Tabutörési kísérlet - könyv a halálról és az oda vezető életről

Csapkod körülöttem a mennykő: 50 felé az ember körül egyre több a súlyos beteg, egyre több a halottunk is. És valahogy ezt sem tanultuk meg jól kezelni. Nem tudom, mennyire magyar, mennyire európai vagy egyszerűen modern kori ez a jelenség. Egy dolog biztos, itt és most, Magyarországon és 2018-ban olyan témák ezek, amikről nehéz beszélni. Ezért is jó, hogy az Ünnepi Könyvhétre megjelent a Mit mondjak, hogyan mondjam? című kötet. A szerző, Zana Ágnes, szerkesztőtársam a Neveljük együtt! oldalon, így nagyon kíváncsian vártam a megjelenést. És nem csalódtam, sem Ágiban, sem a könyvben.

Hospice, palliatív terápia, tumor, halál – félelmetes szavak. Nem tudunk igazán mit kezdeni velük. Talán ezért is lehet az, hogy miközben influenzajárvány idején számos ismerősöm rendszeresen és látványosan „haldoklik” a közösségi média nyilvánossága előtt, ha viszont valami komolyabb problémával küszködnek, netán gyógyíthatatlan betegséggel, azt kevesen osztják meg ismerőseikkel. Hogy azért, mert tabunak számít, vagy azért, mert attól tartanak, azok az ismerőseik sem tudnak majd jól reagálni, akik tele vannak ötletekkel egy nátha vagy beakadt derék esetén? Ki tudja? Talán mindkettő. Gondoljuk csak meg, micsoda gif-cunamit és üres részvétnyilvánító frázis-folyamot indít el, ha valakinek megjelenik a halálhíre ugyanezeken a fórumokon. Számomra a negatív csúcs ebben a műfajban a „nincsenek szavak” (lásd hallgattál volna, bölcs maradtál volna).

Pedig a várható élettartam növekedésével természetes jelenség, hogy a meg nem gyógyítható betegségek is sokkal gyakoribbakká válnak, a körülöttünk lévő őrült világ pedig egyre több fiatalt és középkorút betegít meg, gyakran idős szülők és középkorú gyerekeik hasonló problémákkal küszködnek. Közben pedig hiába tudjuk, hogy az emberi élet nem végtelen, a hivatalos egészségügy hozzáállása, de a közvéleményé is, olyan, hogy minden sikertelen gyógyítást kudarcként jelenít meg. A kötet elsősorban a daganatos betegségekkel küzdők világába enged betekintést, de bátran tovább gondolhatjuk. Mennyiben más mondjuk egy olyan keringési betegség, amely gyógyszerrel karban tartható, de váratlanul éppúgy halálhoz vezethet? Azt hiszem nem sokban.

Szinte nincs olyan, akinek ne lenne vagy ne lett volna már családtagja, akinek a betegsége tudhatóan, hosszabb vagy rövidebb idő alatt halálhoz vezetett. Olyan pedig biztosan nincs, akivel ez ne fordulhatna elő. Így hát mindenkit csak bíztatni tudok arra, hogy olvassa el Zana Ági könyvét. Hogy miért? A szerző egyetemi oktatóként főként orvostanhallgatókat tanít ebben a témában, a kötet elején ebben a szerepében tisztáz velünk néhány alapfogalmat, rövid kultúrtörténeti és tudományos áttekintést ad. Azután viszont elkezd mesélni. Hitelesen, emberien, karizmatikusan és esendően (igen ezek nem zárják ki egymást), de úgy, hogy közben érezzük biztos szakmai tudását, tekintélyét is. Terapeutaként sok éve foglalkozik gyógyíthatatlan betegekkel. A történeteket olvasva tudjuk, sokan mély nyomokat hagytak benne, visszatérő szereplőkké, és így örök életűvé válnak a könyv oldalain. Minden sorából érezhető, amit persze sejteni lehet, hogy ezt nem lehet csak félig csinálni. Élet- és halálmeséket kapunk, amelyek elgondolkodtatnak, szembesítenek saját félelmeinkkel, megerősítenek abban, hogy jól csináltuk, jól csináljuk, jól fogjuk/tudjuk csinálni akár hozzátartozóként, akár betegként kell szembenéznünk egy-egy nehéz helyzettel.

Milyen jól jött volna ez a kötet sok évvel ezelőtt, amikor szűkebb családunkban egy komoly orvosi segítséggel korán távozott rokon lányától a család azt várta, a betegség idejére függessze fel a kamaszodást. Ebből a kötetből ugyanis tanácsokat kaphat az olvasó arról, hogy mit ne csináljon. De arról is, hogy mit igen. Így most már biztos vagyok abban (amit persze akkor is mindannyian éreztünk), hogy egy váratlanul elment barát meggyászolásához igenis szükség volt a sírva röhögős búcsúztatóra, amit szerveztünk. És, amit szintén eddig is sejtettem, hogy nincs baj azzal, ha a temetés szertartása kevéssé hatja meg az embert (bár még ma is kicsit kínosan gondolok vissza arra a családi temetésre, ahonnan két unokatestvéremmel kijönni kényszerültünk, annyira nevettünk). Minden helyzet és minden ember más, mindenkinek másra van szüksége ilyen helyzetekben.

Egy dologra azonban mindenkinek szüksége volna: hogy megtörtjük a hallgatást. A Kórházsuli projekt keretében főként olyan gyerekeknek segítenek tanulmányaik folytatásában, akik hosszabb ideig nem tudnak iskolába járni, mert betegek. Sokan közülük rákosok, és bizony olyanok is vannak, akik fiatalon meg fognak halni. Nemrég interjúztam a projekt vezetőjével, akinek az egyik legnagyobb szívfájdalma, hogy hiába kínálják a gyerekek osztályainak, megismertetik velük, mi történik a barátjukkal, erre ritkán van fogadókészség a tanárok, az iskolák részéről. A könyvben is olvashatunk példát arra, hogy iskolák elzárkóznak a témáról való beszélgetéstől. Pedig már az iskolában el kellene kezdeni, hiszen a mai gyerekek, ha még eddig elkerülte őket a betegség és halál témája, hamarosan éppúgy szembenézni kényszerülnek vele, ahogy mi, felnőttek. Ez a kötet, bár elsősorban családoknak íródott, jó segítő lehet akkor is, ha rászánjuk magunkat egy ilyen beszélgetésre az iskolában.