket a média, a hírműsorok. Ha megnézek egy angol vagy német hírműsort, a hazai és nemzetközi hírek aránya legalább 50-50%, érkeznek hírek Ázsióból, Afrikából, Dél-Amerikából, Kanadából. Nálunk elvétve akad külföldi hír. Emlékszik még valaki arra, amikor a Híradóban az egyik asztalnál a nemzetközi, a másiknál a hazai hírek gazdája ült, hallottunk erről is, arról is (még ha nyilván szigorúan szabályozottan is). Nálunk, gyerekkoromban, az esti mese után csendnek kellett lennie, nagypapa nézte a híradót, és mi is ott ültünk, így hallottunk Aldo Mororól, Arafatról, Pol Potról. Emlékeztek még a nemzetközi lapszemlékre? (A 35 alattiak már nem nagyon) A Klubrádióban van ilyen, de gyakorlatilag csak azt szemlézi, mit írnak Magyarországról máshol. Sokat segítene, hogy észre vegyük, mekkorák is vagyunk.

A lila pavilon ott folytatja, ahol az előző kötet abbamaradt. Felnőtté váló illetve felcseperedő hőseit viszont most egy sokkal rövidebb időszakban láthatjuk. Mindennapi emberek valamennyien, akiknek a sorsát nem csak messziről befolyásolják a kor ’fontos emberei’, hanem többen a közelükbe is kerülnek hosszabb-rövidebb időre. Fiatal felnőttek és kamaszok, akik szükségszerűen a hatása alá kerülnek karizmatikus politikusoknak, de látják vagy érzik, hogy valami nem egészen stimmel. A szereplők továbbra sem találkoznak egymással (de most már tudjuk, hogy a harmadik kötetben fognak), ám akár cserélgethetőek is lehetnének. Az egyik rajong, a másik kritikus, az egyik elszenvedi, a másik kedvezményezett. A háttérben pedig a hagyományos és a modern harca, gazdasági érdekek, a fizetésükkel elégedetlen katonák, korrupt hivatalnokok, a nem működő szocialista tervgazdálkodás, a portugál diktatúra kiépülése, az ukrán éhínség, Mao és Csang Kaj Sek, a felhergelt Japán. És a felsőbbrendűség, az eugenika tana, amit mindenki a maga képére formál, mindenki meg tudja indokolni, miért jobb a többieknél. És ott a címadó épület, a lila pavilon, a hagyományos kínai családban a nagypapa háza, aki a tradíciók őre, ugyanakkor el is tér azoktól, elindítva az egyik hőst a modern világ felé.

Persze, A lila pavilon nem politikai elemzés vagy történelemkönyv, de azt, amire vállalkozott, tökéletesen teljesíti. Tovább bővíti az ismereteinket a XX. század első felének történetéről miközben szórakoztat. És talán másokban is elindít gondolatokat az akkor és most párhuzamairól. Ha ez így lesz, talán tényleg tanultunk is valamit.