Tudta?

Van itt ez a helyzet, hogy a szomszédos alpesi legelőre a legjobb rálátás a medencéből esik. Már az első nap sikerült megállapítanunk, hogy ezekből tuti nem lesz Milka csoki, mert nem lilák. A legelő egy pontján sokáig álldogál egy foltos tehén. Amolyan statikus. Amikor odébb megy, a gyerek megállapítja, hogy az illető négylábú immár exstatikus. Aztán visszajön. Akkor ismét statizál. Mi pedig szépen tempózunk tovább, hogy mi viszont ne.

Mindez történik egy nagyjából kétezerötszáz lakosú faluban, Alsó-Ausztriában. Nincs itt semmi extra, nem síterep, nincs műemlék, csak jó levegő. És a sétaút mellett szemetes és kutyagumigyűjtő zacsi adagoló, nem is üresen. Van viszont a faluban óvoda, iskola, orvos, fogorvos, pszichológus, állatorvos, több kisvendéglő, két nyilvános uszoda, virágüzlet, cukrászda, pékség, bankfiók és könyvtár.

Az első emberek, akikkel érkezésünk után összetalálkoztunk, három fejkendős muszlim asszony volt gyerekekkel, akik jó osztrák falusi szokás szerint persze előre köszöntek Grüss Gott-tal a jövevényeknek. Tegnap a kisvendéglőben egy falusi egy négytagú, németül még nemigen beszélő családot (anyuka hasonlóan fejkendős) ismertetett a hagyományos osztrák konyhával. Megmosolyogtató volt lelkes nacionalizmusa, amivel a Wiener Backhendl tipikus osztrák voltáról győzködte a vendégeit, holott az nem más, mint a nagyanyám – nyilván tősgyökeres erdélyi – vasárnapi rántott csirkéje.

A helyiek mérhetetlen elzárkózását mi sem mutatta jobban, mint a helyi kocsma pincérnője, aki hosszú percekig állt a fiam mellett teljesen kétségbe esve, mert nem értette a helyzetet. Olyan embert már látott ugyanis, akinek nem ízlett a Cremeschnitte (ugyanmár, nevezzük nevén, hatalmas francia krémes), de olyat, aki nem tud németül, még soha.

Hát így.