Vannak napok, amikor még Svájc sem működik, avagy péntek tizenhárom

Folyton megígérem magamnak, hogy rendesen elkezdem írni a blogot. Vannak utazások, amik megérnek egy mesét, és a tegnapi #péntektizenhárom tuti ilyen volt. Oktatási innovációval foglalkozó szervezet vezetőjeként minden januárban elutazom Cauxba, egy mesebeli kis faluba Svájcban, Montreux fölött, hogy a Learning for Well-Being (Tanulás a Jól-létért) közösség tagjaival leszúrjunk néhány karót a hóba, amik aztán az egész éves munkához adnak bizonyos irányokat. Ez két repülést és két vonatutat jelent, de általában megugorható 6-8 óra alatt. Hát, most bő 12 volt, bizonytalanságokkal és meglepetésekkel. Sose gondoltam volna, hogy Svájc ennyire tud nem működni.

Az első, akkor még egészen kellemesnek tűnő meglepetés csütörtök este ért, amikor a Lufthansa értesített, hogy törölték a hajnali frankfurti járatot. Tök jó, gondoltam, én igazán oda akartam érni kezdésre, nem tehetek róla, hogy három órát fogok késni, és nem is kell 4-kor kelnem. Kiderült, Frankfurt nagy hóvihart vár, ki sem nyitott pénteken délelőtt 11-ig, így engem szépen átpakoltak egy Münchenen keresztüli útvonalra, Pestről nem is volt probléma elindulni.

Kis késéssel leszálltunk Münchenben. A pesti gép szinte mindig külső parkolóra kerül (tükrözve egyfajta fontossági sorrendet), amikor a busz beér a terminálhoz, egész seregnyi földi személyzet áll ott, hogy segítsen megtalálni a csatlakozó járatot. Mivel már hivatalosan épp kezdődött volna a beszállás, odamentem az egyikhez, megkérdezni, honnan indul a genfi gép. Nagy bociszemekkel rám nézett, és közölte, olyan nincs az ő listáján. Tanácstalanságunkat látva odajött egy főnökebb néni, aki közölte, ma már két genfi gépet töröltek, az enyémet is, menjek érdeklődni a Lufthansa pulthoz. Odamentem, érdeklődtem, kiderült, átraktak már egy későbbi gépre, de még nem tudják, fog-e menni a járat, mert – és itt ért az első naaagy meglepetés – a Swiss svájci légitársaságnak reggel óta problémái vannak a személyzettel. Nem időjárás, nem sztrájk, egyszerűen munkaszervezési okból kevés az ember a járatokhoz. Svájcban.

Végül a mi járatunk szerencsésen megérkezett, be is szálltunk úgy fél óra késéssel – oké, a hóhelyzet miatt egész Európában késnek a gépek -, majd még ültünk kicsit, több, mint 40 percet a gépben, mint kiderült azért, mert Genf nem volt biztos abban, hogy fogadni tudja a járatot. Svájcban. De végül felszálltunk. Amikor elértük a megfelelő magasságot, a légikísérők nem csak azt mondták be, hogy most már ki lehet kapcsolni az öveket, hanem azt is, Genfben, az indulásnál, történt egy apró hiba, nem töltötték fel a cateringet. Svájcban.

Végül megérkeztem, persze nem csak az egész délutáni megbeszélést késtem le, hanem a vacsorát is, de szerb barátném mentett némi kaját, ami igen jól esett azután, hogy a gépen nem volt kaja, érkezéskor pedig alig pár percem volt elérni a vonatot, így persze nem vettem semmit. Itt pedig, ahol ez a háromnapos megbeszélés van minden évben, nincs bolt, nincs étterem, csak egy óránként járó fogaskerekű vonat lefelé a hegyről Montreuxba.

Ebben az évben még a fogaskerekű is a péntektizenhárom áldozatául esett. Én még feljutottam, de később sikerült a felfelé és lefelé menő vonatot rosszul időzíteni, így nem a kitérőben, hanem egy olyan szakaszon találkoztak, ahol csak egy sín van, összeakadtak, teljes vágányzárat okozva csaknem egy egész napra. Svájcban.

A hotelszobába érve találtam egy ágyat ágynemű nélkül, a szoba közepén pedig egy zacskó szemetet és egy kupac használt ágyneműt és törülközőt. A szálloda teljes személyzete lentt bulizott addigra a városban, vonat ugye már nem volt. Kiderült, hogy elfelejtették kitakarítani a szobámat. Svájcban. A helyzetet aztán megoldottuk némi gyakorlati crowdsourcinggal, összeadták a kollégák az ágyneműt, törülközőt. Az még feladat volt, hogy a házigazda-szervező srácot meggyőzzem arról, nem kell felhúznia az ágyneműt, arra egyedül is képes vagyok.

Szerencsére az idő közben leesett, nagyjából 30 centi hó a közúti közlekedést nem zavarta, mert az utat azonnal takarítják, így a lent ragadt kollégákat felhozta a kisteherautó, ami az ebédünket is szállította. Mert azért, úgy tűnik, Svájc az még Svájc.

A 30 centi hó pedig igencsak inspiráló környezetet teremtett, bár, ahogy évről évre ez megtörténik, az ember valahogy jobban szeretne hóembert építeni kint, mint dolgozni bent.