Amerikai történetek szülőkről, tanulásról, életpályákról

Számos országban az eladási listák élén áll már hónapok óta két memoár. Ami közös bennük, hogy mindkettő olyan ’lányokról’ szól, akik ma egészen máshol tartanak az életükben, mint amire gyerekkorukban akár egy pillanatig is gondolni mertek volna. Mindkét történetben jelentős szerepe van a családi háttérnek, a tanulni, fejlődni akarásnak, ahogy nyilvánvalóan a szerencsének is. Michelle Obama: Így lettem (Becoming) című visszaemlékezését és Tara Westover: A tanult lány (Educated) című kötetét egymás után olvastam, és úgy gondoltam, érdemes együtt értékelni őket. Van ugyanis még egy közös vonása a két írásnak: legalább annyira olvastatják magukat, mint a legjobb bestseller krimik vagy romantikus regények. És mindkettőt ajánlom a szülőség témája iránt érdeklődő olvasóknak.

Michelle Obama visszaemlékezése hihetetlenül őszinte könyvnek érződik. A három részre tagolt kötet első részében megismerkedhetünk a fiatal Miche Robinson útjával egy szerető és gondos, de a gyerekeiben nagymértékben megbízó és életüket nem közvetlenül irányító családból a felnőttségig. A második rész Michelle és Barack Obama megismerkedésétől a Fehér Házig követi az eseményeket, a harmadik részben pedig a két elnöki ciklus egyes pillanatai villannak fel.

Azoknak nem érdemes kézbe vennie ezt a könyvet, akik bulvárhírekre számítanak. Obama és segítői megtalálták azt az érzékeny egyensúlyt, ami emberivé teszi a történetet, amitől érezni lehet, hogy ezek saját sztorik, de egészen biztosan nem elégítik ki az intimpistáskodást váró olvasót. Remek stílusérzékkel választotta ki az egyetlen olyan közszereplőt, akiről egy kicsit többet oszt meg velünk. Obama bevallja, hogy különleges kapcsolat fűzte First Ladyként az angol királynőhöz, akit szokatlanul emberi oldaláról ismerhetünk meg. Donald Trump elnökké válását és az ahhoz kapcsolódó sokkot pedig nagyon elegánsan, de nem túl nagy mélységben érinti.

Az Egyesült Államok első fekete First Ladyje Chicago egyik erősen gettósodó részéből, egy alsó középosztálybeli család második gyermekeként indult. Összetartó nagy család vette körül, családtagjai között példákat látott a fekete öntudat és az akaraterő győzelmére, ahogy a lecsúszás veszélyességére is. A szűkös körülmények között élő családot összetartó anya egészen a fehér házi időszak végéig segítette lányát, mindig úgy, ahogy épp szükséges volt. Olyan szülői mintát kapott tőle a kis Miche, amit, úgy tűnik, követendőnek talált, és magával vitt anyaként az elnöki időszakba is. Így nem csak ő vált önálló, döntésképes és magabiztos nővé, hanem a kiskamasz kortól 8 éven keresztül elnök-gyerekekként nevelkedő lányai számára is biztosítani igyekezett az önállósodás kereteit, időnként erősen feszegetve a biztonsági előírásokat. 

Olyan asszonyt ismerhetünk meg a kötetből, aki rengeteget dolgozott azért, hogy sikeres legyen, de hamar rájött arra, hogy számára a sikert nem a jól menő ügyvédi irodában kiszámlázott sok-sok óra vagy a magas jövedelem jelenti. Nem rejti véka alá a politikával, főleg az amerikai pártpolitikával szembeni ellenérzését, ahogy azt sem, hogy úgy állt férje mellett a kampányok során, hogy egyáltalán nem örült politikai ambícióinak, szeretett férjét és családját is féltve. Ugyanakkor a Fehér Házig vezető úton ráeszmélt arra, ez a pozíció lehetővé teszi, hogy igazán sikeresnek érezhesse magát, tehessen a feketék, a lányok és általában a gyerekek érdekében. Ezért is keresett olyan oktatással és egészséggel kapcsolatos ügyeket, amelyek lehetővé tették, hogy jót tegyen, de elkerülje a Hillary Clintont korábban ért vádakat, nagyon ritkán politizált aktívan. Sikerességét a könyv tanúsága szerint szülői sikereiben is mérte, így anyai dilemmái rendszeresen megjelennek az emlékek között.

Barack és Michelle Obama egy olyan korban lett a washingtoni Fehér Ház lakója, amikor a világ fejlettebb felében komoly válságba került a demokrácia. A parlamenti rendszerek egy részében teret kezdtek nyerni új pártok, gyakran szélsőségesek is, az Egyesült Államokban pedig a választók egyértelműen elkezdtek a nem szokványos jelöltek felé fordulni. Izgalmas olvasmány végigkövetni nem csak Michelle Obama, hanem a volt elnök útját is. Egy olyan emberét, aki megfelelt ennek az elvárásnak: az amerikai self-made man megtestesítőjeként okosságot, emberséget, nyitottságot vitt 8 évre a Fehér Házba.

Egy dolgot nem sikerült egy kicsit sem megértenem. Mi tette lehetővé, hogy őket egy olyan figura követhesse, aki szintén self-made manként ennek a gyökeres ellentéte? Amiben viszont biztos vagyok, hogy nem szeretnék First Lady lenni. Szerencse, hogy ez a veszély egyáltalán nem fenyeget.

-------------------------------------

A tanult lánnyal kapcsolatosan már sokkal ambivalensebb érzéseim voltak. Míg az Így lettem őszinte, A tanult lány inkább dühös könyv. Olvasás közben nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ez a düh néha egyáltalán nem segíti az őszinte visszaemlékezést.

Tara Westover családját fundamentalista mormonként határozzák meg a különböző könyvajánlók, ám ez kissé félrevezető. Ugyan a család mormonnal vallja magát, ám eltérően a fundamentalista, és egyben poligám családokkal monogám életet élnek és a velük történteket a minden bizonnyal mániás-depressziós illetve üldözési mániás apa határozta meg, aki az USÁ-ban nem ismeretlen világvége-várók közé tartozik, és egyben minden állami szolgáltatásban az agymosás szándékát látja. A visszaemlékezésből kiderül, bár az olvasó úgy érzi, csak véletlenül, hogy miközben az apa mindenféle orvosi beavatkozást kerek perec elutasít, a családban van televízió, telefon, számítógép, sőt a zsebekben mobilok is lapulnak. Az elzártság relatív.

Az első értékelés, amit a moly.hu-n olvastam a kötetről, némi freudi elszólással folyamatosan regényként hivatkozik rá, talán nem is alaptalanul. A történet alapvetése, hogy egy olyan lány életéről olvasunk, akit testvéreivel egyetemben elzárt a családja a tanulás lehetőségétől. Ehhez képest a kötet végre megtudjuk, a hét gyerek közül hárman a doktori cím megszerzéséig jutottak, míg a legproblémásabb és legagresszívabbnak bemutatott testvér kivételével a többiek sikeres szakmunkások, ráadásul a doktori címmel bíró testvérek között is van olyan, aki úgy dönt, nem iskoláztatja, hanem otthon tanítja a gyerekeit.

A könyv és az azzal kapcsolatos érzéseim is ellentmondásosak. Egyfelől fontos olvasmány, érdemes ugyanis szembesülni azzal, hogy bárhol, akár a közvetlen szomszédságunkban is lehetnek olyan családok, ahol a családtagok abúzus áldozatai, ahogy egy mentálisan beteg apa, anya vagy akár gyerek a családhoz lojális családtagokat rettegésben tartja. Másfelől viszont nagyon veszélyes muníciónak tartom az önmagukat liberálisnak tartó értelmiségi körökben manapság első számú közellenségnek kikiáltott egyes csoportokkal szembeni ellenérzések növelésére. Fontos kimondani, hogy az otthonszülés, az otthonoktatás, az oltástudatosság, de a kisegyházhoz tartozás sem jelent önmagában veszélyt egyetlen gyerekre sem. Ugyanakkor testközelből láttam, hogy a kifelé teljesen ’szabályosnak’ tűnő, úgynevezett ’rendes keresztény’ családokban közel annyira veszélyben lehetnek gyerekek, éppúgy állandó bántalmazás áldozatai lehetnek, mint Tara, még akkor is, ha járnak iskolába és megkapták a piacon kapható összes oltást.  Remélem, mások is ennek tudatában olvassák majd ezt az egyébként olvasmányos, jól megírt, nem véletlenül sikeres könyvet.