A nagymama padlizsánja

Apai nagymamám remek, ám igen kritikus szakácsnő volt. Semmivel nem tudta jobban hangsúlyozni a sógornőjével kapcsolatos lenézését, mint hogy azt mondta róla, beleteszi a sparheltbe a húsleveses fazekat[1]. Rengeteg olyan ételt főzött, amit szinte sehol máshol nem lehetett enni, és ma sem lehet. Egy erdélyi faluból származott, de voltak olyan receptjei, amik semmilyen erdélyi és/vagy zsidó szakácskönyvben nem lelhetőek fel. Amikor anyám férjhez ment, feljegyezte ezeket a recepteket, bár esély sem volt rá, hogy valaha elkészíti. Aztán kidobta a füzetet, így vannak olyan receptek, amiket azóta sem sikerült rekonstruálni, mert mire ez kiderült, a nagymama már szenilis volt. Van, ami azonban fennmaradt. Az egyik ilyen ’A’ padlizsán.

Amikor először ettem padlizsánkrémet házon kívül, hatalmas meglepetés ért. Amit én padlizsánkrémként ismertem, egészen más volt, miközben persze ugyanaz a fűszeres ízvilága volt mindkettőnek. Azóta tudom, hogy a padlizsánkrém kánonban két egymással versengő nézet van: az egyik szerint kell bele majonéz, a másik szerint nem. De a nagymama padlizsánkrémjén kívül egyetlen olyan receptet sem találtam, amiben nyers zöldpaprika van. Apukám szerint a recept családi, nálunk ez a hagyományos, míg máshol ő is csak másmilyen ’vinetát’ evett.

A recept nem tartozik abba a körbe, amit csak úgy megcsinálna az egyszeri diák, így nem a Marmaládé Tanácsok közé került, hanem ide, holott tulajdonképpen pofonegyszerű.

Hozzávalók:

1 kg padlizsán

6 keménytojás

2 szép zöldpaprika, nem erős

1 fej lilahagyma

citromlé

oliva olaj, majonéz, só, bors ízlés szerint

A padlizsánt megsütjük, fakéssel meghámozzuk, ha kell, kicsöpögtetjük és aprítógépben összeturmixoljuk. A lilahagymát apróra vágjuk és citromlében egy kicsit kiáztatjuk, hogy lágyabb legyen az íze. A keménytojást felaprítjuk, amit lehet tojásvágóval is. A paprikát annyira apróra vágjuk, mint a hagyma és a tojás. Mindent összekeverünk, hozzáteszünk egy kevés olajat, majonézt, sót és borsot. Érdemes legalább egy fél napig a hűtőben hagyni összeérni. Ennyi az egész.

Nos, ez a recept megvan. És hetekkel ezelőtt megígértem egy barátnőmnek, hogy leírom. Amit viszont sehol nem lelek, az a nagymama által kuglinak hívott valami (és nem azonos azzal, amit bármilyen ismert szakácskönyv annak nevez). Ma egy gasztroblogger ismerősöm azt ígérte, kikísérletezi. Abban biztos vagyok, hogy kukoricalisztből készült libazsírral. A massza egy máztalan cserépedénybe került, amit a nagymama lefordított a sóletes lábas aljára. Erre került a sólet összes alapanyaga, amitől az ízek az edény pórusain és a szélénél beleszivárogtak a kugliba. Tálalásnál mindenki kapott belőle 1-2 szeletet. Imádtam, így ha valaki ismerné a receptet, ne fogja vissza magát és ossza meg.

---

[1] A hagyományos sparhelt tetején lévő karikákat le lehetett venni, belesüllyeszteni a fazekat úgy, hogy a föle tartotta, és így nagyon erős tűzön főtt az étel, a húslevesnek viszont köztudottan nagyon lassú tűzön, órákig kell főnie.