Évforduló az 'élni és élni hagyni' jegyében

Éppen ma egy éve, hogy – ne szépítsük – elmenekültünk Magyarországról. Az évforduló engem is számvetésre késztetett, ahogy sokan írnak most a vírusőrület egy évéről. A mérleg nulla perc karanténban, nulla teszt, nulla maszk, egy kézfertőtlenítés, és ezeket a számokat nem tervezem növelni. Hollandia jó választás volt. A munkahelyemre, nemzetközi szervezetként, semmilyen korlátozás nem vonatkozik, az itteni kollégák, barátok döntő többsége nem igényli a távolságtartást, normálisan lehet találkozni, és tökéletesen lehet élni az életedet akkor is, ha hozzám hasonlóan egyáltalán nincs maszkod. Aki meg védekezni akar, senki nem akadályozza ebben. Az első hónapokban naplót írtam, talán egyszer kordokumentumként kiveszem a fiókból. Döbbenetes látni Európa elfordulását nehezen kivívott egykori alapértékeitől. Mostanra nagyjából immunis lettem, semmilyen újabb totalitariánus intézkedésen nem döbbenek meg, ahogy a tömeg viselkedésén sem. Egyes emberekén még mindig, naív vagyok. Az élni és élni hagyni alapelve itt továbbra is működik, és döbbenten figyelem azokat, akik úgy gondolják, tűrhetetlen, ha valaki másképp akar élni, mint most ők.

Röviden összefoglalva annyi történt, hogy amikor 2020. március 13-án Orbán Viktor bejelentette a katonai diktatúra bevezetését (igen, amikor katonák felügyelik a stratégiai vállalatokat, kórházakat, járőröznek az utcán, az bizony az), azonnal indulni akartunk. Családi okból muszáj volt megvárni ez után az ominózus péntek után a hétfőt, ám addigra bezárult a gyűrű Budapest körül (bizony, akkor épp nem lehetett elhagyni a fővárost közúton vagy vasúton, bár erre nyilván sokan nem emlékeznek már), így hiába volt nyitva az országhatár, nem tudtunk autóval nekivágni. Marad a repülés, ami azt jelentette, hogy hihetetlenül kevés cuccal és kettő helyett egy kutyával sikerült kiszabadulni. Aztán nyáron picit több mint 2 hétre hazamerészkedtünk autóval a legfontosabb holmikért meg persze a másik négylábúért. 

Természetesen a mérleg nem 100%-ban pozitív, de többségében igen. A legnagyobb különbség, még a víruspánik előtti Magyarországhoz képest is, hogy az emberek kedvesek egymáshoz. Még Amszterdamban is vadidegenek köszönnek rád mosolyogva az utcán, de szeptember óta, amióta Maastrichtban vagyunk, ez általános tapasztalat. Ráadásul látod is, hogy mosolyognak, mert itt nem divat az utcai maszkviselés, a beltéri sem nagyon (aki meg viseli, azt úgyis mindenki nagy ívben kikerüli, csak a szemüket látod, amiből általában süt a rettegés, és sajnos szinte mindegyikük huszonéves). 

Azt be kell látnom, nem vagyok "járványvédelem"-kompatibilis. Kétszer próbálkoztam, nem rendes maszkkal, csak vékony vászonnal, 3-5 perc után az oxigénhiánytól csillapíthatatlan, kétnapos fejfájás, így végleg kizártam, hogy valaha maszkot vegyek fel. Az IKEA-ban egyszer muszáj volt kézfertőtlenítőt nyomni a kezemre, amire allergiás vagyok, de közel volt a mosdó, gyorsan le tudtam mosni, így pár kis sebbel megúsztam. Azóta viszont egy kézfertőtlenítős üvegben van nálam víz, ha eddig nem látogatott boltba megyek, de még nem volt rá szükség. Ráadásul itt senkinek nem jutott eszébe vegyszerrel locsolni az utakat, így a kutyáink sem voltak veszélyben. 

A legnagyobb meglepetést nekem az jelentette, hogy mennyire képesek és hajlandóak a hollandok mérlegelni a szabályokat, és nem betartani, amit nem tartanak értelmesnek. Korábbi tapasztalatunk inkább az volt, hogy rettenetesen, és sokszor értelmetlenül szabálykövetők. De megtanultam, hogy külön kifejezés van arra, amikor egy értelmetlen szabályt nem tartanak be, és azért szankció sem jár. Picit mintha elromlottak volna, de talán nem azért, mert túl sok lett a magyar. Amit eddig nem tapasztaltam ugyanis, az az ügyeskedés. Decemberben, teljesen váratlanul, a kormány bezárta az üzletek nagy részét, ám rengeteg maradt nyitva minden létező kiskaput felhasználva. A például ruhaboltok hirtelen elkezdtek vegytisztítást is kínálni, mert a tisztítókat nem zárták be, a fodrászok bedeszkázták a kirakatukat, és dolgoztak tovább, de az elvileg október óta csak elvitelre kiszolgáló vendéglők egy része is kitartóan nyitva van, csak suttyomban. Aztán jött az éjszakai kijárási tilalom, amit szintén nem tartatnak be. A házunkban lakó diákok egy része, főleg a szintén szabálykövető németek, az első napokban a tilalom végéig, fél 5-ig bulizott, de már nem teszik. Igaz, azonnal felajánlottam nekik, hogy ha éjjel 1-re befejezik, elvihetik a kutyákat legálisan hazakísérni a barátaikat, és ezzel éltek is egy darabig. De már nem kell, mert éjjel nincs rendőr az utcán, illetve ha van, akkor sem azért, hogy büntessen. Alapvetően mindent lehet, ha nem túl feltűnően csinálod. December 1. óta a boltokban elvileg kötelező a maszk, de egészségi okra hivatkozva jogszabály szerint sem követelhetik meg, nem is teszik. Ha belépsz egy boltba, az eladó megkönnyebbülten teszi félre hirtelen felkapott maszkját (ha egyáltalán felvette), és mosolyog. Itt nem volt cél, hogy az embereket egymás ellen fordítsák, a boltos nem lett rendőr, de nem is jelentik fel egymást az emberek, mint otthon vagy a szomszédos Belgiumban. Ebben nyilván sokat segít, hogy itt még maszkos rendőrt nem láttam, de éjjel, a kijárási tilalom alatt fiatalokkal együtt, maszk nélkül sült krumpliért sorban állót annál inkább.

Nyilván számít, hogy nő vagyok, és nem is fiatal, de még nem találkoztam olyannal, aki ne fogott volna kezet, vagy – ha máskor is így tettünk volna – ne adott volna puszit. Az az egyetlen kollégám, aki fél, otthon marad, házhozszállíttat, és online beszélgetünk. Az utcán láthatóan nem igénylik az emberek a távolságtartást, ez már tavaly tavasszal is így volt. Ebben biztosan sokat segít, hogy főleg a déli országrészben, ahol tavaly megtartották a karnevált, nagyjából lezajlott a járvány, így mindenkinek volt személyes tapasztalása a közvetlen környezetéből, és mérlegelni tudta a veszély kontra normális élet kérdést. Az idősek vásárlási sávja (amit egyébként itt tök normálisan nem életkorhoz kötöttek, hanem mindenkit szépen megkértek, hogy ha módjában áll, a reggel 8 és 9 közötti sávot hagyja meg a veszélyeztetteknek) nagyjából 10 nap alatt múlt ki, mert senki nem ment ebben, az amúgy is kihalt időszakban vásárolni, főleg nem az idősek, akik embereket akartak látni maguk körül.

Mi az, ami ebben az évben rosszabb volt amiatt, hogy eljöttünk? Természetesen elsősorban a távollét, főként a szüleimtől. Nem gondoltam volna, hogy kénytelen leszek ilyen hirtelen dönteni a gyerek+munkahely kontra szüleim kérdésben, bár ez a veszély már 2017, sőt inkább 2010 óta a fejünk felett lebegett. És nem szégyellem egy percig sem, hogy az előbbit választottam. A másik az anyagi teher. Fenntartani egy plusz lakást Hollandiában nem olcsó, bár azon kívül az élet csak minimálisan drágább, mint otthon (vö. a holland minimálbér 1,635.60 euro havonta). Ehhez jöttek más, nem tervezett kiadások is, bár azokat otthon sem úsztuk volna meg. De több munka is volt, úgyhogy a helyzet kiegyenlítődött. A több munka persze kevesebb szabadidőt jelentett, de néhány nagyon durva hetet leszámítva kezelhető volt. És persze akadnak olyan helyzetek, amikor nagyon kellene valami dokumentum az irattárból, ami nincs meg digitálisan, de szerencsére a helyzet miatt eléggé toleráns mindenki, még az EU-s projektek elszámolási folyamata is. Hiányoznak az otthoni barátok, nekem az online 'socialising' nem igazán működik, de sajnos nagy részük akkora víruspánikban van, hogy szinte biztosan nem találkoztunk volna akkor sem, ha otthon maradunk. 

Egy csomó dolgot nem lehet simán megvenni a holland sarki boltban, ami otthon a mindennapok része, de a hágai magyar boltból még túró rudit is lehet rendelni, a szomszéd faluban lévő lengyel boltban pedig szinte minden van, ami a sima közértben nincs – pl. túró, juhtúró, tarhonya, mák, fehérrépa (ki gondolta volna, hogy az itt a piacon sincs). Viszont egy csomó olyan dologgal kísérleteztem a konyhában, amit otthon egy kockásabroszos kisvendéglőben ennénk (persze, ha nyitva lenne), például életemben először főztem Jókai-bablevest. A fiam holland barátnője pedig igen fogékonynak bizonyult a magyar konyhára. Kedvencei eddig a körözött, a vadas, a tarhonyás hús és a székelykáposzta.

Az elmúlt egy év rendesen próbára tett mindenkit, aki hozzám hasonlóan fontosnak tartja a függetlenséget, a szabad gondolkodást és nem akar a tömeg után menni. Még a holland sajtót olvasva sem volt egyszerű a szenzációhajhász pánikkeltés mögé látni, ugyanakkor elkerülni az alusisakos őrülteket is - pontosabban ebből is, abból is kihámozni a valóságmagot. Szerencsés vagyok, mert rendszeresen hozzá tudok jutni különböző szakemberek segítségével azokhoz az információkhoz, főként kutatási eredményekhez is, amikről nem ír az újság, vagy csak nagyon eldugottan, és ami megmutatja az igazság különböző árnyalt elemeit is. Ez sokat segített abban is, hogy határozott szakmai álláspontot képviselhettünk a gyerekekkel, szülőkkel, iskolákkal kapcsolatosan. És megerősített abban, hogy óvatosan kell bánni az egyedüli igazságként tálalt „tudományos tényekkel”. Rengeteg szakirodalmat, főleg szociálpszichológiait (újra)olvastam, hogy emlékeztessem magam, hogyan működik a tömeglélektan, hogy racionálisan fel tudjam dolgozni, hogy jutottunk ide, miért változott meg az emberek hozzáállása a világhoz, és reménykedni tudjak benne, hogy csak ideiglenesen.

Az év egy csomó szakmai sikert is hozott. Elindítottunk egy sikeres globális kampányt az oktatás megújítására, ami nem lett volna lehetséges, ha a felesleges iskolabezárások miatt a szülők nem kezdik kristálytisztán látni, hogy az oktatási rendszer mennyire ezer sebből vérzik. Ilyen sikernek tekintem azt is, hogy a szakmai érveket, kutatási eredményeket nem tudják félreseperni, amikor a „víruskezelés” által a gyerekeknek okozott károkról beszélünk. Elkészült egy csomó cikk, új kutatások, képzési anyagok, és volt jónéhány jó hangulatú képzésünk, eseményünk is. Augusztusban még egy csapat magyar tanárt is sikerült közel egy hétre egy picit elhozni a normalitásba. Náluk is, de másoknál is érdekes nézni, ahogy lassan felengednek, leveszik a maszkjukat, összedugják a fejüket, élvezik az együttlétet, ha a trénerek az első perctől ezt a példát mutatják. És mennyire más, mint a sok online próbálkozás, ami háromszoros energiabefektetéssel hoz harmadannyi eredményt.

Nem bánnám, ha sikerült volna, sikerülne átesni a vírusfertőzésen, főleg most, hogy bizonyos országok, köztük Magyarország is másodrendű állampolgárt akarnak csinálni abból, aki úgy látja, a számára kisebb a vírus veszélye, mint az elérhető oltásoké. Annak, aki eddig kétszer halt majdnem bele nagyjából nulla mellékhatású oltásba, csak ez jöhet szóba. Ráadásul a számok alapján bőven bevállalhatónak tartom, hogy átessek rajta. De nem ment, ahogy semmi más vírussal sem az elmúlt 40+ évben. Én meg azért egyszercsak hazamennék, legalább látogatóba.

Aztán van egy csomó pozitív hozadéka is ennek az évnek. Az, hogy csak a környező országokban jártam, és nem minden héten, leginkább a kutyáknak jó, imádják, hogy sokat vannak velem, ami évek óta nem volt jellemző. És persze nekik is, nekem is jó, hogy minden nap legalább 5-10 km-t sétálunk, órákat töltünk a szabadban. Az is szuper, hogy nem csak kb. havonta látom a fiamat, akinek nem volt könnyű ez az év. A megszokott mennyiségű utazás mellett valószínűleg még évekig, vagy talán soha nem raktam volna össze az eddigi kutatásaimat, és nem szereztem volna meg a doktorátust. Egy darabig még biztos nem szántam volna rá magam a holland nyelv tanulására, de az orosztudásomat se frissíteném most, ha nem csöppenek olyan társaságba itt, ahol az a közös nyelv. Az óriási bizonytalanságban az is számít, hogy itt nem hagyták magára a zsidó közösséget, a nagy ünnepeken el tudtunk menni zsinagógába, ami otthon már egy éve lehetetlen. Az év hozott egy csomó új, izgalmas ismeretséget is. De leginkább biztos vagyok abban, hogy otthon már rég százezrekre büntettek volna maszk nélkül vagy késő esti nagy sétáink közben, de azt sem tudom, hogy vennék kenyeret. No meg persze az ember jóllétéhez nagyban hozzájárul az is, ha alapvetően mosolygós embereket lát nap mint nap, reggel, délután és éjjel az utcán.