Nem köpünk egyenesen a gyerekre

Mielőtt belevágnék szeretném bejelenteni, hogy elfogult vagyok. Imádom Fredrik Backman szarkasztikus humorát és a humor mögött rejlő mély gondolatokat. A Könyvfesztivál környékén jelent meg az Amit a fiamnak tudnia kell a világról című, 2012-ben íródott kötete magyarul. Backman friss szülői élményeit osztja meg velünk, a megszokott iróniával és empátiával. De több ez a könyv: szerelmi vallomás egy asszonyhoz, egy apához és egy kisbabához. Igen bátran egy repülőúton olvastam el, és bizony kaptam fura pillantásokat utastársaimtól, amikor fel-felröhögtem (erre nincs finomabb szó, elnézést). Itt például csaknem eldobtam a könyvet:

"Az ember ráköp a szalvétára.

Aztán letörli a gyerek arcát a szalvétával.

Nem köpünk egyenesen a gyerekre.

Én kérek elnézést."

Az 1981-es születésű szerző a kétezres évek elején lett szülő, én magam valamivel, szerintem jó tíz évvel korábban. Szülői Facebook csoportokban, fiatal (na, jó, nálam fiatalabb) szülők bejegyzéseit olvasva pontosan az az érzésem van, mint Backman sorait olvasva. Nem szeretnék most kisgyerekes szülő lenni. Vagy ha az lennék, biztosan én lennék az, akire úgy néznek a többiek, mintha gyerekgyilkos lennék. Ja, bocs, ez már akkor is így volt, amikor a fiam kicsi volt, mert mindig rajta volt a legkevesebb meleg ruha és vele fakszniztunk a legkevesebbet. Pedig akkor még sokkal kisebb volt a csoportnyomás, az ún. peer pressure. De már lehetett érezni a mostani időszak előszelét a halálbiztonságos (erről majd máskor) játszótereken.

Miközben remekül szórakoztam, nagyokat bólogattam, amikor olyan balesetekkel találkoztam, amik velem vagy az apukával (esetleg a saját apukámmal) is megestek, sok minden átfutott az agyamon. Leginkább az, hogy mennyire rémisztő lehet ma kisgyerekes szülőnek lenni, főleg ha valaki a mai elvárások tengerében próbál navigálni. Védőeszközök mindenhol, semmi cukor, glutén vagy tej. Ezekről pár éve még ösztönösen tudtuk, hogy marhaságok. Backman olyan szülőnek tűnik, aki szintén ösztönösen próbál apa lenni, és mindent megtesz, hogy azt a rövid pár évet, amikor a gyerek még igényli a társaságunkat, istenigazából élvezze. Még akkor is, ha ezzel a védőnő, más gyerekek anyukái vagy a szomszéd rosszallását vívja ki. Fredrik, ettől te még jó apa vagy.

Ez az egyik fontos kérdés, amit talán az olvasó fiatal szülők feltesznek maguknak. Van még időtök élvezni a szülőséget? Mert az bizony, ellentétben azzal, ami ma „átjön” a médiában, buli. Oké, nagyszülőnek lenni nagyobb buli, de a gyereke(i)d első 10-12 évét bizony élvezni kellene. Ehhez pedig egy csomó dolgot, ahogy ezt ma divatos mondani, el kell engedni. Take it easy. Ha ez elmarad, a mai fiatal szülők bizony bajban lesznek, amikor kamaszok lesznek a gyerekeik. Egy barátnőmmel állapítottuk meg néhány éve, hogy ezek a kedves és vicces emlékek akadályoznak meg bennünket abban, hogy kamasz gyerekinket megfojtsuk, agyoncsapjuk. Aki mást mond, az vagy nem őszinte magához vagy nem volt még kamasz gyereke. Kedves fiatal szülők, ti is túléltétek, sőt a szüleitek is. Az én apukám is felejtett el cipőt adni rám. Az én fiam is evett csokit, sőt 10 hónaposan tatárbífszteket (akkor azért a nagyszülők kicsit aggódtak 1-2 napig, mert náluk esett meg a dolog). És rengeteget nevettünk, játszottunk, élveztük a gyerekkort és élveztük, hogy szülők vagyunk.

Backman minden sorából érződik a felesége iránti szerelem és tisztelet is. Ez utóbbi szintén valamelyest deviánsnak számít a mai nőtudatos (sic!) világban. Főleg Svédországban, ahol a szerző él. Van egy norvég kollégám, aki éveken keresztül annyira próbálta mutatni, hogy ő semleges neműnek tekint, ahogy azt a skandináv ethosz elvárja, hogy többször beugrott elém az ajtóba, és jól egymásnak ütköztünk. Aztán leültem vele, és megbeszéltük, hogy ennek nem kell így lennie, én nem bánom, ha előre enged vagy ő cipeli a konferenciára a 30 kiló papírt. Backman üzenete végtelenül szimpatikus számomra. Engedjük meg a nőknek, hogy nők legyenek, vegyük tudomásul, hogy vannak ösztönök, amik a legtöbbször másként működnek a nők és a férfiak esetében. Vegyük tudomásul, hogy a legtöbb nő szereti, ha a férfi tudja, hogy fizikailag erősebb nála, és segít neki. És ettől még nem leszünk kevésbé egyenlőek. És lehet, hogy ettől még a nő az, aki kitessékeli a szobából a pókot.

A könyv fiatal apukája már Y generációs, én magam egy generációval idősebbnek számítok. Ő már azok közé tartozik, akik a digitális világban nőttek bele, de egyben egy olyan világba, ahol a megoldásokat megkeresni nem papírral, ceruzával, kalapáccsal vagy csavarhúzóval kell, hanem internetes keresőmotorral szokás. Backman néhány erősen megfontolandó gondolatot elrejtett ehhez kapcsolódóan is a mindent megjavítani, megoldani képes nagyszülők kapcsán. A klímakatasztrófa és kíberterrorizmus világában - ne aggódjon a kedves olvasó, ezekről nem esik szó a könyvben – elgondolkodtató, hogyan élnék túl a mai fiatal szülők internet nélkül. Főleg, ha esetleg egy darabig csak búzakenyeret és tehéntejet, ne adj ég, fehér cukrot lehetne szerezni.

Egészen biztosan nem utoljára olvastam ezt a karcsú kötetet és remélem, sok fiatal, a szarkazmust értő szülő is elolvassa. És nagyon kíváncsian várom Backman személyes beszámolóját az iskolás és a kamasz évekről. Remélem, megírja.