Egy képzés Drezdába szólított, abba a német városba,
amelyiket a szövetséges légierő a második világháború utolsó hónapjaiban szinte
a földdel tett egyenlővé. Történészek ma is vitáznak arról, elérte-e ez a
büntető támadás a háborús bűn kategóriáját. A támadásnak legalább 150 ezer ember esett áldozatul. A tréning egyik napja után bementünk a nagyjából visszaépített
óvárosba, és természetesen beszélgettünk a helyi kollégákkal a bombázásról is. Elgondolkodtató volt.
Valószínűleg fontos elem, hogy mindannyian a környék
városaiban születtek, és nem nagyon fiatalok, így mindannyian még az NDK-ban
jártak iskolába. A leghatározottabb álláspontja annak a kollégának volt, aki
meg van arról győződve, ez a légitámadás szükségszerű volt, meg kellett büntetni
a német polgári lakosságot ahhoz, hogy rájöjjenek, mennyire rossz a hitleri
Németország. Meggyőződéssel állította, enélkül sose nyertek volna a
szövetségesek, sosem volna bukott meg a nácizmus. És borzasztóan haragszik
arra, hogy az elmúlt 20-25 évben lassan, az eredeti tervek és képek alapján
visszaépítették az egykori óváros, egyfajta Disneylandnek tartja, meg van
győződve arról, hogy a romoknak meg kellett volna maradnia mementónak. Én
egyáltalán nem azt gondolom, hogy a drezdai mészárlás nyerte meg a háborút - ahogy a németeknek sem sikerült bombázásokkal elérnie, hogy a lakosság az angol kormány ellen forduljon -,
ahogy az sem egyértelmű, minek az emlékműve volna egy romos óváros, de
leginkább azon gondolkoztam el, mekkora a szerepe az ő meggyőződésében a
kelet-német történelemtanításnak.
A drezdai bombázásról már nagyon régen az amerikaiak sem
gondolják, hogy feltétlenül helyes taktikai döntés volt. Ezt a diskurzust
talán egyik kedvenc íróm, Kurt Vonnegut indította el Ötös számú vágóhíd
című híres regényével, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, főleg, ha valaha megfordult
a fejében a fegyveres honvédelem, esetleg a kötelező sorkatonaság
szükségessége.
Azt viszont magyarként napról napra tapasztaljuk még ma is,
hogy egy másik büntető akció, a trianoni békeszerződés egyáltalán nem azt a
hatást érte el, amit egykori megszövegezői akartak. Woodrow Wilson amerikai
elnök sokkal bölcsebb volt, mint az akkori győztesek más politikusai. Pontosan
látta, hogy a nagymértékű büntetés nem lesz hatásos, ám sajnos nem a wilsoni
pontok alapján szültetett meg végül a békeszerződés. Csaknem 100 év telt el, de
a magyar közvélemény még ma sem látja Magyarországot hibásnak, nopláne nem
bűnösnek. Az aránytalan büntetés viszont oda vezetett, hogy a mélymagyarok ma
is a trianoni sérelmek felhánytorgatása mellett követelnek extra bánásmódot a
magyaroknak, mint egykori áldozatoknak.
Ehhez hasonlóan talán nem véletlen, hogy a szélsőjobb az
egykori NDK-ban sok helyen nagyobb támogatással rendelkezik, mint a német
demokratikus pártok. Része lehet ebben a szocialista időszak kollektív bűnösség
hetedíziglen megközelítésének is.
No comments:
Post a Comment