Apai nagymamám
remek, ám igen kritikus szakácsnő volt. Semmivel nem tudta jobban hangsúlyozni
a sógornőjével kapcsolatos lenézését, mint hogy azt mondta róla, beleteszi a
sparheltbe a húsleveses fazekat[1].
Rengeteg olyan ételt főzött, amit szinte sehol máshol nem lehetett enni, és ma
sem lehet. Egy erdélyi faluból származott, de voltak olyan receptjei, amik
semmilyen erdélyi és/vagy zsidó szakácskönyvben nem lelhetőek fel. Amikor anyám
férjhez ment, feljegyezte ezeket a recepteket, bár esély sem volt rá, hogy
valaha elkészíti. Aztán kidobta a füzetet, így vannak olyan receptek, amiket
azóta sem sikerült rekonstruálni, mert mire ez kiderült, a nagymama már
szenilis volt. Van, ami azonban fennmaradt. Az egyik ilyen ’A’ padlizsán.
Amikor először
ettem padlizsánkrémet házon kívül, hatalmas meglepetés ért. Amit én padlizsánkrémként
ismertem, egészen más volt, miközben persze ugyanaz a fűszeres ízvilága volt
mindkettőnek. Azóta tudom, hogy a padlizsánkrém kánonban két egymással versengő
nézet van: az egyik szerint kell bele majonéz, a másik szerint nem. De a
nagymama padlizsánkrémjén kívül egyetlen olyan receptet sem találtam, amiben nyers
zöldpaprika van. Apukám szerint a recept családi, nálunk ez a hagyományos, míg
máshol ő is csak másmilyen ’vinetát’ evett.
A recept nem
tartozik abba a körbe, amit csak úgy megcsinálna az egyszeri diák, így nem a Marmaládé Tanácsok közé került,
hanem ide, holott tulajdonképpen pofonegyszerű.
Hozzávalók:
1 kg padlizsán
6 keménytojás
2 szép
zöldpaprika, nem erős
1 fej lilahagyma
citromlé
oliva olaj,
majonéz, só, bors ízlés szerint
A padlizsánt
megsütjük, fakéssel meghámozzuk, ha kell, kicsöpögtetjük és aprítógépben
összeturmixoljuk. A lilahagymát apróra vágjuk és citromlében egy kicsit
kiáztatjuk, hogy lágyabb legyen az íze. A keménytojást felaprítjuk, amit lehet
tojásvágóval is. A paprikát annyira apróra vágjuk, mint a hagyma és a tojás.
Mindent összekeverünk, hozzáteszünk egy kevés olajat, majonézt, sót és borsot.
Érdemes legalább egy fél napig a hűtőben hagyni összeérni. Ennyi az egész.
Nos, ez a recept
megvan. És hetekkel ezelőtt megígértem egy barátnőmnek, hogy leírom. Amit viszont sehol nem lelek, az a nagymama által kuglinak hívott
valami (és nem azonos azzal, amit bármilyen ismert szakácskönyv annak nevez). Ma egy gasztroblogger ismerősöm azt ígérte, kikísérletezi. Abban biztos
vagyok, hogy kukoricalisztből készült libazsírral. A massza egy máztalan
cserépedénybe került, amit a nagymama lefordított a sóletes lábas aljára. Erre
került a sólet összes alapanyaga, amitől az ízek az edény pórusain és a szélénél
beleszivárogtak a kugliba. Tálalásnál mindenki kapott belőle 1-2 szeletet.
Imádtam, így ha valaki ismerné a receptet, ne fogja vissza magát és ossza meg.
[1] A hagyományos sparhelt tetején lévő
karikákat le lehetett venni, belesüllyeszteni a fazekat úgy, hogy a föle
tartotta, és így nagyon erős tűzön főtt az étel, a húslevesnek viszont
köztudottan nagyon lassú tűzön, órákig kell főnie.
No comments:
Post a Comment