Ha év vége, akkor könyvajánló

2015 óta minden évben igyekszem kiválogatni néhány olyan könyvet, amit a nyári szabadság és december között olvastam, és valamiért kiemelkednek a többiek közül, hátha ihletet kapnak olyanok, akik még tanácstalanok az ajándékvásárlással kapcsolatosan. (A nyári könyvajánló is adhat persze ötleteket.) Idén elég vegyes lett a csomag, és belekerült két olyan kötet is, amit egyelőre csak angolul lehet olvasni, de az egyik jövőre magyarul is megjelenik. Izgalom, mese, ismeretterjesztő és fantáziavilág - ezt ajánlom idén.

---

Susanne Clarke: Piranesi (Agave 2020, fordította: Molnár Berta Eleonóra)

Azok számára, akik olvasták Susanna Clarke első regényét, a magyarul A hollókirály címmel megjelent óriási fantasy sikert, minden bizonnyal az év egyik legjobban várt könyve volt a Piranesi című második regény. A kötetre igencsak türelmesen kellett várni, hiszen az első regény eredetileg 2004-ben, magyarul 2006-ban jelent meg. Az új történetben csak azok fognak csalódni, akik Strange és Norell történetéhez hasonló terjedelemre vártak, ugyanis ez mindössze 224 oldal. Clarke virtuozitását mi sem jelzi jobban, mint hogy teljes univerzumot tudott teremteni egy ilyen vékonyka kötetben is. Ráadásul az olvasó a végén nem hiányérzettel teszi le a könyvet, hanem további három kötetnyi gondolattal.

Piranesi, aki önmagát nem így nevezi, egy labirintusban él. (Mi pedig tudjuk, hogy a név tisztelgés Giovanni Battista Piranesi XVIII. századi régész és rajzoló előtt, akinek leghíresebb alkotásai gyönyörűen kidolgozott börtönök.) Az épület, a Ház csarnokait szobrok ezrei töltik meg, alsó szintjein pedig egy óceán van. Piranesin kívül nincs itt más, csak víz, felhők, a szobrok, madarak, halak, kagylók és hínár. No meg a Másik. Különös világ ez, de már a könyv első fejezetei során az olvasó azon töpreng, mi lehet a Ház és a valódi világ közötti kapcsolódás. Vajon a Másik honnan jön hetente kétszer? És Piranesi, akinek a rendőrörs szó értelmetlen, de a Házban nem létező citrom illatát ismeri, járt-e a való világban?

Ahogy haladtam az olvasással, azon töprengtem, hol is lehet ez a fura figura. A Ház vajon csak a fejében létezik? Valami Alzheimer-kór szerű betegségben szenved? Autista? Esetleg fogva tartják egy különös állatkertben? Vajon Piranesi rajongása a Másik iránt egyfajta Stockholm-szindróma, a fogvatartó iránt érzett különös szeretet? Egy gyermeki lélek lenne, aki még látja a csodákat, ahogy azt minden kisgyerek látja, mint azt Mary Poppinstól tudjuk? Belépett egy képbe, mint Mary, Bertie és a gyerekek, és ott maradt? Maga a szerző egy interjúban azt mondta, nem nagyon lehet olyan ember, aki olvasta a Narnia krónikáit és ne reménykedne benne, hogy rálel a szekrényre. Lehet, hogy Piranesi megtalálta, és mégsem Narniába jutott? Vagy ez lenne a platóni ideák világa? Ajánlom, olvassák el, és találják meg a saját válaszaikat (vagy kérdéseiket).

J. R. dos Santos: Halhatatlan (Kossuth 2020, fordította: Nagy Viktória)

Ez bizony gondolkodnivalót ad, de csak erős idegzetűeknek. J. R. dos Santos azzal a figyelmeztetéssel adja az olvasó kezébe Tomás Noronha legújabb kalandját, a Halhatatlant, hogy figyelmeztetésnek szánja, nem kézikönyvnek. Az orwelli figyelmeztetést bizonyára sokan fogják olvasás után érthetőnek találni. Ahogyan azt megszokhattuk a szerzőtől, a regényben zajló beszélgetésekből, szigorúan kutatási eredmények alapján, tényként kezelhető tételeket hallunk, ezalkalommal két témáról: azokról az információtechnológia nyújtotta lehetőségekről, amelyek lehetővé teszik az emberek feletti globális kontrollt és az ember és robot közötti határvonalról. Míg az utóbbi nagyrészt gondolatkísérlet, az informatikai eszközök használata szinte mindannyiunkat sebezhetővé tesz. Mindannyian megfigyelhetőek vagyunk, sőt minden valószínűség szerint meg is figyelnek bennünket. A kérdés, hogy ki és milyen célból teszi ezt. A kissé erőltetett, nem túlságosan jól sikerült előző kötet után dos Santos tudós főhőse ismét egy nagyon is valósnak tűnő veszélytől menti meg az emberiséget a fikció világában, a gondolkodó olvasót pedig talán hozzásegíti, hogy észrevegye, ha hasonló veszély fenyeget, és talán tegyen is ellene.

A spoiler veszélye nélkül nem nagyon lehet többet elárulni a történetről, mint amit a fülszöveg mond. Annyit talán érdemes figyelemfelkeltésként elmondani, hogy ebben a regényben dos Santos továbbgondolja a világhírű izraeli szerző és gondolkodó Noah Yuval Hararinak a Homo Deusban megfogalmazott gondolatait az emberiség jövőjéről, eljátszik Asimov robotikai törvényei kapcsán néhány fontos filozófiai kérdéssel, és újraértelmezi az ember emberségét definiáló descartes-i „cogito ergo sum” gondolatát is.

A tét nem kicsi. Aznap, amikor befejeztem a regény olvasását, a kínai elnök azt javasolta a legfejlettebb országokat tömörítő G20-ak konferenciáján, hogy mindenkinek a tarkójára tetováljanak QR-kódot, amit egy kínai típusú megfigyelőrendszer könnyedén le tud olvasni. Aznap, amikor az eredeti könyvajánlót írtam, egymás mellett szerepel az a hír, hogy az országok nem fogják kötelezővé tenni a covid oltást, és az, hogy egy adott légitársaság nem fog engedni oltás nélküli utast a fedélzetére, de felmerült már olyan ötlet is, hogy alapszolgáltatásokat sem vehet majd igénybe a jogaival élő és az oltást elutasító ember. Most éppen covid-őrület van a világon, de Kínában már elég, ha bizonyos kifejezéseket leírsz, és többé nem szállhatsz vonatra. Márpedig a mesterséges intelligencia belépése a munkaerőpiacra gyökeresen fel fogja forgatni a jövedelem, megélhetés, kereset fogalmát, ahogy az állam szerepét is. Ha a megélhetést nem a munka biztosítja majd, milyen feltételekkel élhetünk tovább, mit kell tennünk, mit vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy a fizikai fennmaradásunk ne kerüljön veszélybe? Mi múlik majd a mesterséges intelligencia és mi a kormányok jóindulatán? És akkor még nem gondoltunk bele egy ellenségessé váló, gyakorlatilag mindenható technológia lehetőségébe.

John Scalzi: Az utolsó emperátor (Agave 2020, fordította: Benkő Ferenc)

A könyvajánlót azzal kell kezdenem, hogy aki még nem olvasta az első két kötetet (Az összeomló birodalom és Pusztító tűz), először azokat vegye kézbe, és csak azután kerítsen sort az új regényre. A 2020 áprilisában megjelent, és dicséretesen hamar a magyar olvasók kezébe került Az utolsó emperátor egy másik trilógia zárókötete. A sorozat magyar címe Az egyesülés, de az eredeti cím, The Interdependence, azaz egymástól függés sokkal beszédesebb. Egy olyan bolygóközi társadalom néz szembe az egymástól függő gazdaságok közötti normális, folyamatos kapcsolatának ellehetetlenülésével, amelyet nyíltan vállalatok irányítanak. Ami a trilógia esetében a bolygók közötti átjárók összeomlása, kísértetiesen hasonlít arra, ami az elmúlt hónapokban a globális gazdasággal történik. Az pedig, hogy jelenleg a globális politikát is egyre jobban befolyásolják vállalati érdekek, és egyre több vállalati vezető lép nyilvánosan is a politika színpadára, csak aktuálisabbá teszik a történetet az olvasó számára. Mindez pedig Scalzi szokásos fanyar humorába pácolva kerül a kezünkbe. 

A most megjelent utolsó kötet fő kérdése – azt hiszem, ezt spoilermentesen el lehet árulni –, hogy ha vállalati érdekek irányítják a világot, mi fog történni a kisemberrel. Vajon az oligarchák az ő megmentésükre is odafigyelnek, vagy csak a saját közvetlen túlélésük érdekli őket. Amikor két fejezet között az olvasó elfogyasztja a napi híradagját, és látja, hogy gazdag országok hogyan mentik meg saját nagyvállalataikat és közben hogyan alakult ki hetek alatt éhínség a magukra hagyott beszállító országokban, kicsit nehéz folytatni az olvasást.

A korábbi kötetekből megismert szereplők a megszokott pimaszsággal és szabadszájúsággal élik tovább életüket Az utolsó emperátorban is. Az eredmény, ahogy korábban említettem, egy nagyon szórakoztató sztori, amit sokkal jobban élveztem volna, ha a mindennapok valósága nem kopogtatott volna be a képernyőn. Talán érdemes a szabadság alatt, hírdiéta közben olvasni.

Norton Juster: The Fantom Tollbooth (eredeti megjelenés éve 1989)

Régóta terveztem már elolvasni ezt a könyvet, amit angol nyelvterületen kortárs klasszikusként tartanak számon. Fogalmam sincs, hogy maradt ez eddig ki. És azt sem értem, miért nem fordították még le magyarra. Nagy kihívás lenne, de olyan sok remek fordítónk van. Az egész meseregény egy hatalmas nyelvi tüzijáték, szellemes, okos, tanít, de nem szájbarágva. Az Alice Csodaországban-hoz sokan hasonlították. Nekem a Hahó, öcsi!-t idézte fel a gyerekkoromból.
Azt hiszem, ennyit elég is elárulni. Szívből ajánlom minden angolul jól tudó 10 éven felülinek, beleértve a kellően gyereklelkű felnőtteket is. És szívből ajánlom a kiadóknak is, akik mostanában más klasszikus gyerekkönyvek kiadását is felvállalták.

Alison Gopnik: Neveljük-e a gyereket? (HVG Könyvek 2020, fordította: Pap Ágnes)

Alison Gopnik korszakos jelentőségű kötete, A kertész és az asztalos/ács (The Gardener and the Carpenter) elég szerencsétlenül megválasztott címmel jelent meg. Mielőtt az olvasó a magyar címben felvetett kérdésre igennel válaszolva tovább is lépne, hogy másik könyv olvasásába kezdjen helyette, képzelje inkább el, miről szólhat egy gyereknevelési könyv, amiben kertészekről és asztalosokról van elsődlegesen szó. A kötetet angolul olvastam, és amikor most belelapoztam, nyilvánvaló volt, hogy rettenetes nehéz dolga lehetett a fordítónak, amikor a legfontosabb fogalmakat próbálta meg magyarítani. A beleolvasó alapján ez nem is sikerült maradéktalanul. 

Gopnik alaptézise, hogy hiba a gyerek felnevelése (raising a child) helyett tervszerű ipari tevékenységnek tekinteni a szülőséget (parenting). Gopnik azt mondja - az eredeti angol címre reflektálva -, hogy a gyerekeknek, a kerti növényekhez hasonlóan gazdag termőföldre (sokféle lehetőségre), napfényre (szeretetre), vízre (élelemre) és szabadságra van szüksége. Persze, láttunk már kockává növesztett görögdinnyét és ismerjük a francia kert mesterkélt szépségét is, de tudjuk, a legfinomabb paradicsomok egy kesze-kusza bokron nőnek. Hasonlóképpen, a gyerekek is megtalálják, hogy mivé nőjenek, ha a feltételek biztosítva vannak. Jó kertész módjára persze a szülőnek is oda kell figyelnie arra, hogy ne legyen túl sok gaz a gyerek környezetében, néha szükség van egy-egy növénykaróra, segítségre. A lényeg mégis az, hogy szabadon növekedjen.

Az asztalos (vagy ács, hiszen a carpenter szó mindkettőt jelenti) viszont, beszédes hasonlatként, már halott anyaggal dolgozik. Az igazi művész ránéz, mondják, egy darab fára, és látja, hogy abban mi rejtőzik. Ha elég ügyes, tényleg azt sikerül elkészítenie belőle, amit tervezett. De ki ne ismerné a régi viccet, amelyben a hatalmas szálfából a végén talán egy fogpiszkáló készül. A gyerek ráadásul nem halott anyag, amit bármivé formálhatunk, ezt ma már pontosan tudjuk. Ha nagyon erőlködünk, bizony könnyen úgy járthatunk, mint az egyszeri fogpiszkálós parasztbácsi.

Richard Osman: The Thursday Murder Club

Amikor egy tévés celeb regényírásra adja a fejét, az eredmény mindig kétesélyes. Ám Richard Osman esetében nem üresfejű celebről van szó, hanem a BBC egyik legnépszerűbb műveltségi vetélkedőjének műsorvezetőjéről, aki súgógép nélkül dolgozik, mivel erősen gyengénlátó. No, de ebben az esetben lehet, hogy az emberünk nagyon sótlan? A most első regényét megjelentető szerző eddig csak kvízkönyveket írt, de a fikció világában való debütálása nagyon szórakoztatóra sikerült. 

A "cosy mystery", a nem véres krimi műfajába sorolható történet egy olyan idősotthonban játszódik, amelynek lakói továbbra is kényelmes és önálló életet élnek, de nem kell félniük a magánytól, hiszen társaságuk is, programjuk is akad. Nem tudom, Magyarországon van-e hasonló, de sok országban, így Nagy-Britanniában és Hollandiában ez a középosztály számára teljesen megszokott. Főhőseink azonban a sokféle klub, pletyka és kiruccanás ellenére is unatkoznak, így csütörtökönként összejönnek, hogy lezáratlan bűnügyeket oldjanak meg. A csütörtöki találkozások megsokasodnak, amikor két jelenlegi haláleset landol a küszöbükön, és elhatározzák, akkor is segítenek a rendőröknek, ha azt a zsaruk nem annyira akarják. 

Ha szeretnél kiszakadni a mindennapokból, jókat somolyogni az idősek bölcsességén és huncutságán, Osman remek szórakozást kínál. És egyben felébreszti a vágyat az emberben, hogy legyen végre 20-30-50 évvek idősebb (kinek mennyi, nekem elég lenne 20-25), és sokkal több botlást bocsássanak meg neki a kora miatt. Szerintem a kötet erős közepes angoltudással jól olvasható, mert mindennapi nyelven íródott, de ha nem mernél belevágni, nem kell sokat várni a magyar kiadásra, az Agave már bejelentette, hogy 2021-ben kiadják. 

Most pedig, ahogy ilyenkor tenni szoktam, megmutatom, hogy mit szeretnék elolvasni az ünnepek alatt. Talán lesz két nyugalmasabb hét, szokás szerint nem fog beleférni mind, de vágyakozni azért szabad.