Amikor van időd olyanra, amit nem lehet letenni

Ötödik éve, immár hagyományosan karácsony előtt kéretlen ötleteket szoktam adni olvasáshoz, ajándékvásárláshoz. Ebben az évben a csomagba régebbi és friss kiadású könyvek is kerültek, de mindenképpen olyanok, amik az idei év legjei a szintén szokásos nyári könyvajánlóval együtt. Az év egyik nagy sikerélménye volt számomra, hogy sikerült teljesítenem a moly.hu-n a Várólista csökkentés kihívást. A nyári válogatásom nagyrészt ebből ajánlott könyveket, most viszont nagyobbrészt olyanokat válogattam, amelyek nem ücsörögtek sokat a várólistámon.

A legrövidebb ideig, talán csak pár órát egy olyan sorozat várt, amivel régóta kokettáltam, de a kolléganőm jó pillanatban adta ide, amikor épp valami könnyebb olvasnivalót kerestem egy borzalmasan elfoglalt időszakban. Ambróczy báró esetei teljesen megfelelőnek tűntek erre, csak azt nem mértem fel, hogy a pár óra alatt kiolvasható, bő 300 oldalas első kötetet sokkal combosabbak követik, ám lehetetlen nem folytatni. Böszörményi Gyula könyvsorozatának oldalain megelevenedik – ténylegesen kisétál a könyvből – boldog békeidők, a XIX.-XX. század fordulójának világa. Korabeli celebek és mindennapi emberek sorsa fonódik össze, a részben vagy teljesen kitalált szereplők mellett ott forgolódnak megelevenedett utcanevek és könyvborítók. Hihetetlen kutatás előzte meg a sorozat megírását, és az olvasó ennek egy részét megismerheti, ha az igencsak bőséges jegyzetanyagból. Én végül jónéhány napig alig aludtam, mert bármennyire is sűrűek voltak a munkanapjaim, este nem tudtam letenni az aktuális kötetet. Jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki meg szeretné ismerni ennek az időszaknak a történelmét, mindennapjait, szokásait, társadalmi viszonyait, különleges szókincsét. De nagyon hiányoltam a kötetekről a „függőséget okozhat” figyelmeztetést. Csak akkor szabad elkezdeni, ha nem gond, ha akár fél napra is belemerülsz az Ambrózy-sagába.

Apának lenni nem könnyű. Apának lenni manapság talán még nehezebb, mint régen. Apának lenni manapság Svédországban már végképp nehezített pálya. Ha pedig valaki még ráadásul nem is tős­gyökeres svéd, a feladat szinte a meg­old­ha­tat­lanság határait súrolja. Az Apa­zára­dék című regényében Jonas Hassen Khemiri hihetetlenül szó­rakoztatóan mesél minderről úgy, hogy az utolsó olda­lig nem is tudjuk, kik is a főszereplők. Lehet, hogy az utolsó oldal után sem. Pedig akár te is lehetnél vala­melyikük.   A feszes, ellenállhatatlanul mulatságos szöveg tíz nap eseményeit meséli el, váltogatva a szereplők perspektíváját. (A szöveg humorát erősíti Papolczy Péter hajlékony és leleményes fordítása.) Az egyik felnőtt szerint az életük olyan, mint „egy visszafelé lejátszott David Lynch-film román szinkronnal”. Az egyéves baba viszont, kicsit Nicsak, ki beszél? stílusban, mindent pontosan ért, kommentál és megindokol belső monológban, miközben a felnőttek számára hallhatóan csak annyit mond: Múúú. A negyvenes évei elején járó svéd szerzőnek az Apazáradék a második magyarul megjelent regénye. Az interneten fellelhető életrajzi szövegekből nem sikerült kiderítenem, hogy a gyermekgondozásin (apaszabadság) lévő svéd apuka életének leírása saját élményein alapul-e, de megfigyelései kétségtelenül igen pontosak. Khamiri hazájában nagy népszerűségnek örvend, a műve üdítő skandináv nem-krimi. Miközben a történetben igazán szerethető szereplő egyetlen egy sincs, a könyv kétségtelenül az idei év egyik legjobbja. Az eddigiekből azonban már sejthető, hogy írni róla szinte képtelenség. Nem lehet és főleg nem érdemes elmagyarázni, mi a jó benne. Olvassátok el.

A kiskamaszoknak, főleg fiúknak jó könyvet találni az egyik legnehezebb dolog. Meg persze az olyan lányoknak sem könnyű, akik nem feltétlenül fantázialényekről akarnak olvasni. Ebben a műfajban az elmúlt években már megjelent néhány igazán jó regény hazai szerzők tollából, most pedig Berg Judit (a Rumini szerzője, akinek talán egyedüli kortársként sikerült bekeverednie a kötelező irodalom körébe) is csatlakozott a klubhoz Az őrzők című krimijével. A történet főszereplői egy tizedikes osztály tagjai, és bár a két ’főnyomozó’ éppen lány, bátran adhatjuk ezt a könyvet fiúk kezébe is. Tekintettel arra, hogy a gyerekek általában néhány évvel idősebbekről olvasnak szívesen, Az őrzők szerintem leginkább a hatodikos-nyolcadikos korosztály számára lehet találó választás, de jó szívvel ajánlom a szülők figyelmébe is. (Én is nagyon élveztem…) A kamasz olvasó egyszerűen irigyelni fogja azokat, akiket a történetben szereplő történelemtanárhoz hasonló figurák tanítanak. Földvári Gáborban megvan a jó tanár minden tulajdonsága: tudja és szereti a tantárgyát, ért a gyerekek nyelvén (így aztán a fanyalgó lányoknak azt a feladatot adja, hogy keressenek olyat, ami igazán ’uncsi’), bízik bennük, nem észt oszt, hanem akkor segít, amikor kell. És persze az sem árt a nyomozáshoz, hogy testvére épp a Mátyás-templom biztonsági szolgálatánál dolgozik. Az izgalmas nyomozás hátterében, nem is eldugottan, ott a történelem – mint tantárgy és mint felfedezésre váró titkok sora. A főszereplő srácok az iskolai projekthét keretében lehetőséget kapnak arra, hogy felfedezzék a Mátyás-templomot, és megtalálják azt, ami tényleg érdekli őket belőle. Nem évszámokból és csatákból írnak dolgozatot, hanem Budapest egyik legismertebb épületének titkait kutathatják. És mennyivel maradandóbb a saját erőből, némi erőfeszítéssel megszerzett tudás, mint az előre megrágott. Megfelelő terelgetéssel egy ilyen épület felfedezésével nemcsak történelemet, hanem irodalmat, matematikát, fizikát…, illetve szinte bármit lehetne tanítani. Vagy inkább tanultatni. A regényből az derül ki, hogy közben a főszereplők sok mindent tudtak meg templomépítészetről, magyar királyokról és szentekről, a Szent Koronáról, a Budai Vár alatti labirintusról.

Kicsit félve vettem kézbe Szerencsés Dániel kötetét, mert az elmúlt időszak egyik legmaradandóbb olvasmányélményét, a Fővárost óhatatlanul is összemértem vele. Hasonló és mégis más A 13. emelet. Mindkettőben van Brüsszel, halál, érdek-összeütközések, és szeretném hinni, az európai ügy iránti aggódás és szeretet. Ennek a regényének helyszíneit, sőt szereplőit is van szerencsém (vagy szerencsétlenségem) ismerni. A szereplőket nyilván nem úgy hívják a valóságban, ahogy a könyvben, sőt lehet, hogy az Európai Bizottság valamelyik másik szegletében dolgoznak, de tipikus figurák. A szerző egyértelműen otthonosan mozog nemcsak az EU adminisztratív fővárosában, de a brüsszeli eurokrácia útvesztőben. És az is egyértelmű, hogy az ottani folyamatokkal, az ott dolgozókkal kapcsolatosan semmilyen illúziója nincs. Nem tudom, milyen lehet ezt a könyvet – mondjuk így: – szűz szemmel olvasni, mit mond az alaptörténeten túl annak az olvasónak, aki nem ismeri ezt a világot. Minden valószínűség szerint az átlagolvasó számára ez nem más, mint egy meglehetősen egzotikus helyen (az Európai Bizottság központi épületében, a Berlaymontban) játszódó, jól megírt, olvasmányos krimi, némi skandináv beütéssel, de hamisítatlan noir elemekkel tűzdelve.

Végül, ahogy szoktam, megosztom veletek, hogy miket szeretnék elolvasni az ünnepek alatt. Úgysem fog sikerülni, mert jönnek újak. Mindenesetre ezek várnak rám vagy felkeltették a figyelmemet.