Nyárutói könyvajánló

Minden évben meg szoktam veletek osztani néhány olyan könyvet, amelyeket a nyaralásra jó szívvel ajánlanék, és azt is meg szoktam mutatni, mit tervezek a nyárra. Ez idén elmaradt, helyette volt a blogon néhány könyvajánló. Már szeptember van, de még nem múlt el teljesen a nyár, nem tudtam megállni, hogy ne írjak egy nyári könyves bejegyzést. A nyár olvasás szempontjából azért is speciális volt, mert aránylag hosszú ideig nem utaztam, így elsősorban a várólistámat próbáltam csökkenteni. Sajnos azok a könyvek, amelyekhez hagyományos formában tudok csak hozzájutni, halmozódnak az éjjeliszekrényen, mert amikor utazom, csak e-könyvet olvasok. És a munkám bizony szinte hetente visz valahová. A mostani ajánlóban tehát elsősorban nem újdonságok kerültek, viszont néhány igazán remek kötet üldögélt olvasásra várva a kupacban. Amiről nem fogok írni: nem alaptalan nagyon várni az új Nesbo-t, olvastam angolul, remek.

Értelmiséginek lenni életforma és csak döntés kérdése, független rezsimektől, körülményektől, általában a külvilágtól. Számomra ez volt a legfontosabb üzenete Péterfy Gergely új, nagy várakozással fogadott regényének, amiben csak azok fognak biztosan csalódni, akik szeretnének többet megtudni a címben szereplő golyóról, amely megölte Puskint. Elvittem magammal a nyaralásra, ami tökéletes választásnak bizonyult. Nemcsak a történet játszódik egy kitalált nyaralóhelyen a Duna­kanyarban, hanem a regény karakterei közül néhánynak klónjai ismerős figurák voltak saját gyerekkorom nyarainak balatonfüredi panop­ti­ku­mából is. A regényről írtam egy könyvajánlót az Olvass Bele számára is, amit itt olvashattok.

Soha még nyaralás alatt ennyire keveset nem olvastam (hogy miért, azt talán megmagyarázza a Norvég minta című blogbejegyzés). A közel két hétbe csak két könyv fért bele. A másodikba nagyon félve kezdtem belem, de mert mostanában fantasy-ból annyi van, mint égen a csillag, de a Bronzváros (S. A. Chakraborty regénye) annyira gyönyörűen nézett ki, hogy adtam neki egy esélyt. És milyen jól tettem. Tökéletesen kitalált világ, valahol az Ezeregyéjszaka és a Trónok harca sarkán, fordulatos sztori, komplex személyiségek, keleti kultúra és udvari intrikák. Máris jöhet a folytatás. (Jön is ősszel.) Addig pedig lehet egy kicsit gondolkodni azon, hogy mennyire határoz meg bennünket, hogy kik a szüleink, mennyire az, hogy milyen közegben élünk és mennyire az, hogy a születésünk mások szerint mire predesztinál bennünket.  

Joel Dicker már első regényével levett a lábamról, a várólista csökkentés egyik szubjektív legjobbja pedig második kötete, A Baltimore fiúk volt. A jelen és a múlt különböző idősíkjaiban kalandozó történet családregény, de egyben a trauma feldolgozásának remekül megkomponált leírása. Tudom, hogy mindkét regény fogadtatása igencsak felemás volt, de szerintem ez egy remekül megírt, sodró és elgondolkodtató történet. Három fiú és egy lány barátságainak és szakításainak története mögött óriási családi titkok rejlenek, olvasás közben pedig az ember újra és újra ráeszmél, hogy a látszatból nem szabad és nem is érdemes ítélni. A kötet valahol a ponyva és a szépirodalom határán egyensúlyoz, valószínűleg ezért a felemás fogadtatás. Én viszont utálom a skatulyákat, és várom a következőt. 

Következzen most egy nagyon fontos, érdekes és alapos kutatásokra alapozott könyv, amin mégis rengeteget dühöngtem. Wisinger István életrajzi dokumentumregénye, A Nobel-díjas kém az egyetlen olyan tudós életébe enged bepillantást, aki Magyarországon dolgozva részesült a díjban. A környezet pedig a II. világháború előtti, alatti és közvetlenül utáni Magyarország, ahol - a mai magyar valósággal igencsak áthallásosan - egy értelmiséginek el kell döntenie, meddig asszisztál a kormányzat tevékenységéhez az attól kapott pénz és elismerés fejében. Szent-Györgyi egy adott ponton döntött, azt az olvasónak kell megítélnie, hogy jókor tette-e. A szerző sem a Horthy-korszakot, sem a közvetlenül a háborút követő időszakot nem fekete-fehéren ábrázolja, ez a kötet legnagyobb erőssége. A legnagyobb gyengesége viszont a lépten-nyomon előforduló modorosságok túltekeréséből és a szerkesztés hanyagságából adódik. Néhány gyöngyszem: “a közeli csónakházban rendszeresen evezett”, “üdvözölte a magyar sajtó képviselőiből verbuválódott újságírókat”, “domború homloka mögött helyenként már erősen ősz haja mintegy keretet adott tömör, sötét bajuszának”, “különleges időszerűségét az tette sürgőssé”, “a koncertek és esti bankettek során különleges orosz ételeket szolgáltak fel”, “amikor 1940-ben véget kívántunk vetni az erdélyi magyarság kegyetlen bánásmódjának” (Horthy angol nyelvű levelének fordítása), (1970-ben) “előbb 25 dolláros pénztámogatással, majd egy hirdetéssel megszervezett professzionális adománygyűjtési akcióval”, “az Amerikában élő magyar származású tudósok talán legnagyobb alakja”. Na, kipuffogtam magam, de azért ajánlom, hogy olvassátok el. 

David Grossman zseniális izraeli író Egy ló besétál egy bárba című regénye a Man Booker Díj nyertese volt 2017-ben, két évvel Krasznahorkai László után. Az utóbbi időben annyiszor csalódtam díjazott könyvekben, hogy ez volt az első ok, ami miatt mínuszból indult a könyv. A történet végtelenül egyszerű, egy, a pályája végén járó stand-up komikus elhívja egy ismerősét egy előadásra, aki nem érti, miért kapott meghívást, legalább annyira utálja a műfajt, mint én (a másik mínuszos ok), mégsem tud elszakadni a bárból, ahol a színpadon legalább annyira dráma, mint stand-up komédia zajlik. A meghívott vendég egy nyugalmazott bíró, aki az olvasóval együtt azon gondolkodik, vajon ítélkezni hívták-e. Közben pedig Dovalé, a komikus a színpadon ítélkezik saját magáról és a világról is. Nagyon más a hangulata ennek a regénynek, mint Grossman előző, magyarul megjelent regényének (A világ végére), abban viszont hasonlítanak, hogy egyszerre boncolgatja mindkettő az egyéni sorsot mások sorsával, főként a döntéshozók felelősségével. Ugye nem kell mondanom, hogy a mínuszokból abszolút öt csillag lett.

Végül kedvenc walesi szerzőm, Jasper Fforde regényét szeretném a figyelmetekbe ajánlani. Fforde véletlenül lett az egyik kedvencem azzal a regénysorozatában, amelyben egy irodalmi detektív szabadon közlekedik az angol irodalom műveiben. Ez a regény magyarul Monokróm címmel jelent meg, érthető módon. Az eredeti cím Shades of Grey (A szürke árnyalatai), a kötet pedig szerencsétlen módon az 50-es számot is magában foglaló botránykönyv előtt egy évvel jelent meg, és semmiben sem hasonlít ahhoz. Ez a regény egy elképzelt jövőben játszódik, amelyben az emberek a ma technikai civilizációjának csak töredékével rendelkezik. Ez is disztópikus jövőt ábrázol, egy olyat, amelyben az emberek nem utazhatnak, életük, jövőjük, házasságaik dinasztikus alapon alakulnak. A rendszer alapját egy olyan törzsfejlődési változás képezi, ami miatt az emberek csak bizonyos színeket látnak, azt pedig, hogy az adott szín mely árnyalatait, alapvetően meghatározza társadalmi státuszukat. Természetesen - ilyen a műfaj - igazi bátorságról csak a legelnyomottabbak, a szürkék viselkednek. A viktoriánus regények stílusában megírt regény többszörös paródia: kifigurázza a szakmányban íródott disztópiákat, a varázslatban hívő tudománytagadókat, az emberi butaságot, az autoriter rendszerek híveit éppúgy, mint az értelmetlen társadalmi elvárásokat. Talán nehezebben szerethető, mint a Thursday Next sorozat, de szerintem megér egy esélyt.  

És ahogy szoktam, megint megosztok veletek néhány olvasni tervezett könyvet is. Ha sikerül tényleg elolvasni őket, írok majd róluk.