Egy kis kínai kaland

A munka szele most elég messzire sodort, a Sanghajtól 250 kilométerre fekvő Anjiba. Az utazás szakmailag is nagyon érdekes volt (arról majd szépen megírom angolul a beszámolómat), de ha már olyan helyre megy az ember, ahol előtte nem sok fehér ember járt - ahogy fekete sem -, néhány mókás dolog azért történik vele. Bemelegítésnek a repülőn elolvastam Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva kínai útinaplóját, A panda ölelését. Jókat szórakoztam rajta, aztán jókat bólogattam, amikor hasonló dolgokat éltem át.

Kína blokkolja a legtöbb olyan online szolgáltatást, amit az átlag európai napi szinten használ. Amikor jó 2 évvel ezelőtt jártam kint, ezt sikerült VPN-nel kicselezni, de valamiért most a különböző VPN-ek vagy nem működtek, vagy akadoztak. Egészen furcsa volt egy hétig nagyjából a világtól elvágva lenni. Azt persze tudtam előre, hogy többszáz e-mail fog várni, de fura volt nem olvasni a híreket. Volt egy másik résztvevő, akinek a nevét-arcát ismertem, és emlékeztem rá, hogy valamiért fel akartam venni vele a kapcsolatot, de nem emlékeztem rá, hogy miért. Na, de gugli a barátunk. Csak éppen nem Kínában. Így aztán olyat tettem, amit már régen nem: odamentem hozzá, mondtam, hogy meg akartam keresni, és nincs-e ötlete, hogy vajon miért. Kitaláltuk közösen, de fura volt. Fura volt az is, hogy nem lehetett megosztani képet, kapcsolódó cikkeket se. A Skype elég jól működött – a Microsoftot szeretik -, a WhatsApp elvileg, valójában kissé szürreálisan, 1-1 üzenet ugyanis általában 6-7 óra alatt ment át. A céges e-mailek megérkeztek, bár szintén több óra alatt. És mennyire elszoktunk már az offline élettől!

Kína némiképp átértelmezi az okosság és bölcsesség közötti különbséget bemutató régi kis történetet, amely szerint okosság tudni, hogy a paradicsom gyümölcs, bölcsesség viszont nem beletenni a gyümölcssalátába. Kínában ugyanis a paradicsomot a banánnal és néha az uborkával együtt gyümölcsként adják, a süteményekre díszítésnek petrezselyem kerül, az ételekről pedig nehéz kideríteni, hogy mit is rejt a tál. Az ételek isteniek, de csirkét vagy kacsát például nem csontozzák, csonttal együtt vágják pálcikával ehető darabokra, így az ember főleg csontokat köpköd. A vegetáriánusok dolga volt a legnehezebb, mert a zöldségételek is gyakran rejtettek bacont, csak az íze miatt. Akik ilyen vagy olyan húst nem esznek (én például sertést) időnként bajban voltak, mert volt ugyan angol felirat az ételek mellett, de ember legyen a talpán, aki tudja, hogy mi is lehet a demin bone, a cowboy bone vagy a braised wool. A háromdimenziós borsó viszont valóban határozottan nem volt kétdimenziós. Az pedig biztosan a gaz imperialisták megtévesztését szolgálta, hogy a narancslé meat sauce (hússzósz), a Sprite tomato egg (paradicsom tojás), a kóla pedig snow vegetables (hó zöldség) álnéven szerepelt a büfében.    

A nyugati italokról van még némi tanulnivalójuk ezen a messzi vidéken. A nagyvárosban, mondjuk Sanghajban van buborékos ásványvíz és cukormentes üdítő is, itt viszont csak cukros kóla és Sprite. A Távol-Keleten az európai turistának lelkére kötik, hogy csak palackozott vizet igyon (te jó ég, hány műanyag üveget dobtam ki ez alatt a pár nap alatt!), és ne igyon jégkockával semmit, mert az csapvízből készül. A derék vidékiek viszont biztosan azt gondolták, azért nem kérünk jégkockát, mert nem szeretjük a hideg italokat, így aztán az üdítő mind szobahőmérsékletű, ami nagyjából 30 fokot jelent. Utolsó estére még rádobnak egy lapáttal, kitöltik az italokat tartályba, így a kóla nem csak meleg és cukros, de buborék sincs benne. Szerencsére ezen az egy estén van sör, persze az is meleg. A kávé új jövevény, a szállodánknak van egy – alapvetően otthoni vagy irodai célra készült – remek kávéfőzője. Viszont nagyon féltik, így komoly taktikai előkészületek kellenek ahhoz, hogy el lehessen tekerni a gombokat (aztán persze vissza) és erős, rövid kávét kapjunk a hosszú és gyenge helyett. A hatórás időkülönbség áthidalásában viszont sokat segít a másik turistabölcsesség, amely szerint az ember ilyen messze esténként igyon meg fertőtlenítésként egy felest, így könnyebb elaludni is.

Anji tartomány óvodái ún. igazi játék óvodák, ahol a gyerekek rengeteget játszanak a szabadban. A hagyományos kínai óvodában már az több ezer írásjel tanulása kezdődik, játék nincs. Itt a betűk csak könyvek formájában vannak jelen, azok viszont mindenhol körülveszik a gyerekeket, hogy kedvet kapjanak az olvasáshoz. A Anji program alapja, hogy a gyerekek kitalálják, hogy mit szeretnének megépíteni – fából, homokból, kockákból, hordókból, stb. –, megfesteni, létrehozni, lerajzolják, aztán megpróbálják elkészíteni, kísérletezhetnek vele bármennyit, de a próbálkozásokat videóra veszik, és meg is beszélik a délelőtt vagy a délután végén. A hotelszobában azon gondolkodtam el, hogy valami hasonló az építésznek sem ártott volna. A szoba hatalmas, kétszintes. A ruhásszekrény és a vízforralókanna az alsó, a zuhany a felső szinten van, a kettőt meredek csigalépcső köti össze. Ágy van lent is, fent is, viszont olvasólámpa vagy bármilyen villanykapcsoló csak az emeleti ágy mellett. A meredek lépcsőt ki lehet világítani, de annak a lámpának csak fent van kapcsolója. De szeretem a kihívásokat, így bátran vánszorgok le reggelenként kávéért a csigalépcsőn.

Nagyon figyelnek ránk. Mindenkinek személyes kísérője van, egyetemisták, akik rendesen a nyakunkon lógnak, naponta többször is elmondják, hogy mi lesz még a napi program, hogy melyik buszra kell felszállnod, hogy hánykor lehet ebédelni vagy vacsorázni. A dolog remekül működik, amíg az ember nem próbál kérdezni vagy kérni tőlük valamit, mert akkor általában megáll a tudomány. Viszont átkísérnek az úton a boltig. Először nem értjük, miért, de aztán kiderül, hogy mivel a tartomány vendégei vagyunk, attól tartanak, ha valakit mondjuk elüt egy autót, akkor abból nemzetközi diplomáciai incidens lesz. Így aztán igyekszünk kicsit tanítgatni őket angolul. Nekem sikerül leráznom a sajátomat egyszer-kétszer, teljesen véletlenül (igaz, addigra már nem Péterfy Gergőt olvasok, hanem egy kémregényt). Kétségbeesett arcukat látva egy idő után már odafigyelünk, nehogy másik ajtón jöjjünk ki a konferenciateremből. Elmondják, hogy napi 3 közös szelfit kell készíteniük, hogy bemutassák, végzik a dolgukat. Ha mégis elvesznél, este 10 után üzenet is érkezik a másnapi programról, és a kislány is csenget a szoba ajtajában. A szálloda minden reggel telefonon ébreszt, mivel nem tud senki angolul a recepción, a szolgáltatás lemondhatatlan, viszont kitartó. Ha a zuhanyban vagy, esetleg az alsó szinten kávézol, 5 perc múlva csörög újra, aztán újra (persze telefon csak az emeleten van).    

A konferencia végén hivatalosan is mozgalmat indítunk az igazi játékért, felkértek az alapítók egyikének. Így aztán életemben először falat firkálok, méghozzá engedéllyel, ugyanis mindenkinek alá kell írnia a nyilatkozatot, amit a falra applikáltak. Menet közben odajön hozzám egy Bill nevű amerikai, és azt mondja, bár még nem találkoztunk, ő bizony ismer engem. Valamikor 1-2 éve adtam neki egy interjút egy könyvhöz, amit a finn Pasi Sahlberggel, az egyik legnagyobb oktatási guruval írt, és hamarosan megjelenik. Örömmel nyugtázom, nem semmi Pasi könyvében megjelenni. Aztán amikor gugli ismét a barátom rákeresek: a szerzők a könyv megírása során több mint 50 interjút készítettek az oktatási világ legfontosabb szereplőivel („conducted interviews with over 50 of the world's leading authorities on education”). Nem hiszem, hogy az lennék, de mégis bekerültem a könyvbe. Elég jól esik, ezt nem tagadom.

Hamar véget ért ez az egy hét, sok új ismeretséget és számos régi ismerőssel való újabb találkozást hozott. Jól elfáradtam. Az odautazás napján reggel 5-kor keltem, pakolni kellett, és indulni fél 7-kor Bécsbe. A gép helyi idő szerint reggel 6-kor landolt Sanghajban. Hatalmas mázlim volt, valamiért átrakott a légitársaság business osztályra, ahol az ülésből ágyat lehet csinálni, így pár órát aludtam, hogy a munkanapot végig tudjam csinálni. Visszafelé még jobb, helyi idő szerint hajnali háromkor kellett felkelnem, a gyereket beállítottam ébresztőórának, itthon még csak este 9 óra volt. Mire az ágyam közelébe kerülök, megint este 9 van, csak egy nappal később.