Norvég minta

Troll valahol egy fjordban

Amikor a Neveljük együtt! főszerkesztője, Tőkés Hédi megkért, hogy az egyik szeptemberi szerkesztői napom a norvégiai fjordokban tett nyári kirándulásunkról szóljon, nem tudtam, hogy kezdjek neki. 45 oldalnyi naplót írtam 12 nap alatt, de azt mégsem osztanám meg itt. Aztán elolvastam a legújabb, magyarul csak novemberben várható Jo Nesbo regényt, a Kést  (valahogy beugrott a csomagba hazafelé a londoni reptéren), és rátaláltam a megfelelő kezdésre. „Tudja, mi a norvég oktatási rendszer fő célja?” kérdezte Dagny. „Hogy felelős állampolgárokat neveljen. Hogy megtanítsa őket arra, hogy ez legalább annyira felelősség, mint amennyire privilégium.” Hát, így, és szerintem pont ezért érzem ennyire közelinek magamhoz a norvégokat.

Bakancslistás volt egy ilyen utazás, és mint minden ilyen nagy vágy esetében egy kicsit tartottam is tőle, hogy csalódni fogok. De fantasztikusan éreztük magunkat. A hihetetlenül gyönyörű táj csak részben volt oka ennek. Néhány képeket egy külön posztban összeszedtem, hogy ti is gyönyörködhessetek benne. Itt most inkább egy néhány olyan dolgot emeltem ki, ami számomra a fenti idézet szerinti felfogás megjelenése a mindennapokban.

A norvégokat úgy lehet megkülönböztetni a legkönnyebben a turistáktól, hogy a hazaiak nem néznek körül a zebránál. Miért is néznének? A zebránál az autónak meg kell állnia, ha át akar menni a gyalogos, ők pedig bíznak egymásban. A bizalom és a felelősségérzet valószínűleg kéz a kézben járnak. Az egyik projektünkben megismerkedtem egy olyan norvég sulival, ahol a gyerekek (13-16 évesek) csak hétvégén tudnak hazamenni, a település környéki szigeteken laknak. A szülők a hétköznapokra a városban szobát bérelnek nekik (nem kollégiumban, hanem magánszemélyeknél). Mivel a srácok nem feltétlenül szeretnek a szobájukban ücsörögni, minden gyereknek kulcsa van az iskolához, ahol szabadon használhatnak mindent: számítógépeket, hangszereket, hangrendszert, sportlétesítményeket és -eszközöket, a könyvtárat éjjel-nappal. Felnőtt „felügyelet” se az iskolában, se a bérelt szobáknál nincs, az iskolából az utolsó felnőtt is hazamegy délután 4-kor. (Ezt a felelős állampolgári létet persze itt is veszélyeztetik a ’migráncsok’. Találkozunk egy magyar buszsofőrrel, aki büszkén mesélte, hogy ő már ütött el gyalogost, aztán egyszer csak majd megtanulnak ezek a hülyék körülnézni.)

Rénszarvas és északi fény kereszteződése

Norvégia mindenféle statisztika szerint a világ egyik legélhetőbb országa, bárkinek. Ennek része, hogy óriási hangsúlyt fektetnek az akadálymentességre, és ezt valahogy úgy tudják megvalósítani, hogy minden teljesen hétköznapi, semmi különös. Mindenhová el lehet jutni kerekesszékkel vagy babakocsival, így se a kisgyerekesek, se mozgássérültek, se az idősek nem maradnak ki semmiből. Azon csak egy kicsit lepődtem meg, hogy a 8 méteres tengerszint feletti magasságról a Kékes magasságába 3 perc alatt felvivő lanovka akadálymentes, de a turistautak is úgy vannak kialakítva, hogy azon akár kerekesszékkel is végig lehessen menni. És mennek is. A múzeumokban, még a pici, keskeny, régi házakban is, ügyes kis liftek vannak. Olyat is láttunk, ahol a lépcső alakul liftté egy gombnyomásra. A nyitottsághoz az is hozzátartozik, hogy természetesen minden kutyabarát, de ebben már semmi meglepő nincs. Így viszont akut kutyahiányunkat (ebecskéink most itthon maradtak) szinte mindenhol egy kis simogatással enyhíthettük.

Norvégia halásznemzet. Sose értettem, hogy létezhet olyan norvég, aki nem szereti a halat, de van ilyen. Legkedvesebb norvég kollégám, Christian nem csak a halat nem szereti, de még allergiás is a tengeri herkentyűkre. A fantasztikus halválasztékot látva csak még jobban sajnáltam. A bergeni halpiacon, a boltokban, éttermekben tobzódtam a finomabbnál finomabb halakban. Mindig meglepődőm, hogy hányféleképpen tudnak füstölt halat fűszerezni. Halászattal foglalkozó múzeum is van minden nagyobb faluban. Tök uncsi, nem? Nem! Az egykori stavangeri szardíniakonzerv manufaktúrában minden munkafázist bemutatnak, ki is lehet próbálni őket, sőt kisebb ajándékokat be is lehet itt ’csomagolni’, egyedi konzerv lesz belőle. A bergeni halászati múzeumban hajómakettek, használati eszközök és gondolkodtató, interaktív installációk. Nemcsak nincs „ne nyúlj hozzá” felirat, hanem inkább mindenhez hozzá lehet nyúlni, erősen ajánlott kipróbálni. Persze nem a 300 éves halászhálót, hanem a másolatát, mert ha egy tárgy sérülékeny, abból van makett. De ez is a bizalomról szól. A gyerekek hamar megtanulják, hogy hogyan kell múzeumba járni, életkoruknak megfelelő elfoglaltságuk is akad, tehát nem unatkoznak, azt pedig nyilván nem feltételezi senki, hogy kárt akarnának tenni valamiben.

A sort folytathatnám még. Nem először jártam Norvégiában, de a fjordokban igen. És biztos vagyok benne, hogy még vissza fogok menni, nem csak dolgozni, hanem a fjordokban gyönyörködni is.